Fotók: Sygma

Mayapurból terepjárókkal indultunk Kalkuttába, ahová több óra utazás után a délelőtti órákban érkeztünk. A városban nyüzsgés, pára, nehéz levegő fogadott, első utunk egy szálloda éttermébe vezetett.

A reggeli bőséges volt, de látszik, hogy mindenki csak csipeget. Indiában fő az óvatosság.

Még mindig küzdöttünk a Darjeeling óta kínzó hasmenéssel, így a szálloda éttermében, ahol bőséges reggeli fogadott, csak egy kis pirítóst és burgonyát fogyasztottunk, nem kis akaraterőről téve tanúbizonyságot. A szállodában egy Darjeeling mellől származó fiatalembertől megtudtuk, hogy valamilyen járvány van a településen, ő is otthon volt és betegen tért vissza Kalkuttába.

Reggeli után végre nyakunkba vettük a várost. Bengáli klíma – meleg, fülledt pára, érezni, hogy közeledünk a tengerhez – rengeteg Ambassador típusú autó.

A képen egy Ambassador típusú taxi látható. A járművek érdekes színfoltjai a városnak.

Ezeket a járműveket azonnal megszerettem, csodálatos színfoltját jelentik a városnak, minden taxi sárga színű és könnyen felismerhető. A forgalom hatalmas, a város nyüzsgéséhez képest New York is egy piknik.

Az utcákon tapintható a szegénység és a nyomor, amit csak fokoz a városi környezet. Kalkutta régebben jelentős kikötő, kereskedelmi központ volt, az idő folyamán azonban fokozatosan veszítette el jelentőségét, ami csak növelte a városban élők kiszolgáltatottságát, nyomorát, így a település jelenleg is hatványozottan küzd az urbanizáció okozta problémákkal (szmog, nyomor, forgalmi dugók).

Kalkuttában természetes, hogy az emberek az utcán élik a mindennapokat. Indiában egyébként sem ismerik az intim szféra fogalmát.

Kalkutta és Delhi több közös vonást mutat, ami főleg az angol gyarmatosítás emlékeinek köszönhető. Szűk sikátorszerű utcák, indiai házak és angol épületek váltják egymást, itt is minden tarka és nyüzsgő, véget nem érő forgatag.

A város Káli istennőről kapta a nevét. Káli Síva felesége volt és, amikor feldarabolták a nagy lábujja valahogyan Kalkuttában ért földet. Ez az istenség elég harcias, általában harciasan, fegyverrel a kezében ábrázolják, őt tartják a nők védelmezőjének.

Csirkéket szállító férfi. Az állatok még éltek, nénám váták a sorsukat.

Az utcákon itt láttam először a húsfogyasztás jellegzetes nyomait. A közösségi élet nagy része az utcán zajlik, ott vágják az állatokat, árulják a hatalmas hússzeleteket, feldarabolt szárnyasokat, a terjengő szag szinte fojtogató, amit a füllesztő meleg csak még elviselhetetlenebbé tesz.

Indiában nem szabad húst enni, Kalkuttában legalább 40 fokos meleg volt és sehol nem láttunk hűtőt. Sokszor napokig átulták a levágott állatokat mire mindent eladtak.

A városban számtalan Nobel-díjas író él, Kőrösi-Csoma Sándor is itt alkotta meg a tibet-angol, angol-tibet szótárt.

Teréz anya városa

Gyalogosan indultunk el Teréz anya otthonát és egy általa alapított árvaházat meglátogatni. Az épület a Bose Road 54/A. szám alatt található, az utca felől tábla jelzi a lakóházat, ahol egy szűk sikátorba kell fordulnunk. Itt elhalnak az utcai zajok, fokozatosan csendesedik minden, az épületbe belépve pedig már egy távoli, béke szigeten érezhetjük magunkat.

Teréz anyáról és az otthonában tett látogatásról bővebben a következő cikkemben olvashatsz…

Teréz anya sokat tett a városért és az itt élő szegény, elesett, a társadalom peremén élő emberekért. Létrehozott egy szervezetet, melynek tagjai apácák és önkéntes segítők, feladatuk pedig a szenvedés, nyomor csökkentése, Isten szeretetének emberekhez történő eljuttatása.

A háttérben Teréz anya rendjéhez tartozó jellegzetes viselet látható. Fehér pamut szári sötétkék széllel. A napszemüveg csak érdekes kiegészítő, jó látni, hogy mindenki halad a korral.

A városban szobrok jelzik Teréz anya munkásságát, halálakor az indiai állam három napos nemzeti gyászt rendelt el. Íme a tökéletes példa, hogy a szeretet képes felülemelkedni egy vallás nyújtotta határokon.

A körforgalom közepén Teréz anya szobra található.

Állomás a Gangesz partján

A felvétel az állomás teraszáról készült, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra és a Gangeszre.

Sajnos kevés időt tudtunk tölteni a városban, délután indult a vonatunk tovább, következő úticélunk Puri volt.

 Az állomás épülete szép és rendezett, külön klimatizált váróterem volt a férfiaknak és a nőknek. A nők beléphettek a férfiak várótermébe, fordítva azonban rendre utasították a betolakodó férfiakat.

Az állomás épülete belülről. Hatalmas tömegek várakoztak mindenfelé.

Hamarabb sikerült a vonathoz érkezni, így még volt egy kis időnk a Gangesz partján időzni. Az emberek itt is fürödtek, mostak a víz partján, a melegre való tekintettel én is lementem, hogy megmártsam a lábamat a hűsítő vízben. Egyedül itt láttam, hogy külön fürdőztek a nők és a férfiak.

Aztán meglátogattuk a klimatizált várótermet. A csomagokat lepakoltuk, egy ember őrizte, így el tudtunk menni vásárolni és felfedezni a pályaudvar nyújtotta lehetőségeket. Találtunk egy cukrászdát, ahol persze csak a szemünket legeltettük, az édesség ugyanis nem a legjobb recept a minket kínzó hasmenés kezelésére. Úgy éreztem a fél karomat odaadnám egy hideg cukros üdítőért, de meglepő önuralomról tettem tanúbizonyságot. 

 Természetesen az állomáson itt is kevesebb az ülőhely, mint az utas, így nagyon sokan kreatívan oldják meg a várakozás fáradalmait. Az emberek a földön fekszenek, ülnek, kis plédet leterítve piknikeznek.

A vonat pontosan érkezett, 14 óra 15 perckor szálltunk fel és célirányosan robogtunk vele Puri irányába, ahová utunk során először pontosan érkeztünk.