Fotók: Sygma
Indiai idő szerint valamikor a hajnali órákban érkeztünk meg Delhibe, ahol vezetőnk bérelt busszal várta a csoportot.
Vezetőnk mosolyogva integet a reptéren - az útlevélvizsgálat után, csomagokkal - érkező csoportunknak.
3-4 óra utazást követően értük el utunk első állomását, Vrindavant, ahol bő három napot töltöttünk. Háromhetes indiai tartózkodásunk során itt időztünk leghosszabban, unatkozni azonban nem volt lehetőségünk, nagyon intenzív napok következtek.
Hamar megtaláláltak minket a helyi emberek. Mindig tudták kihez kell fordulni, aki egyszer adott néhány rúpiát, az még biztos többet is ad majd.
A buszból kiszállva elárasztott a kultúrsokk érzése. Az utca két oldalán láttam, ahogy nyitott csatornákon vezetik el a háztartásokban keletkező hulladékot, az utakon kéregetők, tehénlepény, kóbor kutyák tömkelege, a falakon agresszívnek tűnő majmok ugráltak.
Utcarészlet Vrindavanban.
Olyan érzésem támadt, mintha időutazáson vettem volna részt, melynek során valahová, a XV. század környékére csöppentem vissza. Biztos voltam benne, hogy Európához képest egy párhuzamos univerzumba tévedtem, ahol egyszerűen megszűnt tér és idő körülöttem.
Az utazás előtt próbáltam mentálisan felkészülni az engem fogadó látványra, de egész más elképzelni valamit, mint utána ténylegesen átélni az elképzelt élményeket. Az első két napban az undor és a kíváncsiság érzése váltakozott bennem.
A második nap délelőttjén, teázás közben megtisztelt bennünket egy szent tehén.
Szerencsére vezetőnk – az évek során szerzett tapasztalatainak köszönhetően – pontosan tudta mi zajlik bennem és fokozatosan, lépésről, lépésre segített át a kezdeti traumán. Igyekezett megmutatni India valódi arcát, azt a világot, amibe már közel húsz éve, ő maga is beleszeretett. Vonzalom és irtózat, babona és tényleges értékek, élő hagyományok, folyamatos nyüzsgés, kavalkád és a belső béke kontrasztja visszhangzott a fejemben.
As with many things in life, it depends on where you choose to focus your attention.
Az utazás során hatványozottan igaz az a mondás, miszerint minden a hozzáállásunkon múlik. Ugyanaz a pohár az egyik embernek lehet félig üres, míg a másiknak félig tele van. Teljesen más szemlélet, pedig mindketten ugyanarról a pohárról beszélnek.
Az első napokban feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is jöttem Indiába. Tudtam, hogy azért érkeztem, hogy megismerjem az ország kultúráját, hagyományait, szokásait és azzal is tisztában voltam, hogy ehhez a legjobb vezetőt választottam magam mellé. Elhatároztam hát, hogy félreteszem az előítéleteimet és nem fogom Indiát minden pillanatban a saját kultúrámhoz hasonlítani, mert nem lehet. Nem összemérhető a kettő, teljesen más világ és előítéletekkel telve nem ismerhetem meg ezt az új univerzumot.
Igyekeztem egyre nyitottabbá és elfogadóbbá válni, magamba fogadni mindent, hogy megérezhessem a felszín alatt lakozó értékeket.
„Igazán jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan.”
Ahogy megváltoztattam a hozzáállásomat, egyre több szépséget fedeztem fel Vrindavanban. A koszos utcák mögött rendezett otthonokat, patyolattiszta templomokat, gyönyörű, műemlékeket találtam. Szinte minden házban volt egy berendezett oltár, amihez folyamatosan, a nap bármely szakában imádkoztak. Egész családok éltek templomokban, ahol ápolták tradícióikat és nyüzsgő élettel töltötték meg a több ezer éves szent helyeket.
A napi imádság mindennél fontosabb.
Vrindavan szent zarándoklatok színhelye, évezredek óta látogatók milliói – különösen a vaisnava vallás hívei – érkeznek ide. Vallási szempontból különleges helynek számít, a hinduk szerint ide születni kiváltság, több életen át tartó lelki munka következménye.
A vaisnava vallás hívei szent zarándoklaton. A képen látható fa tövében állítólag még Krisna játszott gyerekkorában, több, mint 5000 évvel ezelőtt.
Vrindavan teljes lakossága – ebből kifolyólag az állatok is – vegetáriánus, az emberek ugyanis nem akarnak beavatkozni a természet és teremtés rendjébe. Úgy gondolják ez Isten, vagy a vele azonos tudatossági szinten lévő vallási vezetők (guruk) feladata, éppen ezért a hindu emberek az élet minden formáját tisztelik.
