Fotók: Sygma

Varanasziból éjszakai vonatozással kb. hat órás késéssel érkeztünk New Jalpaiguri állomásra. Vezetőnk (Zoli/Harijan) előzetesen három terepjárót bérelt, ebből - a több órás késést követően - csupán kettő várt minket a vasútállomáson, ami azt hiszem nem is rossz arány. A harmadik terepjáró plusz fuvart vállalt és nem ért vissza vonatunk érkezéséig. Körülbelül fél órát várakoztunk, majd Harijan új járművet keresett és a hármas konvoj délután 2 órakor útnak indult a Himalája hegyei felé.

Vezetőnk kikötötte, hogy annak a terepjárónak kell legelől mennie, amiben ő ül, a másik kettőnek pedig – lehetőleg minél kevesebb lemaradással – követnie kell az első autót. Az indiai sofőrök olyan, mintha folyamatosan vetélkednének egymással, valahogy presztizskérdést csinálnak belőle, hogy ki halad elől. Az út monotonságát is igyekeznek egymás előzgetésével megtörni, így nagyon résen kell lenni, hogy mindenki időben megérkezzen. Ennek érdekében Harijan több megállót is beiktatott, így két legyet ütöttünk egy csapásra, hiszen mindenki elintézhette folyóügyeit, miközben be is várta egymást a három autó.

Öt órás utazás, pazar környezet, csodaszép kilátás, minden tiszta zöld, olyan érzésem volt, mintha nem is Indiában járnék. Ahogy emelkedtünk az idő egyre hűvösebbé vált, a keskeny szerpentint fák, dús növényzet vette körül, alattunk tátongó szakadék, amely még csodálatosabbá tette az elénk táruló környezetet. A terepjáróból néztük a lenyugvó nap fényeit, ami a Himalája lejtőin fenséges látványt nyújtott. 

A fényképeket a terepjáróból készítettük, próbáltuk megörökíteni a gyorsan elsuhanó tájat.

Az utak olyan keskenyek voltak, hogy két terepjáró nem fért el egymás mellett, de szerencsére mindig a felfelé igyekvőnek volt elsőbbsége, a lefelé jövő járművek gyakran félre álltak és elengedtek minket, így egyenletesen haladhattunk úticélunk irányába.

Az út második fele már jóval lassabb ütemben haladt, a rossz útviszonyok miatt voltak részek, ahol szinte csak araszolni lehetett egymás után.

Az utakon sok vízszállító autóval találkoztunk, amelyek hatalmas tartálykocsikban vitték fel a vizet a hegyekben található településekre. Később megtudtuk, hogy a Himalája nagy részén nincs kiépített ivóvíz hálózat, ezért ezekben a tartálykocsikban szállítják az értékes folyadékot az ott élő emberek és a szállodákban megszálló vendégek számára.

A képen épp egy tartálykocsiból szivattyúzzák ki az értékes a szállított vizet.

Ahogy hűlt az idő úgy változott az elénk táruló látvány és a hegyekben élő emberek is egyre kevésbé hasonlítottak a korábban látott indiai lakosokra. A Himalájában élők vonásai inkább a tibeti emberekre emlékeztettek, kerek arc, széles orr, mandulavágású szemek, a felépítésük alacsony, testük erős csontozatú, zömök. 

Sikerült elcsípni egy helyi kislány mosolyát. Jól látszik, hogy bőre barnább, a szeme vágottabb, az orra laposabb, mint a korábban látott indiai embereké.

A házak főleg kőből épültek, rajtuk üvegből készült ablakok, sok helyen fűtöttek, füstölt a kémény, így itt már nem volt elég az összetákolt, ideiglenes házikó. Az épületek mellett tartályok álltak, melyek a családok tisztálkodási, főzési, ivóvíz lehetőségét biztosították. 

Kilátás a szállodai szobánkból.

Délután 7 óra körül, sötétben érkeztünk a Darjeelingben található szállásunkra (Hotel Seven Seventeen), ami egy szűk és nagyon zsúfolt utcácska kellős közepén állt. Alig tudtak terepjáróink leparkolni, pedig még a csomagokat is le kellett bontani az autó tetejéről. A sofőrök hatalmas dudálások közepette zavartalanul dolgoztak, gyorsan, rutinosan végezték a poggyászok levételét, pár perc múlva pedig már mindenki batyujával megpakolva várakozott.

Hotel Seven Seventeen

A szállodában inkább a tibeti, talán egy kis kínai kultúra érződött. A falak színesek, több sárkánymotívum is megfigyelhető volt rajtuk. A hotelben étterem, ajándékbolt működött, ahol elfogadható áron lehetett vásárolni.

A szobánk belülről.

A csoport szentélye (temploma) az ajándékbolt előtti L alakú ülőgarnitúra volt, ugyanis a szálloda ezen pontján volt elérhető wifi szolgáltatás. Még jó, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, különösen, ha mindenki egyszerre igyekezett üzenetet küldeni az otthon maradt szeretteinek.

A párom épp sms-t küld a családnak.

 Wifi és telefon

Indulás előtt rémtörténeteket lehetett hallani majmok által elrágott internet vezetékekről, elszigetelt falvakról, ahol még a számítógépet sem ismerik, így fel voltam készülve rá, hogy három hétig nem tudok életjelet küldeni magamról és erre családomat is próbáltam az utazás előtt felkészíteni. Ehhez képest utunk során minden szálláson – kivéve Puriban – volt wifi lehetőség, sokszor még az éttermekben is fel lehetett csatlakozni a hálózatra.

Párom informatikus lévén kipróbálta a helyi SIM kártyát, aminek beszerzése először nem is tűnt egyszerűnek. Egy kártya megvásárlásához normál körülmények között szükség volt az útlevélre, a további lépések pedig attól függően alakultak, hogy ki mennyit szánt a vásárlásra. Volt olyan kártya, amit már egy órán belül be lehetett üzemelni és olyan is, melynek aktiválására napokat kellett volna várakozni. A gyorsan üzembe helyezhető kártya értéke kb. 600 rúpia körül mozgott.

 Végül párom 450 rúpiáért használt SIM kártyát vásárolt, amihez nem kértek útlevelet, vagy más személyes adatot. A kártyára feltöltötték a szükséges összeget, amivel két alkalommal haza tudtunk telefonálni, az út alatt vezetőnket is bármikor felhívhattuk róla, az internetezési lehetőséget pedig egy hónap alatt sem tudtuk volna felhasználni.

 Ezt követően nem voltunk helyhez kötve, bárhol, bármikor netezhettünk, amit az előttünk álló vonatozások alkalmával gyakran kihasználtunk.

 Sült és gőzölt momó, avagy a hasmenés kezdete

 A szobák elfoglalását követően megvacsoráztunk. Én igyekeztem keveset enni, ugyanis a Varanasziban töltött öt órás várakozás óta némi gyomorproblémával küzdöttem, úgy éreztem nem árt az óvatosság. Vacsorára gőzölt és sült momót szolgáltak fel, ami tésztába csomagolt párolt káposzta – jellegzetes helyi étel – volt és engem leginkább a töltött káposztára emlékeztetett.

Párom nagyon jóízűen lakmározott, főleg a momó gőzölt változata ízlett neki, ette, mint kacsa a nokedlit. Ennek meg is lett a böjtje. Indiában minden pillanatban vigyázni kell arra, hogy ne edd túl magad, és ha megszeged ezt az alapszabályt, annak beláthatatlan következményei lesznek.

Páromhoz hasonlóan sokan falatoztak jóízűen a momóból, másnap pedig kezdetét vette a hasmenés, mely a csoport nagyobbik részén végighullámzott és többeket egészen az utazás végéig elkísért. Szerencsére mindig, minden körülmények között találtunk mosdót, vezetőnk a legváratlanabb szituációkban is kisegített minket.

 A város elhagyásakor járműveinkre való várakozás közben például egy rendőrtől kért segítséget, hogy keressen illemhelyet számomra. A rendőr bekísért egy mellettünk lévő muzulmánok lakta házikóba. Úgy éreztem magam, mint egy groteszk filmben, ahol kicsit bárgyú mosollyal integetek a szobából engem bámuló családnak, mielőtt bevettem magam a lépcső melletti wc-jükbe. Őket látszólag nem zavarta különösebben a dolog, pár perc múlva pedig angolosan távoztam. A mai napig nevethetnékem támad, ha eszembe jut a szituáció.

Emellett használtuk éttermek, bevásárló központok, sőt a híres darjeelingi teagyár mosdóját is, szükségünkben a legelképesztőbb helyeken megfordultunk. Egy idő után már ezek az intermezzók is szervesen mindennapjaink részét képezték, megfűszerezve az átélt élményeket.

Furcsa, hogy utunk során Darjeeling volt a legtisztább város, mégis itt kapták el legtöbben az indiai utak híres kísérőjét, a hányást, hasmenést. A járvány vezetőnket sem kímélte, elmondása alapján évek óta nem érezte ilyen rosszul magát. Szerencsére azonban gyors lefolyású volt minden ilyen jellegű probléma, így mindenki hamar új erőre kapott. 

Később megfejteni véltük a kiváltó okot. Valószínű, hogy a tartálykocsikban szállított víz minőségével lehetett gond, amit – olcsósága folytán – főzésre is felhasználhattak. Ha valami sütve volt nem okozott komoly gondot, a főzés során azonban nem pusztult el minden kórokozó, így a gőzölt momó pártiak sajnos rosszabbul jártak.

Utunk további részében a momó egyfajta poénforrássá vált, amivel a legnehezebb pillanatokban is ugratni lehetett a másikat. Ha például vezetőnk megkérdezte ki mit enne szívesen, a momó mindig szóba került, a csoport tagjainak arcán pedig garantáltan megjelent egy-egy fájdalmas, de mégis derűs fintor.

Kancsenzönga

Másnap reggel csodálatos látvány fogadott. A szállodai szobánk ablakából egyenesen a Himalája hegyei meredeztek, a Kancsenzönga panorámába illő kilátása tárult a szemünk elé. A hegy teljes pompájában ragyogott, felső csúcsait egybefüggő hóréteg borította. Vezetőnk elmesélte, hogy ennek a csúcsnak a megmászása során tűnt el Erős Zsolt és Kiss Péter hegymászó 2013-ban.

A Kancsenzönga India legmagasabb, a Himalája harmadik legmagasabb pontja, csupán a Csomolungma és a K2 csúcsok előzik meg, magassága körülbelül 8586 méter. A Kancsenzönga indiai oldalán tilos a hegymászás – azt csak nagyon kivételes alkalmakkor engedélyezik – ezért a természet érintetlen szépsége megmaradt.

Gyorsan felöltöztünk, kimentünk a szobánk előtt lévő teraszra és indult a fotózkodás. Minden nap küldtünk haza képeket, az aznapi felvételen pedig egyértelmű volt, hogy a Kancsenzönga került a háttérbe.

Darjeeling

 Másnap, a szokásos reggelit követően, felfedező útra indult a csoport. A hegyek fenséges hátteret biztosítottak a városnak, az angol gyarmatosítás bája lengte körbe az egész települést. G. Hajnóczy Rózsa Bengáli tűz című regényében olvastam, hogy a nagy meleg elől ide menekültek az Indiában élő európai emberek, itt vészelve át a legforróbb hónapokat. Emiatt sok angol szálloda, iskola, szórakozóhely működött a településen, ahol sokszor több külföldi, mint helyi lakos tartózkodott.

 Sétánk során Londonra emlékeztető épületekkel: szállodákkal, iskolákkal, hivatalos létesítményekkel találkoztam.

 A város szintén nyüzsgött, de nem volt elviselhetetlen tömeg, az árusok sem voltak erőszakosak, hagytak minket nyugodtan sétálni, nézelődni, ha valami megtetszett, akkor pedig indulhatott az alkudozás.

Ezen a piacon az árusok kevésbé voltak erőszakosak és a fehér ember látványa sem jelentett különösebb feltűnést.

Itt találkoztam először az európaihoz hasonló plázával, ahol fix áron árulták az indiai termékeket. Séta közben jó szolgálatot tett a benne található mosdó, melyet a csoport több tagja is futva vette igénybe.