trekkelgo

Fotók: Sygma

Indiai utazásunk során Vrindavanban nagyon megindító élményben volt részem. Egy európai házaspár által alapított iskolát látogattunk meg, ahol hátrányos helyzetű gyerekek oktatásával, felzárkóztatásával foglalkoztak.

Az iskolát alapító pár kezdetben a szegényeknek gyűjtött élelmet, etette az elesetteket, gyerekeket, később egészségügyi tanácsadást nyújtott a falvakban élőknek. Egy idő után azonban felismerték, hogy ezzel hosszú távon semmit nem tudnak megoldani, nem nyújtanak tartós segítséget.

"Adj halat az éhezőnek és aznap megmented a haláltól. Tanítsd meg őt halászni – örök életére jóllakott lesz, sem ő sem családja nem szenved majd hiányt".

Ekkor kezdtek el azzal foglalkozni, hogy néhány gyereknek délutáni oktatást szerveztek. Egy templom egyik kicsi helyiségét bérelték, írni, olvasni tanították az érkező gyerekeket. Hamarosan már 80 gyerek volt bezsúfolva a kis terembe és egyre többen és többen akartak tanulni. Felismerték, hogy nagyobb épületre van szükségük, ahol  – a szegény családok gyermekeinek felzárkóztatása érdekében – iskolát tudnának működtetni.

Erre a célra folyamatosan adományokat gyűjtöttek, egyre több gyereket igyekeztek oktatás által kiemelni a nyomorból. 2002-be egy nagy összegű adománynak hála létrehozták a Sadipani Muni Iskolát – Sadipani Muni Krisna és a Balaram gyerekkori tanára volt.

Az évek során több nagy összegű adományt is kapott az intézmény, melynek hatására azt folyamatosan bővítették és jelenleg kb. 1200 gyermek oktatásának, fejlesztésének ad otthont.

Óvoda létrehozása

Az oktatásban résztvevő önkéntesek azt tapasztalták, hogy a szülők nem szívesen engedik gyermekeiket iskolába, mivel az iskoláskorú gyermek már sokat tudott segíteni szüleinek kisebb testvérei gondozásában. A probléma megoldására létrehoztak egy óvodát, ahol a kisebb testvérekre felügyeltek, így a nagyobb gyerekeket is könnyebben elengedték. Jelenleg óvoda, általános és középiskola is működik az intézményben.

„From iron to gold.”

Az ide kerülő gyerekeknek a legegyszerűbb dolog sem magától értetődő. Ők soha életükben nem látottak fürdőszobát, nem ittak tiszta ivóvizet, sokszor guberálásból, kéregetésből igyekeztek összeszedni a napi betevőt. Éppen ezért a gyerkőcöknek először számunkra olyan evidens dolgokat kell megtanítani, mint a fürdés, étkezés, öltözködés. Hosszú távon igyekeznek kialakítani a gyerekekben az igényt a tiszta ivóvízre, ruházatra, hogy ők már ezt továbbadhassák utódaiknak.

Ezeket a gyerekeket csak néhány hete vette fel az iskola növendékei sorába, mindenki nagyon szegény családból, egyszerű körülmények közül érkezett.

A gyerekek talán életükben először játszhatnak, játékos formában megtanítják nekik a háztartási alapismereteket. Az intézményben sok önkéntes segítő dolgozik, a világ minden tájáról érkeznek emberek.

Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a tanulók megismerjék saját kultúrájukat, megismertetik őket például a Ramajana vagy a Mahabharata történetével, az indiai zene és tánc alapjaival. Az oktatás hindu nyelven folyik.

Hosszú távon nagyon fontos, hogy a gyerekek számítógépes oktatásban is részesülnek és elkezdik elsajátítani az angol nyelv alapjait. Indiában egy alapfokú számítógépes ismerettel és angol nyelvtudással rendelkező személynek szinte biztos a munkaerőpiacon való elhelyezkedés.

Az iskolában található számítógépes oktatóterem.

Munka a szülőkért

„We are each of us angels with only one wing and we can only fly by embracing one another.”

„Egyedül félszárnyú angyalok vagyunk, csak úgy tudunk szárnyalni, ha összekapaszkodunk.”

Minden család egy egység, annak minden tagja szervesen kapcsolódik a másikhoz. Az iskola alapítói felismerték ezt és belátták, hogy akkor tudnak igazán segíteni egy gyereknek, ha a szüleiket is elkezdik felkarolni.

Ezek az egyszerű emberek - csakúgy, mint Magyarországon - a boldogulás reményében kölcsönt kérnek, ezzel belekerülnek az uzsorás hitelezők csapdájába. Egy szegény sorsú apa álmai netovábbja, hogy riksát vásárol, melyből eltarthatja családját. Hogy ezt elérje, kölcsönt vesz fel, melynek kamatai aztán olyan magasak lesznek, hogy napi 8-10 óra tekeréssel végül alig visz haza valamit a családnak. Ezáltal egy olyan adósságcsapdába kerül, amiből egész életében képtelenek kikerülni és szinte rabszolga szinten robotolja végig az életét.

Az iskola elkezdett kölcsönt biztosítani a férfiaknak egy saját riksa megvásárlásához és minimális kamat ellenében kezdhetik a visszafizetést, családjuk eltartását, felemelkedését.

A nők oktatása India felemelkedésének záloga

Indiában a nők – különösen a falvakban élő szegényebb családokban, ahol erősen élnek a hagyományok – általában nem végeznek kereső tevékenységet, feladatuk a család ellátása. Magyarországhoz hasonló szociális háló hiányában azonban jövedelemmel nem rendelkeznek, szaktudás nélkül pedig esélyük sincs hozzájárulni a család megélhetéséhez.

Az intézmény oktatói az anyákat tanfolyam keretében varrni tanítják, majd kölcsönt biztosítanak számukra annak érdekében, hogy saját varrógépet vásárolhassanak. Később munkát is biztosítanak számukra azzal, hogy – természetesen fizetség ellenében – ők készítik az iskolában tanuló gyerekek egyenruháját.

Ezzel az egész család globális felemelése történik. A gyerekeket tanítják, az anyáknak szakmát adnak a kezébe, a szülőket pedig kiemelik az adósságcsapdából.

Az intézmény látogatása során végig a sírás fojtogatott, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Ennyi összefogás, szeretet láttán, aminek a kézzel fogható bizonyítéka volt az ott lévő 1200 gyerek, valami hihetetlen érzés kerített hatalmába.

Medical system

Az oktatási intézményekben orvosi kezelést biztosítanak, a megbetegedő gyermekek teljes ellátásban részesülnek. Kórházat üzemeltetnek, emellett az önkéntes munka keretében az iskolán kívül is látogatják a rászorulókat.

Faültetés, környezetvédelmi program

„Plants for life”

A szervezetnek komplett környezetvédelmi programja is van, 2008-ig összesen 2600 facsemetét ültettek India számos pontján.

Az intézményben szelektíven gyűjtik a szemetet, a gyerekeket környezettudatosságra nevelik. 1998-ban olyan víztisztító berendezést építettek, mely csaknem 10.000 ember számára biztosított tiszta ivóvizet.

Jónak lenni jó

Indiában olyan sok a szegény, az elesett, a rászoruló, hogy egy idő után könnyű immunissá válni irántuk. Az az érzése támad az embernek, hogy szélmalomharcot vív, hiszen ha az egyiknek ad, rögtön tízen jönnek helyette, mindenkinek pedig nem lehet segíteni.