Egy tánciskola meglátogatása alkalmával elhagytuk az óvárosi részt, így megfigyelhettem, hogy a településhez újabb építésű, modernebb épületekből álló negyedek is tartoznak.
Vrindavan külvárosában, széles, aszfaltozott utak, modernebb épületek, épülő panel házak találhatók.
Érdekes volt szemlélni, ahogy a külvárosi részen társasházak épülnek, azt az érzetet keltve, hogy már itt is kezdi felütni fejét a modern civilizáció. Vezetőnk elmondta, hogy azért ez nem egy gyors folyamat, Indiáról lévén szó soha nem lehet tudni mikor fejeződnek be a munkálatok, de az biztos, hogy valami elkezdődött.
Itt is egyre fiatalabb korban használják a modern technika vívmányait a gyerekek. Az informatiakai tudás kitörési lehetőséget és biztos megélhetést jelent.
„Rádhé”
Egy kedvesen felénk köszönő indiai férfi.
Vrindavanban találkoztam egyedül ezzel a köszönési móddal. Itt nem a „Hare Krisnát”, vagy a „Namastét”, hanem a „Rádhét” kiabálták egymásnak – és persze nekünk is – az utcán megforduló emberek, idősek, gyerekek egyaránt.
Éppen felénk integető gyereksereg, akik lelkesen köszöngetve rohanták meg csoportunkat.
Radha Krisna a kedvese volt, valószínű a nők iránti tisztelet és elfogadás jeleként honosodott meg ez a köszönési szokás a településen.
Élet az ashramban (hindu kolostorban)
Indiában nagy hagyománya van a guruknak, akiket Isten földi megtestesítőjének tartanak, éppen ezért nagy tisztelet övezi őket mindenfelé.
Egy gurunak nincs saját élete, azt teljesen Istennek és hívei lelki fejlődésének rendeli alá. Az igazán nagy mesterek különleges képességekkel rendelkeznek, könnyedén motiválnak több tucat embert maguk körül, hitük és szeretetük mindenre és mindenkire átsugárzik. A guruk, tanítványaik lelki fejlődése érdekében – többnyire adományokból – ashramokat (hindu kolostorokat) alapítanak, ahová beköltözhetnek az Istenhez közelebb vágyó emberek.
Bhaktivedanti Swami Prabhupada guru - Vrinda Kunj ashramban található - élethű képmása feldíszítve
Vrindavanban is számtalan ashram található, melyek - a templomokhoz hasonlóan szintén a hitélet gyakorlásának színhelyei és ezekben nagyon sok külföldi személy is megfordul. Vezetőnk guruja – Bhaktivedanti Swami Prabhupada követője, Paramadvaiti Swami – szintén több ashramot alapított, melyekből Vrindavanban kettő is található.
A Vrinda Kunj belső tere, mely hatalmas erőt és nyugalmat sugárzott magából.
Mi is az egyik hindu kolostorban – a Vrinda Kunjban – szálltunk meg, ami nagyon hangulatos volt, akár egy oázis a káosz kellős közepén. Az épületet – sok más vrindavani épülethez hasonlóan – műemlékké nyilvánították, majd a szerzetesek megvásárolták, felújították, alkalmassá téve azt zarándokok, turistacsoportok fogadására.
Egy chilei pár élt az ashramban, ők tartották rendben az épületet, gondozták a kertet, végezték a felújításokat és ők készítették fel a szobákat a vendégek fogadására.
A szobák egyszerűek, de kényelmesek voltak, minden szükséges használati tárgy megtalálható bennük.
Párommal a Vrinda Kunj udvarán. A környezet csodálatos, mögöttünk messziről láthatók a termesztett fűszernövények, melyeket hálóval védenek a majomtámadások ellen.
Az udvaron fűszernövényeket is termesztettek, de mindent körbe kellett keríteni annak érdekében, hogy a majmok ne tudjanak kárt tenni bennük. A drótkerítés felhúzása gyakori védekezési módszer volt a hívatlan betolakodókkal szemben, akik, ha betévedtek garantáltan nem távoztak üres kézzel. A majmok - valami finom falat reményében - gyakran csentek el egy-egy papucsot, vagy kisebb használati tárgyakat az udvarról és - ha módjukban állt - a fűszernövényeket is megtépázták.
Búcsúzóban a másik ashramban (Jamunka Kunj) élő chilei tanítványoktól. A kép közepén látható fiatalember egy baleset következtében teljesen lebénult, elmondása alapján hónapokig kómában feküdt és három évig megmozdulni is képtelen volt. Véleménye szerint Isten segítette gyógyulását, ő pedig neki ajánlotta életét.
Az egyik napon épp Swami Prabhuprada születésnapját ünnepelték az ashramban élők, melynek keretében kb. 100 tanítványt – baktát – láttak vendégül a kolostorban. A tanítványok az ashram udvarán található templomban gyűltek össze és a mesterrel közös élményeikről történeteket meséltek egymásnak, majd éneklő imádság következett.
A mester születésnapját énekelve ünneplő tanítványok.
A rendezvény lezárásaként egy több fogásból álló ebéd következett, amit természetesen a földön ülve, kézzel fogyasztottunk.
Ebéd után lehetőségünk nyílt megismerkedni az indiai zene és tánc alapjaival. Megnézhettük a harmónium működését és megtudtuk, hogy az indiai zenében mindig csak dallamokat játszanak – az európai zenétől eltérően – akkordokat nem használnak. A harmónium megszólaltatásához – tangóharmonikához hasonlóan – mindkét kézre szükség van. A jobb kézzel játszák a dallamot, a bal kézzel pedig a kézi fújtatót mozgatják.
A képen a hangszer használatának bemutatása történik, miköben a háttérben a két guru feldíszített fotója látható. A dob és a harmónium szinte elválaszthatatlan kombinációt alkot.
Az indiai tánc mindig nehezen volt érthető számomra, a táncosok ugyanis, mint élő szobrok testüket használják egy-egy történet elmeséléséhez. Tánc közben megannyi szimbólumot mutatnak be, ami a hindu hitrendszer beható ismerete nélkül egy európai ember számára szinte érthetetlen. Itt minden mozdulatnak, fejmozgásnak, tekintetnek súlya, jelentősége van. Megtudtam például, hogy Krisnát, vagy Rádhát milyen mozdulatokkal ábrázolják és találós kérdés formájában kellett kitalálni, hogy mikor milyen állatott testesít meg az adott táncos.
A tánciskolában megismerkedtünk az odisszi tánc alapjaival, jellegzetes mozdulataival. Kristnát többnyire furulyával a kezében ábrázolják.
A tehetséges gyerekek a tánccal esélyt kapnak a felemelkedésre, éppen ezért egy táncos karrier vonzó életpálya Indiában, amit a szülők is – lehetőségeikhez mérten – szívesen támogatnak.
A Jamuna folyó
Minden indiai embereknek kilenc anyja van, melyből egyik a folyó, ami földi életünket táplálja. Éppen ezért tiszteletük jeleként imádkoznak hozzá, virágáldozatot mutatnak be részére.
A hindu hagyomány szerint Indiában hét szent folyó található, melyek közül egyik a Vrindavanon is keresztülfolyó Jamuna.
Napfelkelte a Jamunán, ahol sikerült lencsevégre kapni, ahogy vezetőnk igyekszik megörökíteni a pillanatot. A háttérben gyerekek játszanak.
A hindu hitvilágban a Jamuna minden lelki képesség forrása, ő a végtelen szeretet és együttérzés hordozója, aki vizében megmártózik megszabadul a halál gyötrelmeitől.
Úton a naplementében.
A Jamuna a Gangesz legnagyobb mellékfolyója, közel 57 millió ember mezőgazdasági megélhetését biztosítja éves szinten. A folyam a Himalájából indul, hossza 1370 kilométer, a hegyekből érkező nagy tisztaságú víztömeg Delhi vízellátásának 70%-át biztosítja. Sajnos Delhiben gyárak tucatjai engedik a szennyvizet a folyóba, mely innentől kezdve szinte szennyvízelvezetőként funkcionál.
Ez persze nem akadályozza meg az indiai embereket abban, hogy kihasználják az élővíz adta lehetőségeket. Számos folyó menti település lakói használják fürdőszoba gyanánt a Jamunát, abban egész családok mosnak, tisztálkodnak, emellett rituális fürdőzők is nagy számban fordulnak elő vizében.
Reggeli élet a Jamuna folyón. Vezetőnk kérte, hogy óvatosan bánjunk a fényképezőgépekkel, hiszen mi sem örülnénk neki, ha valaki a fürdőszobánkban fényképezne mindket fürdőzés közben.
A folyó vízszintje a száraz évszakban jelentősen lecsökken. Látogatásunk alkalmával annyira visszahúzódott, hogy kényelmesen gyalogolni lehetett a medrében. A folyó közepe csónakkal ilyenkor is járható, így érkezésünk napján mi is vízre szálltunk. A helyi gyerekektől levéltányérban virágokat vásároltunk, melyek az itthoni – népi nevén – „büdöskére” emlékeztetettek. A szirmok között apró gyertya és füstölő volt elhelyezve.
Még az utolsó pillanatban is próbáltak vásárlásra bírni a helyi gerekek, akiknek elég nehéz volt ellenállni.
Csónakázás közben mi is mutattunk be áldozatot a folyónak, melynek keretében meggyújtottuk a virágtányéron elhelyezett apró gyertyát, majd az egészet vízre bocsátottuk. Vezetőnk instrukciója alapján gondolatban pozitív üzeneteket küldtünk a szent folyamnak, ami a lemenő nap fényében nagyon szép és hangulatos szertartássá alakult.
Levéltányérra elhelyezett virágáldozat, amit vízre bocsátunk. A levél és a virág könnyen lebomlik nem terheli a környezetet.
Közben a vízről láttam, ahogy az indiai emberek hozzám hasonlóan szintén áldozatot mutatnak be. Figyeltem, ahogy tüzet raknak és hallgattam, ahogy a résztvevők kórusban ismételik a szertartást vezető férfi tömegbe kiabált szavait.
Az indiai emberek minden este áldozatot mutatnak be a folyó partján.
A folyam vízszintje az esős évszakban megemelkedik, elmosva ezzel a mederébe ideiglenesen felépített kunyhókat, melyeket aztán – egy nap alatt – újra felépítenek majd. Ilyenkor a parthoz közeli kőépületek alsó szintje szintén vízben áll, nem használható, az utcákon pedig vízben gázolva közlekednek az emberek. A part menti épületek alsó szintjét valószínűleg feltöltötte a folyó hordalékával, lentebb ásva azonban általában a lakóházak újabb szintjére bukkanhatunk.
A tolvaj majmok
Indiában rengeteg majom él szabadon, háztetőkön ugrálnak, élelmet kunyerálnak, adott esetben lopnak az emberektől. A Vrindavanban élő majmok azonban olyan tudással rendelkeztek, amit India más részein sehol máshol nem tapasztaltam.
Az egyik templom bejárata előtt megörökített majom, aki szinte pózolt a kamerának. Vigyázni kellett, hogy hosszan ne nézzünk a szemébe, mert azt - vadállat révén - támadásnak vehette volna.
Vezetőnk közvetlenül érkezésünk után elmondta, hogy nagyon vigyázni kell kisebb méretű értékeinkre, élelmiszer ne legyen nálunk az utcán, mert az állatok azonnal támadnak és elveszik. Ellenállni nem érdemes, vadállatokról lévén szó, nem jó, ha megsebesítenek. Ez a szemüvegekre különösen igaz, így kérte, hogy amennyiben lehetséges az utcákon mindenki szemüveg nélkül közlekedjen.
Ez önmagában még nem lenne érdekes, de ezek az állatok képesek voltak élelmiszert követelni az ellopott értéktárgyakért cserébe.
Csoportunkban több szemüveges is volt, így óhatatlanul előfordult, hogy az illető magán felejtette ezt a természetes kiegészítőt. A legnagyobb elővigyázatosság mellett is három alkalommal sikerült a majmoknak szemüveget rabolni a csoport tagjaitól, amit csak gyorsan feljuttatott élelmiszer ellenében voltak hajlandóak visszaadni.
A csoport egyik tagjának szemüvegét ízlelgető majom.
Végignéztem, ahogy az egyik majom a szájába vette a szemüveg szárát, de nem rágta meg. Mutogatta a fogait, jelezve, hogy milyen kárt tehetne benne, ha akarna. Egy dobozos üdítő azonban elég volt, hogy jobb belátásra térjen és némi habozás után visszaadja értékes zsákmányát.
Zsákmányát boldogan majszoló majom.
Vrindavanban az emberek hideg, a majmok viszont nagyon heves vérmérséklettel vannak megáldva. Egyik sétánk alkalmával szemtanúi voltunk, ahogy két rivális majomcsoport összecsapott egymással. A jelenet félelmetes volt, harc, verekedés, kiabálás, mi is kénytelenek voltunk egy templomba menekülni, nehogy a csata kellős közepében találjuk magunkat. Végül a helyiek kezdték el botokkal szétzavarni a rivális bandákat, de még így is kellett néhány perc, hogy újra biztonsággal járható legyen a sikátorhoz hasonló utcácska.
Templomi élet
Vrindavant más néven az 5000 templom városának is nevezik. Indiában nagy hagyománya van a templomépítésnek, állítólag minden uralkodó építetett itt legalább egyet élete során, ami a templomok nagy számára tekintettel nem is tűnik lehetetlennek.
Ganésához imádkozó szerzetes. Ganésa isten a jó szerencsét, az akadályok leküzdését és a sikert testesíti meg, emiatt gyakran imádkoznak hozzá üzletemberek, anyagi javakra áhítozó személyek. Az istenség eszes és megfontolt, vállalkozásaiban viszont bátor és vakmerő, mindig eléri célját, tudással és jómóddal ajándékozza meg a hozzá fohászkodó embereket.
A településen még élnek azok a hihetetlenül szép hindu hagyományok, amik élővé varázsolják az ősi Vrindavant. A sok száz éves templom, a vallási szertartások és a szeméttel, kosszal teli utcák éles kontrasztot alkotnak egymással.
Az esti imádságra érkező hinduk.
Indiában egy Isten van, de annak számtalan aspektusa, megnyilvánulása. Ahogy egy embernek is számtalan szerepe van, hiszen élete során a szülei gyermeknek, a tanárai diáknak, a munkatársai kollégának, a párja férjnek, a gyermekei apának hívják, így tekintenek az indiai emberek is Istenre. Minden arca más és más, így máshoz fordulnak, ha szerencsére, máshoz, ha egészségre, vagy anyagi javakra van szükségük. Szinte minden minőségnek külön istensége van, akit imádva ünnepelnek.
A hindu vallás a kereszténységgel ellentétben nem intézményesült. A papi hivatás és ősi tudás apáról fiúra öröklődik. Irányításukkal a templomok mindegyikében élő módon ápolják a hagyományokat, számtalan szertartás, ima, áldás száll nap, mint nap a levegőbe, egyfajta emelkedettséget adva a településnek és az ott élő embereknek.
Csodálatos templomokban jártunk. A mondák szerint Krisna gyermekkora egy részét Vrindavanban töltötte, melynek emlékét számtalan épület jelzi, a templomok falán főleg Krisna és Rháda gyermekkori történetei kerültek megörökítésre.
Krisna és Rádha, az eszményi szerelmes pár megtestesítői.
A templomokban énekeltek, recitáltak, olyan is akadt, amiben több, mint száz éve folyamatosan mantráztak. Itt három órás váltásban cserélődtek az emberek, a mantraéneklés szintén generációról generációra öröklődött. Én is beültem néhány percre a mantrázó indiai férfiak közé és próbáltam követni a dallamot. Mindig volt egy előénekes, a többiek pedig énekelve ismételték utána a szavakat.
Beültünk a mana mantrát éneklő szerzetesek közé, akik szinte nem is vettek tudomást csoportunkról.
Leggyakrabban hangoztatott mantra az ú.n. mana mantra, melyben folyamatosan a „Hare Krisnát” éneklik. Ma már Magyarországon is gyakran hallani fesztiválokon, különböző rendezvényeken ezt a dallamot, én először a minden évben megrendezésre kerülő tokaji Hegyalja Fesztiválon találkoztam vele.
Mantrát énekelnek a folyóparton található ideiglenes házikóban, a hang az egész partot átjárja.
Jártunk olyan templomban is, amit a muzulmánok tönkretettek, kiraboltak, ezzel megszentségtelenítettek. Ezeket az épületeket a hinduk soha többé nem használták templomi célra, inkább csak a turisták és a vendégek miatt - egyfajta látványosság gyanánt - tartották nyitva kapuit.
A híres Govinda templom, amit ma már elsősorban turisták, zarándokok látogatnak..
Az élületben szabadon bejárhattak a majmok, így külön embert alkalmaztak, aki vigyázott a templomba belépők papucsaira, ő volt az úgynevezett majomvigyázó, aki hatalmas botjával strázsálta körbe a gazdáira várakozó lábbeliket.
Vezetőnk a Govinda templom történetéről tart előadást csoportunknak.
Summa summarum
Van valami Vrindavanban, ami megfogja az ide látogatót, ami miatt én is úgy érzem, hogy ide még egyszer visszatérek. Utazásunk során számos indiai települést meglátogattunk, de az utolsó este, amikor vezetőnk megkérdezte, hogy kinek mi volt a legemlékezetesebb élménye, a csoport 80%-a Vrindavanról, vagy a közelében átélt kalandokról mesélt. Ez számomra egyáltalán nem volt meglepő, hiszen én magam is így éreztem.
A Jamuna partján virágot áruló lányok.
A településen olyan béke, nyugalom, harmónia volt, amit eddig sehol máshol nem tapasztaltam. Hazatérve párom már a visszaútra szóló repülőjegyeket és a vrindavani szállásokat nézegette.
Utolsó kommentek