trekkelgo

Fotók: Sygma

Varanasziban első utunk a Gangesz partjára vezetett, ahol máris csónakba szálltunk, hogy minél gyorsabban közelíthessük meg a híres hindu halottégetések legnagyobb színhelyét. Nem volt sok időnk, hiszen vészesen közeledett a naplemente, így motorcsónakkal indultunk, melynek folyamatos zúgása a meghitt beszélgetésre sajnos nem sok lehetőséget biztosított.

A képen csoportunk és a csónakot vezető indiai férfi látható.

Vezetőnk (Zoli/Harijan) több alkalommal is kérte, hogy állítsák le a motort, hogy néhány mondatban bemutathassa a hinduk halálhoz való viszonyát, valamint elmesélje a hindu temetési szokásokat. Mondandóját Gárdonyi Géza „Ha meghalok” című versének szavalásával kezdte, ami kellőképpen megalapozta az egész csapat hangulatát:

Gárdonyi Géza
Ha meghalok

Ne nézzetek rám borzalommal, ha meghalok:
Az a halott a koporsóban nem én vagyok!

Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng – az voltam én.

Sorsomnak gyászán ne könnyezzetek
s ne mondja a pap: „Ímé porba hullt!”

Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult!

S mikor a szónok a sírnál beszél
s végül kiált: "Hát Isten veled!”

Ne a sírba integess nekem.
Fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!

Csónakunk a Gangesz vizén himbálózott, miközben a lemenő nap fényében érdeklődve figyeltük a part túloldalán zajló eseményeket. Mindenki elcsendesedve várta, hogy megérkezzünk a halottégetések színhelyére, a síri csendet csak motorcsónakunk újra beindult ritmusos berregése törte meg. 

Harijan figyelmeztetett, hogy a halottégetést ne fényképezzük, nagyon komoly konfliktusba kerül, aki megpróbálja. Egyébként is ez a tiszteletlenség jele, amit semmilyen kultúrában nem vesznek jó néven. Javasolta tegyük el fényképezőgépeinket, ha nem akarjuk, hogy lépten-nyomon megszólítson valaki, felhívva figyelmünket a fotózás tilalmára.

Természetesen titokban sikerült néhány felvételt készíteni, de nem volt könnyű dolgunk, mivel a helyszínen dolgozó indiai emberek árgus szemekkel figyelték csoportunkat. A felvételen egy halottégetés nyomait takarító férfi látható.

A halottégetés helyszínén vérnyomok, mindenfelé csontdarabok hevertek, a tehenek az emberi maradványokban turkáltak, ami - véres szájukat elnézve - elég groteszk látványt nyújtott.

 A halottégetés közvetlen közelében egy férfit láttam a földön ülve, akinek egész testét hamu borította. Ezt leszámítva teljesen meztelen volt, körülötte emberi csontok, koponyák hevertek. Heves mozdulatokkal igyekezett arrébb tessékelni minket, ugyanis állítása szerint megzavartuk meditációját.

Harijan látva döbbent arckifejezésemet elmesélte, hogy egy szerzetest látok magam előtt, aki fizikai szükségleteinek szélsőséges kielégítési módját választotta, így próbálja legyőzni az összes testéhez kapcsolódó anyagi kötőerőt. Ennek során nem riad vissza az emberi hús fogyasztásától sem, ha szomjas, emberi koponyát használ pohár gyanánt és szexuális szükségleteit is képes elhunyt embereken kielégíteni. A hallottaktól teljesen elrettenve igyekeztem minél távolabb kerülni a férfitól, csoporttársaimon átgázolva indultam az ellenkező irányba.

Szerencsére ez már olyan szélsőséges formája a fizikai kötőerők legyőzésének, amit Indiában is csak nagyon kevesen választanak a spirituális felemelkedés útjaként.

 Reinkarnáció

Harijan elmondta, hogy a hindu emberek a lélekvándorlásban (reinkarnációban) hisznek. Úgy gondolják a test időről-időre meghal, maga a lélek azonban halhatatlan.

Szerintük testünk csupán egy ruha, amit levetve, lélekként folytatjuk tovább utunkat egészen a következő újjászületésig.