Az intézmény látogatása megmutatta számomra, hogy nincs lehetetlen, bármi elérhető és megvalósítható.

A lehetetlen eléréséhez nem kevés hitre, kitartásra, nyitottságra van szükség, hogy ne ijedj meg, ha még nem látod a következő lépcsőfokot. A felfedezés folyamatosan zajlik, lépésről lépésre tevődnek egymásra a mozaik darabjai, de ha haladsz az úton minden segítséget megkapsz a folytatáshoz. Ne a hogyannal foglalkozz, csak a célra fókuszálj és megismered azokat, akiket kell, a szeretet és összefogás ereje pedig nagyobb, mint gondolnánk.

Fotók: Sygma

Látogatás a Govardan hegynél

A hegy valójában egy Vrindavan mellett található 8 kilométeres dombocska. A szent hely valamikor tényleg hegy volt, kövei nagy részét azonban a helyi lakosság elhordta. A szent köveket templomok, házak építéséhez használták.

A Govardan hegy oldala.

A hegyhez egy nagyon szép történet fűződik:

Indra félisten - a mennyek királya - féltékeny lett a gyermek Krisnára, aki rábeszélte a környék lakóit, hogy Indra helyett a Govardan hegynek mutassanak be áldozatot.

Indra éktelen haragra gerjedt, el akarta pusztítani az embereket, így haragjában 7 napig tartó esőt zúdított a környékre, hogy mindent elárasszon. Ekkor Krisna az emberek védelmére sietett, mutatóujjával felemelte a Govardan hegyet, mely alatt mindenki menedéket talált.

Végül Indra elismerte Krisna győzelmét és bocsánatot kért tőle önhittségéért.

A történetet megörökítő templomi festmények egyike. Természetesen Krisna jobb kezéből most sem marahat el a furulya.

Számtalan templomi festmény ábrázolja, ahogy a gyermek Krisna mutatóujjával tartja a Govardan hegyet, alatta pedig ott áll a település egész lakossága. Krisnát többnyire kék, esetleg fekete színnel ábrázolják, gyakran furulyát tart a kezében, ezzel vidítva fel a körülötte lévő embereket, állatokat egyaránt.

Vezetőnk kérte, hogy mezítláb járjuk körbe a helyet és nagyon vigyázzunk, hogy ne lépjünk az ott található kövekre.

A hegy ugyanis a hindu hagyomány szerint nem különbözik a legfelsőbb Istentől, Krisnától, egy és ugyanaz vele, így lábunkkal nem érinthetjük a szent köveket. Minden évben zarándokok ezrei keresik fel a hegyet, Krisna gyermekkori kedvteléseinek színhelyét.

Faültetés, tehén rezervátum

Egyik vendéglátónk – az előző cikkben is szerplő Lalita - egy indiai tanár volt, akihez ebédre látogattunk.

Vendéglátónk feleségével és gyermekeikkel.

Lalita egy hatalmas fa tövében várt minket, mellyel azt szerette volna megmutatni számunkra, hogy   a hindu emberek mennyire mélyen tisztelik a természetet, és azt vallják, hogy a növények az emberhez hasonlóan Isten teremtményei, érző lények, akiket gondoznunk és segítenünk kell. Kezdeményezte, hogy vásároljunk néhány facsemetét, melyeket ültessünk el együtt, ezzel fejezve ki természet iránti tiszteletünket.

Ez a fa méretéből ítélve több száz éves lehetett.

Az ebéd fenséges volt, közben folyamatosan beszélgettünk, kérdéseket tettünk fel, Lalita pedig mindegyikre türelmesen válaszolt.

Az ételeket vendéglátónk felesége és néhány alkalmazottjuk készítette, számtalan fogás közül lehetett választani, mindenki annyit evett amennyit csak akart. Ez az ebéd volt a legharmonikusabb számomra, az ízek szinte összeforrtak és eggyé váltak a számban.

Ez volt a legfinomabb és legarmónikusabban elkészíetett ebéd, amit a három hét alatt fogyasztottam, miközben megtudtam, hogy a panír egy indiai sajtfajta. A tányéron rizs, csicseri borsó, burgonya (szabdzsi=főzelék) friss zöldségek, rántott cukkuni és chapati (indiai lepény) látható. Igazi, gazdag vegetáriánus ebéd, ami után garantáltan senki nem maradt éhen. 

Ebéd után - Lalita elbeszéléseit hallgatva - sok hagyománnyal megismerkedhettünk.

Indiában például az a szokás, hogy az idősek gyermekeik felnevelése után, átadják helyüket utódaiknak.

Az indiai emberek idős korukban gyakran indulnak zarándokútra, melynek egyetlen célja közelebb kerülni Istenhez. Lalita és családja adományokból zarándokszállást épített, melyet ebéd után az udvarra kisétálva meglátogattunk. A szállások egyszerűek voltak, ágyon, vödrön kívül nem látszott bennük más használati tárgy. Sétánk során több idős emberrel találkoztunk, akikről vendéglátónk és családja gondoskodott.

Az udvar két oldalán találhatóak a zarándokszállások. Aki tud fizet értük, aki nem, annak a sorsa vendéglátónk jóindulatán és anyagi lehetőségein múlik. Szerencsére több európai is támogatja a missziót.

Kora délután buszra szálltunk és ellátogattunk egy szintén Lalita által létrehozott tehénrezervátumba, ahová az utcán kóborgó, éhező állatok kerültek befogadásra.

A hinduk nem bántják ugyan a teheneket, de a fiú borjakat, megöregedett teheneket az utcára küldik, mivel nekik nem veszik hasznukat, élelmezésük pedig sokba kerül.

Ezeket az állatokat szedik össze a rezervátumban, adományokból etetik őket és a tehenek tejének egy részét saját felhasználásra hasznosítják, egy részét pedig a befogadott borjaknak adják.

A rezervátum munkáját önkéntes segítők és fizetett alkalmazottak egyaránt segítik.

Kiderült, hogy vezetőnk korábban állatorvosnak tanult, így tanácsolta, hogy támadás esetén csak dugjuk két ujjunkat a tehén orrába, csavarjuk oldalra a fejét és máris leterítettük a mázsás állatot. Szerencsére nem kellett új ismereteimet alkalmazni, az állatok bartáságosan fogadtak.

A nap végén, a rezervátum szélében elültettük a megvásárolt facsemetéket. Én egy mályvát, párom pedig egy amla fát ültetett. Alaposan betakargattuk a csemetéket és gondolatban kértük, hogy szépen növekedjenek, fejlődjenek.

Sötétben ültettünk, még szerencse, hogy Lalita előre előkészítette a fák helyét, így nekünk már csak  földdel kellett betakarni a növényeket.

Vendéglátónk elmondta, hogy bármikor visszatérhetünk megnézni a csemetéket és biztosított róla, hogy ők mindegyiket öntözik és vigyázni fognak rájuk.

Életemben most először ültettem facsemetét, ami meglepően jó érzés volt, úgy éreztem teszek valamit a környezetért és a jövőért.

Cigány falu

Vezetőnk, Lalita és egy cigányvajda barátjuk társaságában egy közeli – kb. 150 lakosból álló - cigány faluba látogattunk.

Ide normál körülmények között soha nem tehettük volna be a lábunkat, sokan a csoportból egy idő után így sem érezték magukat teljes biztonságban. Vezetőnk később a helyi vezetőt is bevonta a beszélgetésbe, akinek irántunk való jóindulata biztosította sértetlenségünket. Vezetőnk hangsúlyozta, hogy pénzt nem adhatunk, mert akkor kitör a veszekedés és esetleg meg is támadhatnak bennünket. Ha valaki megszegi kérését garantáltan menekülnünk kell a faluból.

A körénk gyűlt cigány gyerekek kíváncsian szemlélik frissen érkezett csoportunkat.

Egy-két felvételt követően már oldódott a hangulat.

Indiában a cigányság nem hordoz negatív tartalmat, csupán egy indiai népcsoport, akik többnyire nomád körülmények között élnek. Korábban a cigányok faluról falura jártak, folyamatosan vándoroltak, kígyóbűvölésből, késélezésből, zenélésből tartották fenn magukat. Ez az életforma még mindig közelebb áll hozzájuk, így a torzszülött állatokkal, mérgeskígyókkal továbbra is járják a környező településeket, hosszabb útra azonban már csak ritkán vállalkoznak.

A képen látható tehén öt lábbal született. A falu lakói lepedővel letakrják az állatt hátsó részét, elviszik a közeli településekre és pénzért megmutatják a kíváncsi embereknek a torzszülött állatot.

Az indiai állam – Magyarországhoz hasonlóan – földadományozással megpróbálta a cigányságot röghöz kötni, ami többé-kevésbé sikerült. Bár már nem vándorolnak, de továbbra is a társadalom peremén, nomád körülmények között, sárkunyhókban élnek. A faluban azonban tiszta, rendezett környezet fogadott minket.

A falu egyszerű volt, de nagyon tiszta és rendezett. A föld szépen felseperve, a falak betapasztva, az egyik legtisztább település volt, ahol indiai utam során megfordultam.

A testvérére vigyázó kislány.

A cigányok állattartásból egészítik ki jövedelmüket a faluban élő emberek, így garantáltan senki nem éhezik, az itt élő emberek, mint egy  nagy család gondoskodnak egymásról. 

Egyre nagyobb a körénk gyűlt tömeg, a falu férfiai távolabbról figyelték az eseményeket. Nagy volt a tumultus, mindenki rajta akart lenni a felvételen. Fotó: Sipos Judit.

Kb. 2 órát töltöttünk a településen, mely idő alatt szabadon fényképezhettünk, beszélgethettünk, ismerkedhettünk a helyi emberekkel, szokásaikkal.

Egyszerű és biztonságos módja a gyerekmegőrzésnek. Ezt a csecsemőt csak egészen közelről lehetett észrevenni, etetés után az egyik ágy aljára kötötték fel lepedőben, valószínű ez lehetett a szieszta ideje. A kisfiú nagyon nyugodt volt, nem ijesztette meg a jelenlétünk.

A falu lakói egyre jobban érdeklődtek irántunk, egy idő után már pózoltak a kamerának és folyamatosan kérték, hogy mindig újabb és újabb felvételeket készítsünk róluk. Volt, akire rá is ijesztett a csoportot folyamatosan körbevevő tömeg, mely szinte csak férfiakból és fiú gyerekekből állt. A nők inkább elvonultak a házakba, a férfiak nagy számához képest kevéssel találkozhattunk.

Az idős nagymama nyuszival a kezében pihent. Ahogy megközelítettük a fényképezőgéppel, szinte mindenki köréje gyűlt, hogy rajta lehessen a felvételen. A faluban ő volt az egyetlen idős ember, akivel találkoztam, az átlagéletkor biztosan 20 év alatt volt.

A falut elhagyva a gyerekek még futva, kerékpárral követték buszunkat. Volt, aki a mikrobuszra felkapaszkodva, arcát az ablaküveghez nyomva integetett befelé.

Aztán sofőrünk beletaposott a gázba és lassan lepotyogva távolodtak tőlünk a minket kísérő gyerekek.

A kulisszák mögött

Amikor gyerekkoromban egy-egy filmet néztem, mindig érdekelt, hogy mit találnék, ha ebben a pillanatban a forgatásra csöppennék, vagy a film helyszíne kelne életre és az otthonomban találnám a díszletet és a szereplőket. Ilyenkor szabadjára engedtem a fantáziámat és csak sodródtam egy képzeletbeli világ képzeletbeli tengerén.

A vrindavani kirándulások alkalmával - különösen a cigány faluban tett látogatás során - végig úgy éreztem, hogy végre tényleg a kulisszák mögé kerültem. A körülöttem lévő világ nem egy díszlet csupán, hanem hús-vér emberek, valós történetek vesznek körül, aminek egy-két órára én magam is részese lehetek. Minden percben az élet zajlott körülöttem, ahol nem voltak mondvacsinált játszmák, álarcok és én figyelem, minden porcikámban érzem az engem körülvevő idegen világot.

Nem mind arany, ami fénylik és nem minden rossz, ami annak látszik. - mondták régen nagyon bölcsen nagyszüleim.

Az életben gyakran előfordul, hogy látsz egy világot, amiről azt gondolod, hogy egy álom, egy másik világot elnézve pedig – ami tele van nyomorral és szegénységgel – épp ennek az ellenkezőjét éled át. Amíg azonban nem látsz mögé az egyiknek vagy a másiknak, addig nem érted meg, hogy a látszat gyakran csal és sokszor a kívülről szemlélt álom, nem más, mint egy szépen csillogó káprázat, a legnagyobb nyomor mélyén pedig valódi, mély értékek találhatók.

Ebben az egyszerű cigány faluban az jutott eszembe, hogy a szeretet, az egymásra való odafigyelés nem pénz kérdése, mint, ahogyan az igazán lényeges dolgok sem pénzért megvehetők.

Néha bátornak kell lenni és merni elindulni az ismeretlenbe

Néha jó olyan ösvényekre tévedni, amiről más esetleg azt hiszi, hogy veszélyes, mert nincs kitaposva. Teljesen mindegy, hogy érted vagy nem, hogy miért kell odamenned, elég, ha azt érzed, hogy vár rád valami, ami lehet, hogy csak egy érzés, egy tapasztalat, de segít tovább szőni életed fonalát.

Az biztos, hogy egyetlen pillanat sem történik véletlenül és az időzítés mindig tökéletes, még akkor is, ha még nem állt össze a nagy kerek egész.

Ha az indiai utam során szenvedtem volna hajótörést, úgy érzem elmondhattam volna, hogy éreztem és éltem, láttam és elfogadtam és minden előítéletet elengedtem magamból ebben az apró, isten háta mögötti falucskában.

Fotók: Sygma

Indiai idő szerint valamikor a hajnali órákban érkeztünk meg Delhibe, ahol vezetőnk bérelt busszal várta a csoportot.

Vezetőnk mosolyogva integet a reptéren - az útlevélvizsgálat után, csomagokkal - érkező csoportunknak.

3-4 óra utazást követően értük el utunk első állomását, Vrindavant, ahol bő három napot töltöttünk. Háromhetes indiai tartózkodásunk során itt időztünk leghosszabban, unatkozni azonban nem volt lehetőségünk, nagyon intenzív napok következtek.

Hamar megtaláláltak minket a helyi emberek. Mindig tudták kihez kell fordulni, aki egyszer adott néhány rúpiát, az még biztos többet is ad majd.

A buszból kiszállva elárasztott a kultúrsokk érzése. Az utca két oldalán láttam, ahogy nyitott csatornákon vezetik el a háztartásokban keletkező hulladékot, az utakon kéregetők, tehénlepény, kóbor kutyák tömkelege, a falakon agresszívnek tűnő majmok ugráltak.

Utcarészlet Vrindavanban.

Olyan érzésem támadt, mintha időutazáson vettem volna részt, melynek során valahová, a XV. század környékére csöppentem vissza. Biztos voltam benne, hogy Európához képest egy párhuzamos univerzumba tévedtem, ahol egyszerűen megszűnt tér és idő körülöttem.

Az utazás előtt próbáltam mentálisan felkészülni az engem fogadó látványra, de egész más elképzelni valamit, mint utána ténylegesen átélni az elképzelt élményeket.  Az első két napban az undor és a kíváncsiság érzése váltakozott bennem.

A második nap délelőttjén, teázás közben megtisztelt bennünket egy szent tehén.

Szerencsére vezetőnk – az évek során szerzett tapasztalatainak köszönhetően – pontosan tudta mi zajlik bennem és fokozatosan, lépésről, lépésre segített át a kezdeti traumán. Igyekezett megmutatni India valódi arcát, azt a világot, amibe már közel húsz éve, ő maga is beleszeretett. Vonzalom és irtózat, babona és tényleges értékek, élő hagyományok, folyamatos nyüzsgés, kavalkád és a belső béke kontrasztja visszhangzott a fejemben.

As with many things in life, it depends on where you choose to focus your attention.

Az utazás során hatványozottan igaz az a mondás, miszerint minden a hozzáállásunkon múlik. Ugyanaz a pohár az egyik embernek lehet félig üres, míg a másiknak félig tele van. Teljesen más szemlélet, pedig mindketten ugyanarról a pohárról beszélnek.

Az első napokban feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is jöttem Indiába. Tudtam, hogy azért érkeztem, hogy megismerjem az ország kultúráját, hagyományait, szokásait és azzal is tisztában voltam, hogy ehhez a legjobb vezetőt választottam magam mellé. Elhatároztam hát, hogy félreteszem az előítéleteimet és nem fogom Indiát minden pillanatban a saját kultúrámhoz hasonlítani, mert nem lehet. Nem összemérhető a kettő, teljesen más világ és előítéletekkel telve nem ismerhetem meg ezt az új univerzumot.

Igyekeztem egyre nyitottabbá és elfogadóbbá válni, magamba fogadni mindent, hogy megérezhessem a felszín alatt lakozó értékeket.

„Igazán jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan.”

Ahogy megváltoztattam a hozzáállásomat, egyre több szépséget fedeztem fel Vrindavanban. A koszos utcák mögött rendezett otthonokat, patyolattiszta templomokat, gyönyörű, műemlékeket találtam. Szinte minden házban volt egy berendezett oltár, amihez folyamatosan, a nap bármely szakában imádkoztak. Egész családok éltek templomokban, ahol ápolták tradícióikat és nyüzsgő élettel töltötték meg a több ezer éves szent helyeket.

A napi imádság mindennél fontosabb.

Vrindavan szent zarándoklatok színhelye, évezredek óta látogatók milliói – különösen a vaisnava vallás hívei – érkeznek ide. Vallási szempontból különleges helynek számít, a hinduk szerint ide születni kiváltság, több életen át tartó lelki munka következménye.

A vaisnava vallás hívei szent zarándoklaton. A képen látható fa tövében állítólag még Krisna játszott gyerekkorában, több, mint 5000 évvel ezelőtt.

Vrindavan teljes lakossága – ebből kifolyólag az állatok is – vegetáriánus, az emberek ugyanis nem akarnak beavatkozni a természet és teremtés rendjébe. Úgy gondolják ez Isten, vagy a vele azonos tudatossági szinten lévő vallási vezetők (guruk) feladata, éppen ezért a hindu emberek az élet minden formáját tisztelik.

Egy tánciskola meglátogatása alkalmával elhagytuk az óvárosi részt, így megfigyelhettem, hogy a településhez újabb építésű, modernebb épületekből álló negyedek is tartoznak.

Vrindavan külvárosában, széles, aszfaltozott utak, modernebb épületek, épülő panel házak találhatók.

Érdekes volt szemlélni, ahogy a külvárosi részen társasházak épülnek, azt az érzetet keltve, hogy már itt is kezdi felütni fejét a modern civilizáció. Vezetőnk elmondta, hogy azért ez nem egy gyors folyamat, Indiáról lévén szó soha nem lehet tudni mikor fejeződnek be a munkálatok, de az biztos, hogy valami elkezdődött.

Itt is egyre fiatalabb korban használják a modern technika vívmányait a gyerekek. Az informatiakai tudás kitörési lehetőséget és biztos megélhetést jelent.

„Rádhé”

Egy kedvesen felénk köszönő indiai férfi.

Vrindavanban találkoztam egyedül ezzel a köszönési móddal. Itt nem a „Hare Krisnát”, vagy a „Namastét”, hanem a „Rádhét” kiabálták egymásnak – és persze nekünk is – az utcán megforduló emberek, idősek, gyerekek egyaránt.

Éppen felénk integető gyereksereg, akik lelkesen köszöngetve rohanták meg csoportunkat.

Radha Krisna a kedvese volt, valószínű a nők iránti tisztelet és elfogadás jeleként honosodott meg ez a köszönési szokás a településen.

Élet az ashramban (hindu kolostorban)

Indiában nagy hagyománya van a guruknak, akiket Isten földi megtestesítőjének tartanak, éppen ezért nagy tisztelet övezi őket mindenfelé.

Egy gurunak nincs saját élete, azt teljesen Istennek és hívei lelki fejlődésének rendeli alá. Az igazán nagy mesterek különleges képességekkel rendelkeznek, könnyedén motiválnak több tucat embert maguk körül, hitük és szeretetük mindenre és mindenkire átsugárzik. A guruk, tanítványaik lelki fejlődése érdekében – többnyire adományokból – ashramokat (hindu kolostorokat) alapítanak, ahová beköltözhetnek az Istenhez közelebb vágyó emberek.

Bhaktivedanti Swami Prabhupada guru - Vrinda Kunj ashramban található - élethű képmása feldíszítve

Vrindavanban is számtalan ashram található, melyek - a templomokhoz hasonlóan szintén a hitélet gyakorlásának színhelyei és ezekben nagyon sok külföldi személy is megfordul. Vezetőnk guruja – Bhaktivedanti Swami Prabhupada követője, Paramadvaiti Swami – szintén több ashramot alapított, melyekből Vrindavanban kettő is található.

A Vrinda Kunj belső tere, mely hatalmas erőt és nyugalmat sugárzott magából.

Mi is az egyik hindu kolostorban – a Vrinda Kunjban – szálltunk meg, ami nagyon hangulatos volt, akár egy oázis a káosz kellős közepén. Az épületet – sok más vrindavani épülethez hasonlóan – műemlékké nyilvánították, majd a szerzetesek megvásárolták, felújították, alkalmassá téve azt zarándokok, turistacsoportok fogadására.

Egy chilei pár élt az ashramban, ők tartották rendben az épületet, gondozták a kertet, végezték a felújításokat és ők készítették fel a szobákat a vendégek fogadására.

A szobák egyszerűek, de kényelmesek voltak, minden szükséges használati tárgy megtalálható bennük.

Párommal a Vrinda Kunj udvarán. A környezet csodálatos, mögöttünk messziről láthatók a termesztett fűszernövények, melyeket hálóval védenek a majomtámadások ellen.

Az udvaron fűszernövényeket is termesztettek, de mindent körbe kellett keríteni annak érdekében, hogy a majmok ne tudjanak kárt tenni bennük. A drótkerítés felhúzása gyakori védekezési módszer volt a hívatlan betolakodókkal szemben, akik, ha betévedtek garantáltan nem távoztak üres kézzel. A majmok - valami finom falat reményében - gyakran csentek el egy-egy papucsot, vagy kisebb használati tárgyakat az udvarról és - ha módjukban állt - a fűszernövényeket is megtépázták.

Búcsúzóban a másik ashramban (Jamunka Kunj) élő chilei tanítványoktól. A kép közepén látható fiatalember egy baleset következtében teljesen lebénult, elmondása alapján hónapokig kómában feküdt és három évig megmozdulni is képtelen volt. Véleménye szerint Isten segítette gyógyulását, ő pedig neki ajánlotta életét.

Az egyik napon épp Swami Prabhuprada születésnapját ünnepelték az ashramban élők, melynek keretében kb. 100 tanítványt – baktát –  láttak vendégül a kolostorban. A tanítványok az ashram udvarán található templomban gyűltek össze és a mesterrel közös élményeikről történeteket meséltek egymásnak, majd éneklő imádság következett.

A mester születésnapját énekelve ünneplő tanítványok.

A rendezvény lezárásaként egy több fogásból álló ebéd következett, amit természetesen a földön ülve, kézzel fogyasztottunk.

Ebéd után lehetőségünk nyílt megismerkedni az indiai zene és tánc alapjaival. Megnézhettük a harmónium működését és megtudtuk, hogy az indiai zenében mindig csak dallamokat játszanak – az európai zenétől eltérően – akkordokat nem használnak. A harmónium megszólaltatásához – tangóharmonikához hasonlóan – mindkét kézre szükség van. A jobb kézzel játszák a dallamot, a bal kézzel pedig a kézi fújtatót mozgatják.

A képen a hangszer használatának bemutatása történik, miköben a háttérben a két guru feldíszített fotója látható. A dob és a harmónium szinte elválaszthatatlan kombinációt alkot.

Az indiai tánc mindig nehezen volt érthető számomra, a táncosok ugyanis, mint élő szobrok testüket használják egy-egy történet elmeséléséhez. Tánc közben megannyi szimbólumot mutatnak be, ami a hindu hitrendszer beható ismerete nélkül egy európai ember számára szinte érthetetlen. Itt minden mozdulatnak, fejmozgásnak, tekintetnek súlya, jelentősége van. Megtudtam például, hogy Krisnát, vagy Rádhát milyen mozdulatokkal ábrázolják és találós kérdés formájában kellett kitalálni, hogy mikor milyen állatott testesít meg az adott táncos.

A tánciskolában megismerkedtünk az odisszi tánc alapjaival, jellegzetes mozdulataival. Kristnát többnyire furulyával a kezében ábrázolják.

A tehetséges gyerekek a tánccal esélyt kapnak a felemelkedésre, éppen ezért egy táncos karrier vonzó életpálya Indiában, amit a szülők is – lehetőségeikhez mérten – szívesen támogatnak.

A Jamuna folyó

Minden indiai embereknek kilenc anyja van, melyből egyik a folyó, ami földi életünket táplálja. Éppen ezért tiszteletük jeleként imádkoznak hozzá, virágáldozatot mutatnak be részére.

A hindu hagyomány szerint Indiában hét szent folyó található, melyek közül egyik a Vrindavanon is keresztülfolyó Jamuna.

Napfelkelte a Jamunán, ahol sikerült lencsevégre kapni, ahogy vezetőnk igyekszik megörökíteni a pillanatot. A háttérben gyerekek játszanak.

A hindu hitvilágban a Jamuna minden lelki képesség forrása, ő a végtelen szeretet és együttérzés hordozója, aki vizében megmártózik megszabadul a halál gyötrelmeitől.

Úton a naplementében.

A Jamuna a Gangesz legnagyobb mellékfolyója, közel 57 millió ember mezőgazdasági megélhetését biztosítja éves szinten. A folyam a Himalájából indul, hossza 1370 kilométer, a hegyekből érkező nagy tisztaságú víztömeg Delhi vízellátásának 70%-át biztosítja. Sajnos Delhiben gyárak tucatjai engedik a szennyvizet a folyóba, mely innentől kezdve szinte szennyvízelvezetőként funkcionál.

Ez persze nem akadályozza meg az indiai embereket abban, hogy kihasználják az élővíz adta lehetőségeket. Számos folyó menti település lakói használják fürdőszoba gyanánt a Jamunát, abban egész családok mosnak, tisztálkodnak, emellett rituális fürdőzők is nagy számban fordulnak elő vizében.

Reggeli élet a Jamuna folyón. Vezetőnk kérte, hogy óvatosan bánjunk a fényképezőgépekkel, hiszen mi sem örülnénk neki, ha valaki a fürdőszobánkban fényképezne mindket fürdőzés közben.

A folyó vízszintje a száraz évszakban jelentősen lecsökken. Látogatásunk alkalmával annyira visszahúzódott, hogy kényelmesen gyalogolni lehetett a medrében. A folyó közepe csónakkal ilyenkor is járható, így érkezésünk napján mi is vízre szálltunk. A helyi gyerekektől levéltányérban virágokat vásároltunk, melyek az itthoni – népi nevén – „büdöskére” emlékeztetettek. A szirmok között apró gyertya és füstölő volt elhelyezve.

Még az utolsó pillanatban is próbáltak vásárlásra bírni a helyi gerekek, akiknek elég nehéz volt ellenállni.

Csónakázás közben mi is mutattunk be áldozatot a folyónak, melynek keretében meggyújtottuk a virágtányéron elhelyezett apró gyertyát, majd az egészet vízre bocsátottuk. Vezetőnk instrukciója alapján gondolatban pozitív üzeneteket küldtünk a szent folyamnak, ami a lemenő nap fényében nagyon szép és hangulatos szertartássá alakult.

Levéltányérra elhelyezett virágáldozat, amit vízre bocsátunk. A levél és a virág könnyen lebomlik nem terheli a környezetet.

Közben a vízről láttam, ahogy az indiai emberek hozzám hasonlóan szintén áldozatot mutatnak be. Figyeltem, ahogy  tüzet raknak és hallgattam, ahogy a résztvevők kórusban ismételik a szertartást vezető férfi tömegbe kiabált szavait.

Az indiai emberek minden este áldozatot mutatnak be a folyó partján.

A folyam vízszintje az esős évszakban megemelkedik, elmosva ezzel a mederébe ideiglenesen felépített kunyhókat, melyeket aztán – egy nap alatt – újra felépítenek majd. Ilyenkor a parthoz közeli kőépületek alsó szintje szintén vízben áll, nem használható, az utcákon pedig vízben gázolva közlekednek az emberek. A part menti épületek alsó szintjét valószínűleg feltöltötte a folyó hordalékával, lentebb ásva azonban általában a lakóházak újabb szintjére bukkanhatunk.

A tolvaj majmok

Indiában rengeteg majom él szabadon, háztetőkön ugrálnak, élelmet kunyerálnak, adott esetben lopnak az emberektől. A Vrindavanban élő majmok azonban olyan tudással rendelkeztek, amit India más részein sehol máshol nem tapasztaltam.

Az egyik templom bejárata előtt megörökített majom, aki szinte pózolt a kamerának. Vigyázni kellett, hogy hosszan ne nézzünk a szemébe, mert azt - vadállat révén - támadásnak vehette volna.

Vezetőnk közvetlenül érkezésünk után elmondta, hogy nagyon vigyázni kell kisebb méretű értékeinkre, élelmiszer ne legyen nálunk az utcán, mert az állatok azonnal támadnak és elveszik. Ellenállni nem érdemes, vadállatokról lévén szó, nem jó, ha megsebesítenek. Ez a szemüvegekre különösen igaz, így kérte, hogy amennyiben lehetséges az utcákon mindenki szemüveg nélkül közlekedjen.

Ez önmagában még nem lenne érdekes, de ezek az állatok képesek voltak élelmiszert követelni az ellopott értéktárgyakért cserébe.

Csoportunkban több szemüveges is volt, így óhatatlanul előfordult, hogy az illető magán felejtette ezt a természetes kiegészítőt. A legnagyobb elővigyázatosság mellett is három alkalommal sikerült a majmoknak szemüveget rabolni a csoport tagjaitól, amit csak gyorsan feljuttatott élelmiszer ellenében voltak hajlandóak visszaadni.

A csoport egyik tagjának szemüvegét ízlelgető majom.

Végignéztem, ahogy az egyik majom a szájába vette a szemüveg szárát, de nem rágta meg. Mutogatta a fogait, jelezve, hogy milyen kárt tehetne benne, ha akarna. Egy dobozos üdítő azonban elég volt, hogy jobb belátásra térjen és némi habozás után visszaadja értékes zsákmányát.

Zsákmányát boldogan majszoló majom.

Vrindavanban az emberek hideg, a majmok viszont nagyon heves vérmérséklettel vannak megáldva. Egyik sétánk alkalmával szemtanúi voltunk, ahogy két rivális majomcsoport összecsapott egymással. A jelenet félelmetes volt, harc, verekedés, kiabálás, mi is kénytelenek voltunk egy templomba menekülni, nehogy a csata kellős közepében találjuk magunkat. Végül a helyiek kezdték el botokkal szétzavarni a rivális bandákat, de még így is kellett néhány perc, hogy újra biztonsággal járható legyen a sikátorhoz hasonló utcácska.

Templomi élet

Vrindavant más néven az 5000 templom városának is nevezik. Indiában nagy hagyománya van a templomépítésnek, állítólag minden uralkodó építetett itt legalább egyet élete során, ami a templomok nagy számára tekintettel nem is tűnik lehetetlennek.

Ganésához imádkozó szerzetes. Ganésa isten a jó szerencsét, az akadályok leküzdését és a sikert testesíti meg, emiatt gyakran imádkoznak hozzá üzletemberek, anyagi javakra áhítozó személyek. Az istenség eszes és megfontolt, vállalkozásaiban viszont bátor és vakmerő, mindig eléri célját, tudással és jómóddal ajándékozza meg a hozzá fohászkodó embereket. 

A településen még élnek azok a hihetetlenül szép hindu hagyományok, amik élővé varázsolják az ősi Vrindavant. A sok száz éves templom, a vallási szertartások és a szeméttel, kosszal teli utcák éles kontrasztot alkotnak egymással.

Az esti imádságra érkező hinduk.

Indiában egy Isten van, de annak számtalan aspektusa, megnyilvánulása. Ahogy egy embernek is számtalan szerepe van, hiszen élete során a szülei gyermeknek, a tanárai diáknak, a munkatársai kollégának, a párja férjnek, a gyermekei apának hívják, így tekintenek az indiai emberek is Istenre. Minden arca más és más, így máshoz fordulnak, ha szerencsére, máshoz, ha egészségre, vagy anyagi javakra van szükségük. Szinte minden minőségnek külön istensége van, akit imádva ünnepelnek.

A hindu vallás a kereszténységgel ellentétben nem intézményesült. A papi hivatás és ősi tudás apáról fiúra öröklődik. Irányításukkal a templomok mindegyikében élő módon ápolják a hagyományokat, számtalan szertartás, ima, áldás száll nap, mint nap a levegőbe, egyfajta emelkedettséget adva a településnek és az ott élő embereknek.

Csodálatos templomokban jártunk. A mondák szerint Krisna gyermekkora egy részét Vrindavanban töltötte, melynek emlékét számtalan épület jelzi, a templomok falán főleg Krisna és Rháda gyermekkori történetei kerültek megörökítésre.

Krisna és Rádha, az eszményi szerelmes pár megtestesítői.

A templomokban énekeltek, recitáltak, olyan is akadt, amiben több, mint száz éve folyamatosan mantráztak. Itt három órás váltásban cserélődtek az emberek, a mantraéneklés szintén generációról generációra öröklődött. Én is beültem néhány percre a mantrázó indiai férfiak közé és próbáltam követni a dallamot. Mindig volt egy előénekes, a többiek pedig énekelve ismételték utána a szavakat.

Beültünk a mana mantrát éneklő szerzetesek közé, akik szinte nem is vettek tudomást csoportunkról.

Leggyakrabban hangoztatott mantra az ú.n. mana mantra, melyben folyamatosan a „Hare Krisnát” éneklik. Ma már Magyarországon is gyakran hallani fesztiválokon, különböző rendezvényeken ezt a dallamot, én először a minden évben megrendezésre kerülő tokaji Hegyalja Fesztiválon találkoztam vele.

Mantrát énekelnek a folyóparton található ideiglenes házikóban, a hang az egész partot átjárja.

Jártunk olyan templomban is, amit a muzulmánok tönkretettek, kiraboltak, ezzel megszentségtelenítettek. Ezeket az épületeket a hinduk soha többé nem használták templomi célra, inkább csak a turisták és a vendégek miatt - egyfajta látványosság gyanánt - tartották nyitva kapuit.

A híres Govinda templom, amit ma már elsősorban turisták, zarándokok látogatnak..

Az élületben szabadon bejárhattak a majmok, így külön embert alkalmaztak, aki vigyázott a templomba belépők papucsaira, ő volt az úgynevezett majomvigyázó, aki hatalmas botjával strázsálta körbe a gazdáira várakozó lábbeliket.

Vezetőnk a Govinda templom történetéről tart előadást csoportunknak.

Summa summarum

Van valami Vrindavanban, ami megfogja az ide látogatót, ami miatt én is úgy érzem, hogy ide még egyszer visszatérek. Utazásunk során számos indiai települést meglátogattunk, de az utolsó este, amikor vezetőnk megkérdezte, hogy kinek mi volt a legemlékezetesebb élménye, a csoport 80%-a Vrindavanról, vagy a közelében átélt kalandokról mesélt. Ez számomra egyáltalán nem volt meglepő, hiszen én magam is így éreztem.

A Jamuna partján virágot áruló lányok.

A településen olyan béke, nyugalom, harmónia volt, amit eddig sehol máshol nem tapasztaltam. Hazatérve párom már a visszaútra szóló repülőjegyeket és a vrindavani szállásokat nézegette.

Fotók: Sygma

Már évek óta vágytam ellátogatni Indiába. Nem tudom mi hajtott, miért éreztem vonzalmat az ország és kultúrája iránt, egyszerűen valami mágneses erővel hívott, amit racionális elmével a mai napig nem tudok megmagyarázni.

Valóban igaz az a mondás, hogy, ha az utadon haladsz, elhárul előled minden akadály.

Egyik nap beszélgettünk párommal arról, hogy utazni kellene, másik nap pedig már ott volt több – egy szerzetes által szervezett – indiai körutazás leírása az email fiókomban.

Korábban megismerkedtem az indiai mantrákkal, voltak ismereteim a hindu vallás területéről és többször kipróbáltam a jógát, aminek hosszú távú, emberi szervezetre gyakorolt pozitív hatása egyszerűen leírhatatlan. Ezen ismeretek birtokában az indiai utazásban elsősorban a spirituális élet, a kinn élő emberek hitvilágának felfedezése motivált.

Az utazás feltétele egy személyes elbeszélgetés volt, ahol a szervező – azóta már a kedvenc szerzetesem – elmondta, hogy ez nem turista, hanem zarándokút lesz, amelyen megismerhetjük a „real” Indiát, annak minden szépségével és viszontagságaival együtt.

Harijan, magyar-indiai vezetőnk

Elmondta, hogy az utazás során lehetőségünk nyílik megismerni az indiai kultúrát, vallást, bepillantást nyerhetünk a zene és tánc világába, valamint ellátogathatunk olyan helyekre, ahová európai külsővel, vagy egy turistacsoport részeként soha nem lenne lehetőségünk.

Ennek árnyoldalaként fel kell készülni az eltérő kultúrából adódó nehézségekre, a koszra, a szegénységre, szóval próbált minket elrettenteni, hogy a csoport érdekében végül csak azok az emberek maradjanak, akik nem akarnak az első kulturális sokk alkalmával visszarepülni Magyarországra. (Később vezetőnk elárulta, hogy útjai során erre valóban volt már példa.)

Közel három hetet töltöttünk Indiában, melynek során Vrindavant, Agrát, Varanaszit, Darjeelinget, Bharddamannt, Mayapurt, Kalkuttát, Purit, Bhuvanesvart, végül Delhit látogattuk meg. A szállásunk több alkalommal ashramban (hindu kolostor), éjszakai vonatozások alkalmával vasúti kocsiban volt. Étkezni teljes vegetáriánus módon étkeztünk, sok esetben a földön ülve, pálmalevélből készült tányérból, vagy fém edényből, szigorúan jobb kézzel, akár az indiaiak.

Az út során rengeteg élmény, hatás ért, többet láttam és tapasztaltam, mint itthon évek alatt, néha úgy éreztem, hogy nem is tudom feldolgozni az engem érő hatásokat, a minden percben zúduló benyomást.

Mégis, amikor hazaérkeztem és elkészítettük a fotóalbumot azt tapasztaltam, hogy szóban valahogy nem tudom átadni az élményeket, így egy idő után, ha valaki megkérdezte, hogy „Na milyen volt India?” csak annyi volt a válaszom, hogy „Jó.”. Pedig ez a három hét nemcsak egyszerűen jó, hanem leírhatatlan volt és valami megfogott Indiában. Ha meg kellene fogalmazni, akkor azt hiszem az emberek gondolkodása és élethez való viszonya volt a legmeghatározóbb számomra.

A kinn összegyűjtött élményekből, fotókból, videókból szeretném bemutatni, összegezni és másokkal is megosztani élményeimet.

A fényképek zömét párom készítette, a képeken sikerült elkapni számtalan tökéletes pillanatot, egy-egy arcban, vagy tekintetben sokszor egész India benne van.

Az „Ezerarcú India"

2015. október 10-én indultunk repülővel Budapestről, a Liszt Ferenc repülőtérről és másnap hajnalban – Dohában történő átszállást követően – érkeztünk meg Delhi Indira Gandhi Repülőterére.

Delhi Indira Gandhi Repülőtér

„Namaste” (esetleg „Hare Krisna” vagy „Allah Akbar”)

India egész területén elfogadott köszönési mód a „Namaste”, és a „Namaskar” – mindkettő jelentése "Jó napot!". Arra már elég hamar rájöttem, hogy egy kedves mosoly és köszönés nagymértékben megkönnyíti a helyi emberekkel való kapcsolatteremtést. Akkor is kiválóan alkalmazható volt, amikor elkezdtek gyülekezni az emberek körülöttem. Ilyenkor úgy tettem, mintha nem értenék a magyaron kívül más nyelvet, elmormoltam egy köszönést és egy kedves mosoly kíséretében továbbálltam. Ez mindig bevált. Ha például megkérdezték angolul, hogy kérek-e idegenvezetést, csak magyarul kezdtem el válaszolni és pár perc után mindenki angolosan távozott.

Virágot áruló kislány, aki társaival együtt hamar megtalálta a csoportot.

A „Hare Krisna” szintén gyakori köszönési mód a hinduk körében, azt jelenti „Dicsőség Krisnának”. A Godrum szigetén lévő Gangesz parti települések meglátogatása alkalmával lelkesen köszöngettünk mindenkinek, amikor az egyik hölgy visszaköszönt, hogy „Allah Akbar”. Akkor tudatosult bennünk, hogy órák óta egy muszlim faluban sétálunk, ahol a „Hare Krisna” nem éppen a legkívánatosabb köszönési mód volt. Ezt leszámítva azonban ez a varázsszó kapukat nyitott meg számunkra, mindig kedves mosolyt és jellegzetes indiai biccentést kaptunk cserébe.

Az indiaiak egyébként mindenre jellegzetes fejingatással válaszolnak. Náluk az igen a nem és a nem az igen. Ha éppen beszélgetnek, és ki akarják fejezni metakommunikációs jelekkel az egyetértésüket, vagy csak azt, hogy figyelnek, akkor elkezdik máshol nem látható módon oldalra billegtetni a fejüket.

Kezdetben én is próbáltam nemet mutatni a fejemmel, de miután ezt több alkalommal sikerült összekeverni, így inkább egy idő után, ha valamire nemet akartam mondani felemeltem a kezem és rendőri kézmozdulatnak beillő állj jelzéssel igyekeztem érvényt szerezni akaratomnak.

Közlekedés

Autódudától hangos minden. Itt a duda nem az agresszió kifejeződése, nem azt szimbolizálja, hogy valamit rosszul csinálsz, vagy nem értenek veled egyet, hanem egyszerűen ezzel jelzik egymásnak, hogy ’ne mozdulj, mert érkezem’. Éppen ezért fontos, hogy a közlekedésben mindenki kerülje a hirtelen mozdulatokat és inkább előre, mint a háta mögé figyeljen, miközben igyekszik becsatlakozni a forgalomba.

Az utakon nincsenek felfestve útburkolati jelek, annyi jármű kerül egymás mellé, amennyi éppen elfér. Nincsenek jelzőlámpák, vagy csak nagy ritkán, de azok is főleg kikapcsolva.

Ez alól utunk során egyedül Delhi jelentett kivételt, ott forgalmi lámpákkal, útburkolati jelekkel, kevesebb dudaszóval egész európainak, de unalmasnak nem mondható közlekedéssel találkoztunk.

A gyengébb járműnek el kell engedni az erősebbet, az út belső oldalán általában a gyorsabb járművek haladnak.

Az úttesten és környékén bármikor felbukkanhat egy-egy kutya vagy tehén, akik gyakran az autópálya kellős közepén fekszenek, és édesded álmukat alusszák a legnagyobb dudaszó közepette. Emiatt nem lehet igazán gyorsan haladni, az autópályákon is maximum 70 kilométer per órával közlekedtünk.

A képen látható kutyus nem zavartataja magát, jóízűen falatozik a forgalom kellős közepén.

Ennek ellenére nem alakulnak ki nagy forgalmi dugók, a járművek lassan, de biztosan hömpölyögnek. Az utcákon kerékpáros és motoros riksák tömkelege várja, hogy biztonságosan eljuttathassa utasait A-ból B pontba.

A szent tehén

A szent tehenek mindenhol jelen vannak, a legszokatlanabb helyeken és pillanatokban bukkanhatnak elő, az utcákon pedig mindig nézni kell hová lépünk, mert, ha nem vigyázunk könnyen egy értékes tehénlepény kerülhet a talpunk alá.

A tehenet tisztelet és megbecsülés övezi, éppen ezért nagyon szelídek, nem félnek az embertől, nyugodtan kószálnak az utcákon és akár az utcai árusok készleteit is dézsmálhatják büntetlenül.

Nagyon sok a kóbor tehén, őket nem etetik, de nem is zavarják el, esznek, amit tudnak, sokszor a szemétben turkálnak, jobb esetben legelésznek, ha találnak zöld területet maguknak.

A hinduk a húsukat nem fogyasztják, kizárólag a tejét és az ürülékét hasznosítják. Az elhullott állatokat elviszik, megnyúzzák, a többit pedig a vadállatokra és a természet rendjére bízzák.

Nem ritka, hogy éppen egy autópálya kellős közepén forgalommal szemben sétálnak, vagy békésen szunyókálnak a két sávot elválasztó zöld övezetben. Olyan eset is előfordult, hogy egy templom kellős közepén, szőnyegen, szerzetesek társaságában találkoztunk a jámbor állatokkal.

A tehén ürülékét a házak falán, villanyoszlopokon, a legkülönfélébb helyeken szárítják, majd tüzelőként hasznosítják, azon készítik az ételt. A kiszáradt tehénürüléknek kellemes illata van, a házak falát is ezzel tapasztják, ezzel súrolják fel a padlót és a házak előtti teraszt.

Tehénlepényt szárítanak a napon.

Étkezés

Az indiai emberek nagy része vegetáriánus, generációk óta nem fogyasztanak semmiféle húst, vagy állati eredetű élelmiszert a tejen és a tejből készült termékeken kívül.

A hindu vallás alapja az élni és az élni hagyni. Hiszik, hogy a földön minden Isten teremtménye, ezért az embernek nincs joga elvenni más élőlények életét.

A reinkarnációnak köszönhetően ráadásul nem tudhatjuk ki milyen testbe születik újra, így lehet, hogy, aki állatot öl éppen valamelyik ősét fogyasztja jóízűen.

Az indiai emberek általában a földön ülve esznek, nem szeretik az asztalt, nem használják, legszívesebben minden tevékenységet földön ülve végeznek. Nem használnak evőeszközt, kizárólag jobb kézzel veszik magukhoz az ételt, mivel a bal kezüket tisztálkodásra használják. Úgy gondolják evőeszköz használata nélkül az élelem korábban kapcsolatba kerül testükkel, átveszi rezgéseiket, így rájuk hangolódik, mire a szájukba kerül.

Étkezés a vrindavani ashramban. Vegetáriánus menü felszolgálása és elfogyasztása.

Házasság asztrológiai képlet alapján

Indiát még mindig a kényszerházasságok, gyermekházasságok országával azonosítják, pedig az idők folyamán ezek a szokások sokat változtak. Számunkra furcsa, hogy nem a szerelem a döntő, hanem az esetek 70-80 %-ában a szülők rendezik el gyermekeik életét, itt azonban ez egy teljesen természetes, jól működő tradíció.

Ma már a fiataloknak jogukban áll nemet mondani a szüleik által szervezett házasságra, ez azonban a szülők iránti tisztelet és bizalom miatt nem jellemző, sok esetben meg sem kérdőjelezik a szülői döntést.

A szülők asztrológiai képlet alapján keresnek párt gyermekeik számára, ez az első szűrő annak eldöntésére, hogy a leendő pár milyen mértékben illik egymáshoz. Mivel India hatalmas, területenként eltérő népek, kultúra jellemzi, így az is fontos, hogy a leendő pár azonos szokásokat hozzon magával, hiszen hosszú távon egyre fontosabb a hasonló gondolkodás.

A külsőségek kevésbé dominálnak, sokkal inkább meghatározó a békés természet és az intelligencia.

Vrindavanban egyik vendéglátónk ebéd után elmesélte házassága történetét. Elmondta, hogy mivel 28 éves koráig nem talált magának feleséget, a szülei elkezdtek aggódni érte. Ekkor édesapja elhatározta, hogy kézbe veszi a dolgokat és félévi keresgélés után talált rá a tökéletes arára. A fiatalok azóta is együtt élnek és 4 gyermek boldog szülei.

Lolita, indiai vendéglátónk.

Indiában mindenesetre még mindig elég furcsán néznek arra a nőre, akinek 30 évesen se férje, se gyereke nincs, ezt nem tudják megérteni egy olyan országban, ahol ennyire fontos a házasság és a család.

Kasztrendszer

Az egyik vonatozás alkalmával megismerkedtünk egy indiai sráccal, aki fogorvosnak tanult Varanasziban. A kasztrendszerrel kapcsolatban csak legyintett és azt mondta, hogy nincs jelentősége. Megkérdeztük, hogy szeretne-e más kasztba tartozni, de már a kérdést sem értette, nem értette meg miért kellene más kasztba tartoznia, hiszen ő elfogadta azt, amiben született.

Frissen megismert indiai barátaink várják, hogy begördüljünk az állomásra.

A kasztrendszer ma is létezik, jelentősége azonban egyre kisebb. Egy nő kasztja házasság révén változhat, a férfi kasztja állandó, nekik születésük határozza meg kasztbeli hovatartozásukat.

Kedvenc szerzetesem hangsúlyozta, hogy a rendszer lényege az átjárhatóság. Bár a kasztrendszer tényleg csoportosítja az embereket, ez azonban egyáltalán nem egy diszkriminatív fogalom. Itt a mesterségek sok esetben generációról generációra öröklődnek és a kasztok is inkább mesterségeknek megfelelően kerültek kialakításra. Gandhi élete során szintén hangsúlyozta az átjárhatóság fontosságát, fellazítva ezzel a korábban tényleg szigorú rendszert.

Isten a mindennapokban

Az egyik templomban egy termékenységi szobor (lingam) tejben, vajban fürösztése zajlik.

Indiában a különböző vallások jellemzően jól megférnek egymással. Az országban 850 millió hindu él, a lakosság 12%-a pedig muzulmán, a buddhisták aránya kevesebb, főleg a tibeti határ mentén, a Himalája hegyei között élnek.

A hinduizmusban egy istenhit van, Istennek azonban számtalan megnyilvánulását imádják. