Fotók: Sygma

Indiai utazásom egyik legmeghatározóbb élménye Teréz anya otthonának és egy általa alapított árvaháznak a megtekintése volt.  

Kalkutta egyébként is a legszegényebb és legkoszosabb indiai településként maradt meg az emlékezetemben, ahol a nyomor tapintható, bár állítólag az eltelt néhány évben sokat változott a város arculata és itt is elindult egyfajta fejlődés.

Kalkuttában az emberek az utcán mosakodtak, mosogattak. Ez a kisfiú is épp tisztálkodott.

Korábban Kalkuttáról mindig Teréz anya jutott eszembe, aki élete munkájával szinte az egész város jelképévé, őrangyalává vált. Az általa létrehozott Szeretet Misszionáriusai (Missionarities of Charity) szervezet a mai napig végzi szegények, árvák, elesettek megsegítését.

Teréz anya 1910-ben született, a mai Macedónia területén. Katolikus családban nevelkedett, 9 éves volt, amikor édesapja meghalt. Ezt követően a család nehéz körülmények között élt, de összetartott, életükben egyre fontosabb szerepet töltött be a vallás és a segítő tevékenység.

18 éves, amikor indiai szolgálatra jelentkezik. 1946-ban lelki gyakorlatra utazva ismerte fel, hogy küldetése megosztani életét és erejét a szenvedőkkel. A pápa engedélyét 1950-ben kapta meg misszionárius rend alapítására.

Bár érintőlegesen korábban is ismertem Teréz anya munkásságát, számtalan híres idézettel találkoztam tőle, mégsem tudtam elképzelni azt a mély szeretet és elevenséget, ami életét és környezetét jellemezhette. Az otthonában tett látogatás alkalmával az volt az érzésem, hogy 1997-ben bekövetkezett halála ellenére élete munkájának köszönhetően Teréz anya továbbra is elevenen él, együtt lélegzik Kalkutta városával, és továbbra is küldi szeretetét a rászorulóknak.

Nézzük mit tartogatott a Kolkata, Bose Road 54/A. szám:

Az utcáról mindössze egy ajtó és egy tábla jelezte, hogy ebben a házban élet Teréz anya. 

Teréz anya kalkuttai otthona előtt.

Az épület a külvilággal alig érintkezik, belépve a forgatagból a csend birodalmába érünk, ahol az első perctől kezdve igazi oázisban, a béke szigetén érezhetjük magunkat. Visszagondolva ez volt az egyetlen hely indiai látogatásom során, ahol rövid időre megszűnt minden hangzavar.

Az épületbe belépve Teréz anya életnagyságú szobrával találkozhatunk. 

Érkezéskor Teréz anya fényképét és egy kis medált osztogattak az apácarend tagjai.

Ezt követően egy felül nyitott – mint egy oszlopok nélküli római átrium –, helyiségbe érkezünk, amiből több földszinti helyiség és egy emeletre vezető lépcsősor nyílik.

Az egyik földszinti szobában Teréz anya sírja található, ahol épp a rend alapításának 50. évfordulójára emlékeztek. A helyiségben a világ minden tájáról szolgálatot teljesítő nővérek imádkoztak, hogy erőt gyűjtsenek munkájuk folytatásához. 

Teréz anya sírja, melyen gyertyák és díszek emlékeztettek a rend alapításának 50. évfordulójára.

A másik földszinti szobában egy aprócska múzeum került berendezésre, ahol meg lehetett tekinteni Teréz anya könyveit, használati tárgyait, kitüntetéseit és a Nobel-békedíjat, amit 1979-ben kapott. Itt a nővérek kérésére fényképet készíteni nem lehetett.

Az első emeleten Teréz anya szobája rejtőzött, ahová pihenni, aludni, imádkozni vonult vissza. Sajnos az emeleti rész átmenetileg le volt zárva, így a szobát csak fényképen lehetett megtekinteni. A szoba egyszerű, szinte csak egy ágy és egy imapad található benne. Látszott, hogy Teréz anya nagyon szerény körülmények között élt, annak ellenére, hogy dollármilliók felett rendelkezett, soha nem fordult meg a fejében, hogy akár egyetlen centet ne mások megsegítésére fordítson.

Az árvaházban

Az 54/A. szám elhagyását követően egy Teréz anya által alapított árvaházat látogattunk meg, ahol fogyatékos gyerekekről és egészségesről egyaránt gondoskodtak. A fogyatékos gyerekekkel képességük szerint foglalkoztak, tiszták, rendezettek voltak, teljes ellátásban részesültek, a helyszínen azonban fényképet készíteni nem lehetett.

Az egészséges gyerekek másik épületben voltak elhelyezve, 5 évesnél idősebbet nem lehetett látni közöttük. Ennek oka, hogy az itt lévő apróságok – nem túl egyszerű eljárás keretében – örökbefogadhatók, és valószínűleg sok, gyermekre váró család felkeresi az intézményt. A tisztaság és a megfelelő ellátás ellenére a csöppségeken már belépésünkkor érződött mennyire várják, hogy valaki elvigye őket oda, ahol egy igazi család részesei lehetnek.

Megható érzés volt, ahogy az egyik másfél év körüli csöppség rám csimpaszkodva igyekezett kikövetelni magának a figyelmet és a testi érintést, hiszen az ő fogalmai szerint, akár én is lehettem volna az ő mamija, ha úgy döntök, hogy hazaviszem.

"A kedves szavak rövidek és könnyen kiejthetőek, de a visszhangjuk valóban végtelen."

Teréz anyát 2003. október 19-én a pápa boldoggá avatta, a szentté avatásához még egy, élete során véghezvitt csodára lenne szükség.

Elnézve a munkásságát, a mögötte felsorakozó embereket, úgy érzem elég nagy csoda, ha valaki 100.000 főt rávesz önkéntes munkára és még többet adományozásra, ahhoz, hogy 610 missziót működtethessen a világ különböző országaiban. Ma akár egy embert rávenni arra, hogy önként és érdek nélkül tegyen valamit nem kis feladat, melyre csakis a szeretet ereje képes.

Teréz anya élete azonban szentté avatás nélkül is teljes volt, hiszem annál többet senki nem tehet, minthogy mások sorsát pozitív irányba befolyásolja. A Teréz anya által elindított szervezetek a halála után is tovább élnek, mit sem veszítve tisztaságukból, jelentőségükből, a többit pedig majd az idő és az utókor megítéli.