Olyan ez, mint, amikor a kígyó levedli bőrét, mert a régit már kinőtte, elhasználta, a sok csúszkálás során lehorzsolta, megkérgesedett, egyszóval nem érzi benne jól magát, ezért újat növeszt és abban folytatja tovább a tapasztalatszerzést. A kígyó nem érez félelmet, mikor vedleni kezd, hiszen tudja, hogy a régi alatt az új bőre várja. A hindu emberek is hasonlóan viszonyulnak a halálhoz.

 Az újjászületés tehát a lélek új testbe költözését jelenti, melynek örökös körforgása (szamszara) addig folytatódik, amíg a lélek meg nem szabadul karmájától, elérve a nirvána állapotát.

 A szertartás menete

A háttérben a halottégetésben tüsténkedő emberek csoportja látható. Ezt a tevékenységet kizárólag férfiak végzik Indiában.

A halotti szertartás pontos leírását a Prétakalpa (hindu halottaskönyv) tartalmazza. Az abban foglaltakat az élő hagyományok a mai napig követik.

A halottaktól általában még otthon elbúcsúzik a család, haját, körmét levágják, a férfiakat tiszta fehér, a nőket színes lepelbe bugyolálják, majd valamely folyó partjára szállítják, ahol elhamvasztják a lélek által levetett testet.

Ezzel párhuzamosan az elhunyt legidősebb férfi hozzátartozója (általában fia vagy testvére) fejét szintén kopaszra borotválja, majd tiszta fehér ruhába öltözik, így kísérve utolsó útjára halott rokonát. Varanaszi szűk sikátoraiban gyakran találkozni a fehér ruhába öltözött hozzátartozók által vezetett gyászmenettel, melynek tagjai a „Rám nám szatja he!” ("Ráma neve az igazság!") rigmust kántálják. A gyászmenet a Gangesz partján, a hamvasztás helyszínén ér véget.

A távolabbról érkező elhunytakat – elsősorban a hosszú utazás jelentette költségek miatt – gyakran csak néhány hozzátartozó kíséri végső útjára, akik – gyászmenet helyett – messziről figyelik a hamvasztás folyamatát és várják, hogy a hamvasztás végeztével teljesíthessék utolsó kötelességüket.

A hindu hagyomány szerint, aki Varanasziban hal meg, vagy ott égetik el, az örökre megszabadul a lélekvándorlás véget nem érő körforgásától.

Éppen ezért a városban van a legtöbb halottégetés, a nap 24 órájában égnek a máglyák végig a folyó partján. Sétáink alkalmával gyakran láttunk a parton szunnyadó halottégetőket, azt az érzést keltve, hogy életük, minden szabad percét munkájuknak szentelik, ébrenlétük minden egyes pillanatában - talán még álmukban is - dolgoznak.

Az elhunytat rituálisan ötször fürdetik a Gangesz vizében, hogy a folyó minden bűnét lemoshassa. Sétánk alkalmával több hordozható ravatalon fekvő testtel találkoztam, melyek a Gangeszben fürdőzve várakoztak a hamvasztásra.

A halott ember nem siet, ahogy mondani szokták, egy halottégetőnek pedig csak két keze van, így a holttesteket sokszor akár harminc percig is a folyó vizében áztatják.

A rituális fürdőzést követően az elhunytat máglyára helyezik, melynek mérete a család vagyoni helyzetének függvénye. A fa elég drága, ezért gyakran a hordozható ravatal fáját is összetörik, hogy legyen elegendő tüzelő.

A Gangesz partján halomba állnak a farakások, melyet az ott dolgozó férfiak darabolnak. Fa tehát van bőven, a máglya nagysága csupán az adott család anyagi helyzetének függvénye.

A máglyát a legidősebb férfi rokon rituális módon többször körbejárja, végül meggyújtja a tüzet, miközben a hozzátartozók szent szövegeket recitálnak. A máglyára ghít, faforgácsot szórnak, gyakran tömjén füstölőt is használnak.

Egy test elégetéséhez körülbelül másfél-két órára van szükség, melynek során először a lágy részek, legnehezebben pedig a csöves csontok hamvadnak el. Ha a családnak nincs elég pénze tüzelőre, akkor a halott lábát az égés után ráfordítják a testére, hogy biztos legyen az elhamvasztás. A hamvasztás végén gyakran maradnak el nem égett csontdarabok. A megmaradt hamvakat a legidősebb férfi rokon széthúzza (bottal szétpiszkálja), hogy a lélek – a megmaradt részekből is – szabadon távozhasson.

Ezt követően a hozzátartozó kannában vizet hoz a folyóból, amit – az lehunytnak háttal állva – a hamvakra locsol. Gyakran az egész kancsót a hátuk mögé dobják, melynek összetörésével végleg elvágják az elhunyt és  az itt maradó családtagok között fennálló rokoni szálakat. Ezzel igyekeznek segíteni az elhunyt lelkének átkelését, hiszen a test elégetésével és a rokoni kötelékek elmetszésével semmi nem köti már az anyagi világhoz a távozni készülő lelkeket.

A képen egy hamvasztás eltakarított maradványa látható.

Holttestek a Gangesz fenekén

Épp készültünk elhagyni a halottégetés színhelyét, amikor egy férfi "Rám nám szatja he!" kiabálás közepette bebugyolált csecsemő holttesttel karjában szaladt lefelé a folyópartra vezető lépcsőkön. Először csak játéknak tűnt az egész, de aztán láttuk, hogy ez nem a turistáknak szánt bemutató. A látvány teljesen sokkolt.

Harijan elmesélte, hogy a gyermekeket, terhes nőket, szent embereket, kígyómarásban elhunytakat nem égetik, ők ugyanis nem tisztátalanok, nincs szükség a megtisztításukra. Köveket kötnek rájuk és egyszerűen a Gangeszbe dobják a holttestüket, ahol a halak és a folyóban élő állatok teszik a dolgukat.

Állítólag néha előfordul, hogy csontokkal vagy egy-egy békésen úszkáló hullával találkoznak a folyóban csónakázó vagy a parton sétáló emberek.

Temetést követő szokások

A hozzátartozók a gyász évében havonta – szertartás keretében –, de később is évente megemlékeznek az elhunytról. Ennek vallási célja az elhunyt egyik életből másikba történő átsegítése, valamint az itt maradt hozzátartozók gyászfolyamatának segítése és az életben lévő családtagok összetartása.

Önkéntes idegenvezetők

A halottégetés helyszínén folyamatosan próbáltak idegenvezetőnké szegődni az ott dolgozó emberek. Vezetőnk figyelmeztetett, hogy saját érdekünkben ne figyeljünk rájuk, mert akkor fizetséget követelnek szolgálataikért. Ha csak udvariasan hallgatjuk őket -még akkor is, ha egy szót sem értünk mondandójukból -, jogosan tarthatnak igényt szolgáltatásuk ellenértékére.

Éppen ezért folyamatosan próbáltuk megtartani a három lépés távolságot, ami az indiai emberek kitartását ismerve, nem volt könnyű feladat. Rá sem néztünk az önkéntes idegenvezetőkre, mégis folyamatosan körbeálltak és beszéltek hozzánk. Olyan is volt, hogy valaki elénk senderedett és intett, hogy kövessük. Ha mi nem változtattunk útirányt, akkor ő máris idegenvezetőnknek tekintette magát és a markát tartotta. Végül, amikor már több volt kettőnél elővettem egyetlen fegyveremet és magyarul kezdtem el magyarázni, majd hátat fordítottam mindenkinek. Mivel azt gondolták nem beszélek a magyaron kívül más nyelvet, azt pedig nem értették, így előbb-utóbb csalódottan odébbálltak.

A halottégetést követően a parton sétáltunk hazafelé, ahol szintén folyamatosan igyekeztek vásárlásra bírni bennünket, alig tudtunk kibújni a minket követő árusok gyűrűjéből. A legleleményesebbek a kezünket akarták megfogni, hogy utána masszírozás címén felszámolják az általuk nyújtott szolgáltatás költségét. 

Muzulmán temetési szokások

Varanaszi egyik muzulmán negyedében tett látogatásunk alkalmával szemtanúi voltunk egy – európai hagyományokhoz hasonló – koporsós temetésnek.

Vezetőnk elmondta, hogy mivel az iszlám a test feltámadását hirdeti, ezért náluk tilos a hamvasztás. A gyászolók itt is fehérbe öltöznek, a halottat pedig - a mielőbbi feltámadás reményében - lehetőleg még halála napján eltemetik.

A holttestet rituálisan megmosdatják, halotti lepelbe csavarják, végül koporsóba helyezik, melyet négy sarkánál felemelve négy családtag visz az előre elkészített sírhelyig. A gyászmenet csak férfiakból állhat, akik teljes csendben követik a koporsót. A nők - a hindu szokásokkal ellentétben - a temetési szertartáson sem vehetnek részt.

Fontos, hogy a halottat jobb oldalára fektetve helyezzék a sírba, arcának pedig minden esetben Mekka felé kell néznie.

A sírt tilos fejfával, vagy bármilyen más módon megjelölni, gyakran csak egy-egy követ tesznek a sír két végébe. Ezzel akarják elválasztani az élőket a holtaktól és segíteni az elhunyt személy mielőbbi feltámadását.

A temetés folyamatát nem néztük végig, a gyászmenet elhaladását követően mi is indultunk további utunkra...

Építészeti szempontból a szépség és a Tadzs Mahal szinte egybeforrt egymással, az épület évszázadok alatt a szépség és szerelem megtestesítőjeként vonult be a köztudatba.

/Fotók: Sygma/

A szép épületek mindig is lenyűgözték az emberiséget, vonzódunk mindenhez, ami monumentális, valahogy ösztönösen elbűvöl, lélekben felemel azáltal, hogy szembesít bennünket saját mulandóságunkkal.

De lássuk milyen is élőbe körbejárni a világörökség eme csodáját...

Megérkezés Agrába

Három óra körül érkeztünk a városba, de buszunkkal nem lehetett a Tadzs Mahal épületét megközelíteni, így maradt a jól bevált motoros riksa.

A riksából kiszállva számtalan önkéntes idegenvezető, fényképész ajánlotta fel szolgálatait, amit alig tudtunk – a jegyvételre való várakozás közepette – elhárítani.

A felvétel a Tadzs Mahal bejárata előtt készült, vezetőnk épp belépőjegyeink beszerzésére indul.                                                                                                                         

Végül vezetőnk megvásárolta a belépőjegyeket. Érdekes, hogy a jegy az indiai embereknek 250, a külföldieknek pedig 750 rúpiába került. A magasabb árért plusz szolgáltatásként soron kívül – az indiai tömegen átfurakodva – engedtek be minket, nem kellett levennünk a cipőnket a sírboltba történő belépés előtt és a helyiekkel ellentétben a wc-t is ingyenesen használhattuk. Átszámolva, európai viszonylatban, így sem fizettünk sokat, hiszen mindössze 3.000,- forintért megtekinthettük a világörökség eme csodáját.

A beléptetés

A Tadzs Mahal előtt szigorú beléptető rendszer volt, nem lehetett bevinni semmiféle vágó, vagy szúró szerszámot, öngyújtót, cigarettát, rágógumit és még sorolhatnám a listát. A nőket és férfiakat külön sorokban vizsgálták át, még az övtáskámat is lecsatoltatták, minden holmimat átvilágítottak. Az egész egy reptéri beléptetéshez hasonlított, annak talán egy szigorúbb változatára, éppen a papucsomat nem tetették le velem. A férfiak hozzánk képest gyorsan haladtak, és türelmesen várakoztak a túloldalon.

A motozást követően az oldalt szürkén látható detektoros bejáraton kellett áthaladni, körbe fegyveres őrök figyeltek és várakoztak.

Végre – nem kis megkönnyebbülésemre – én is átjutottam. Éppen odaértem páromhoz, amikor egy indiai fiatalember lépett hozzánk és engedélyt kért Gabitól, hogy lefényképezhessen. Teljesen a múlt században éreztem magam, zavarban voltam, de próbáltam kedvesen mosolyogni. Láttam, hogy csoporttársaim közül többen szintén mosolyogva pózolnak, volt, aki mellett gyerekek, volt, aki mellett egész családok ácsorogtak.

Utastársaink egy-egy indiai csoport gyűrűjében. Mindenki türelmesen várta, hogy elkészüljön az áhított felvétel.

A Tadzs Mahalnál az indiai emberek is kihasználják a fehér ember látványa nyújtotta lehetőségeket, így a későbbiekben is lépten-nyomon fényképezkedni akartak velünk. Nem voltak tolakodóak, egyszerűen csak érződött, hogy a helyi lakosok számára a Tadzs Mahal egybeforrt a fehér turistákkal, akiket egyébként klimatizált turistabuszokon, csupán messziről láthatnának. A fehér bőrű turista tehát – a helyi emberek számára – az épülethez tartozó látványosságnak számított.

Megpillantani a Tadzs Mahalt

Lélegzetelállító érzés a kapunk áthaladva egyszercsak megpillantani a Tadzs Mahal fenséges épületét.

Áthaladva a beléptető rendszeren és a fényképet kérő tömegen egy vöröskőből épült hatalmas kapuhoz érkeztünk. A kapu több kultúrában a mennyországot szimbolizálja és feladata, hogy segítse a belépő átszellemülését. A bejárat itt is elérte célját, főleg, hogy mögötte lassan kezdett kibontakozni a Tadzs Mahal hófehér sziluettje, melytől első pillanatban még a lélegzetem is elakadt. Az épület csodálatos látványt nyújtott, a nap fénye szépen játszott a fehér márvány teljes felületén, melynek egyes részeit szikrázó fehérség, más részeit pedig már aranyló koszorú díszítette. A márvány minden napszakban visszatükrözi a napsugarakat, így az épület színe a nap állásának függvényében változik. A napfelkelte és a naplemente nyújtja a legszebb látványt.

A bejárattól mesterséges tó vezet egészen a Tadzs Mahalig, a legtöbb felvétel a tó előtti korlátnál készül, így a háttérben szépen látszódik az egész épület. Természetesen mi is számtalan fényképet készítettünk, ami a nagy tömeg miatt nem volt egyszerű. Sorba kellett állni és nehéz volt olyan pillanatot elkapni, amikor rajtunk kívül nem volt más a felvételen.

Itt is rengeteg fotós várakozott, akik felajánlották szolgálataikat és igyekeztek egy-egy felvétel erejéig megtisztítani a területet. Többen készíttettek fényképet a csoportból, amit – a megállapodás értelmében – csak a kinyomtatott felvétel átadásakor kellett kifizetni.

A képek készítése után azonban a fotós hirtelen eltűnt. Többen hiába keresték, kisebb ijedelem futott végig az embereken, mindenki azt hitte művészünk felrúgta a megállapodást. Vezetőnk gyorsan mindenkit megnyugtatott, szerinte ugyanis Indiában nem fordulhat elő, hogy valaki önként lemondjon az előre megbeszélt rúpiákról. Kérte, hogy bízzunk az indiai emberek leleményességében, és higgyük el fotóművészünk időben megtalálja majd a csoportot.

A Tadzs Mahal története

Lassan sétálva végre elértük a mauzóleumot és leültünk az épület mögötti márvány lépcsőre, ahol vezetőnk elmesélte a Tadzs Mahal történetét.

A történet szerint a Tadzs Mahalt Sáh Dzsahán szultán – sáh a királyok perzsa megnevezése – szeretett felesége, Ardzsamend Banu és saját maga számára építtette mauzóleumként. Az uralkodó hitvese 36 évesen, 14. gyermeke születése közben halt meg és halálakor már 17 éve a „Mumtaz Mahal” (Palota Fénye) nevet viselte. Az épületet, szomorú történet miatt, az örökkévalóság arcának könnycseppjeként is szokták emlegetni.

A történet szerint a Tadzs Mahalt 20.000 ember 22 évig építette. 1653-ban készült el a mű, melyet 1983-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított.

Az uralkodó fia 1658-ban foglalta el a trónt, apját haláláig – a Delhiben található vörös erődhöz hasonló – az agrai erődben tartotta fogva, ahonnan kárpótlásként csodálatos kilátás nyílt a Tadzs Mahal épületére.

A Tadzs Mahal másik története

Később, az előttünk álló éjszakai vonatozás alkalmával megismert indiai fiatalember elmesélte, hogy a Tadzs Mahalnak van egy másik – indiaiak által ismert – története is. A muzulmánok ugyanis általában nem építettek mauzóleumot egy folyó partjára, így valószínűbb, hogy az épület eredetileg hindu templom volt, melyet aztán Sáh Dzsahán szultán megvásárolt és átalakíttatott. Ezt támasztja alá az is, hogy állítólag a levegőből a mauzóleum tetején világosan kivehető az om motívum, melynek jelentése „amit keresel, az létezik”.

A lemenő nap fényei csodálatosan megvilágítják az épületet. A nem látható negyedik toronyot épp felújították.

Újdonsült ismerősünk azt is elmondta, hogy az indiai embereket nem érdekli, hogy a külföldiek mivel azonosítják az épületet, hiszen egy ilyen szép történet csak hozzáad annak értékéhez. Ezt a szomorú szerelmi históriát ráadásul a muzulmánok is szívesen elfogadják, és a béke érdekében nem számít a múlt, vagy az, hogy ki mit gondol.

A néphagyomány szerint van a Tadzs Mahalnak olyan föld alatti része is, ami minden nyilvánosság elől rejtve van, ugyanis senkinek nem lenne jó, ha felszínre kerülnének a föld mélyén rejtőző titkok. Minden jól van úgy, ahogy van, a múltat pedig nem érdemes bolygatni.

A hinduk elfogadását és békés természetét – ezen a történeten túl – mi sem bizonyítja jobban, minthogy India jelképe egy muzulmán építészeti alkotás. A képet tovább árnyalja, hogy a híres Mumbai vérengzést pakisztáni muszlimok követték el, és jelenleg a világ legvédettebb határa India, Pakisztán között található. A hinduk azonban a muzulmán vallás híveit nem egy csoport szélsőséges terroristával azonosítják, vagyis képesek arra, hogy néhány ember tette miatt ne bélyegezzenek meg egy egész vallást, vagy nemzetet.

Az épület belsejében

Nem ugrom tovább előre az időben, még mindig a Tadzs Mahalnál járunk. Vezetőnk elbeszélését követően végre elindultunk, hogy belülről is megtekintsük az épületet. A papucsunkra – kórházakban használatos – cipővédőt húztunk és beálltunk a belépésre várakozók sorába. Természetesen itt is elég hamar – soron kívül – bejutottunk.

A hőségre és a papucs által kidörzsölt lábamra tekintettel én önként és dalolva vette le lábbelimet, amit aztán a kezemben vittem magammal tovább. Indiában egyébként a levetett cipőt semmilyen körülmények között nem szabad a szent helyre bevinni, még a táskából is kivetetik, ha meglátják. A magasabb belépődíjat fizető fehér ember azonban itt is kivételnek számít.

Az épületben nem lehetett fényképezni, aminek megszegését nagyon szigorúan büntették. Több biztonsági ember volt a teremben, melynek minden pontjáról szemmel tudták tartani a turistákat, síppal jelezték, ha valami szabálytalanságot észleltek.

A képen Mumtaz Mahal sírja látható. A sírt nem lehetett megközelíteni, kizárólag az ornamentikán átkukucskálva sikerült vetni egy-egy pillantást a díszes koporsóra.

Az épület falába gyönyörű ornamentikák, drágakövek, féldrágakövek találhatók. Ezek egy részét sajnos az idők folyamán ellopták, egy része azonban a mai napig fellelhető benne. Olyan csodálatos munkát végeztek az építők, hogyha valaki végighúzza ujját a falon, akkor nem érzi, hogy bármi kiállna belőle. A minták és a kövek teljesen a fal síkjában, abba tökéletesen belesimulva helyezkednek el. Az épület hagymakupolája az eget, alaprajza pedig a földet jelképezi.

Az épületben sötét volt, középen körbekerítve helyezkedett el Mumtaz Mahal sírboltja, melyből alig lehetett látni valamit. Hozzá kellett nyomnom arcomat a márványból készült kerítéshez, melyen csak a faragványok között lehetett átkukucskálni. Az épület belseje számomra nyomasztó volt, tényleg az az érzésem támadt, mintha kriptában járkálnék. Ezt enyhítette, hogy a biztonsági őrök elemlámpájukkal többször körbe sétáltak és átvilágították a falban található drágaköveket, melyek átlátszósága bizonyította eredetiségüket. A zöld, kék, vörös minden árnyalata megfigyelhető volt, csodálatos látványt nyújtott a köveken játszadozó lámpafény.

Fényképezés a Jamunáról

Sokat nem időztünk, hiszen közeledett a naplemente és még a Jamuna folyó irányából is szerettünk volna néhány felvételt készíteni az épületről. Hamarosan elhagytuk a Tadzs Mahalt és a falakon kívül indultunk a folyópartra, ahová igyekeztünk naplemente előtt megérkezni.

Közben az első embernél jelentkezett a híres indiai "gyomorrontás", ami kicsit lassította haladásunkat. Biztosan nem sokan mondhatják el magukról, hogy körbe hányták a világörökség eme csodáját, bár szegény csoporttársamat elnézve, valószínűleg ő is szívesen kihagyta volna ezt az élményt.

Az örökkévalóság arcának könnycseppje a lemenő nap fényében csodálatos látványt nyújtott, igazán jó fényképet – elegendő természetes fény hiányában – azonban nem sikerült készíteni. Egy kis csónakban kuporogtunk, alig mertünk megmozdulni, nehogy felbillenjünk, már a beszállás is szervezett rendben történt. Kb. negyedórát töltöttünk a vízen, az elénk táruló kép pedig mindenért kárpótolt és a felvételeket a szívünkbe tárolva vittük magunkkal tovább.

A Tadzs Mahal épülete a Jamuna folyóról, pár perce még körbevonták a lemenő nap fényei az épületet.

Shopping

Visszafelé úton több apró üzletbe betértünk, néhányan hűtőmágnest, vagy kristályból, kőből, csontból készült ajándéktárgyakat vásároltak. Érdemes volt alkudni, az induló árnak sokszor töredékéért meg lehetett vásárolni a kinézett ajándéktárgyakat. Itt az alkudozás – csakúgy, mint az arab világban – a játék része, kicsit a pókerre emlékeztet. Jó, ha nem látják rajtad az érdeklődést, és bármire nemet tudsz mondani, mert akkor nyert ügyed van. Vezetőnk szerencsére előre tájékoztatott, hogy szerinte minek mi a reális értéke, így mindig kedvező alkupozícióból indultunk. Ha valamire nemet mondtunk, soha nem hagyták, hogy elhagyjuk az üzletet, már újabb ajánlattal kiabáltak utánunk.

Az általunk megvásárolt hűtőmágnesek vételára 600 rúpiáról indult, végül 300 rúpiát adtunk érte. Tovább is folytathattuk volna az alkudozást, de sietnünk kellett, tudtuk azonban, hogy ezzel az összeggel eladónk maximálisan jól járt.

Fotósunk felbukkanása

Legnagyobb meglepetésünkre fényképészünk buszunk mellett támasztotta robogóját és mosolyogva mutogatta a kinyomtatott képeket. Vezetőnknek igaza volt, mindenki időben megkapta és kifizette a megrendelt felvételeket. Nem tudom, hogy csinálta, de észrevétlenül a csoport minden tagjáról készített fényképeket, amelyeket – néhány extra rúpia reményében – szintén eladásra kínált. Nekünk több tucat felvétel volt a fényképezőn, így nem éltünk a vásárlás adta lehetőséggel, amit fényképészünk csalódottan vett tudomásul.

Végül elköszöntünk Agrától, felszálltunk buszunkra és indultunk tovább a vasútállomásra, hogy elfoglaljuk éjszakai szállásunkat, mely alvás közben következő állomásunk irányába repít majd bennünket.

Várakozás az agrai vasútállomáson.

Végül több órás késéssel érkeztünk Varanasziba, India spirituális fővárosába, de erről majd egy következő történetben mesélek tovább…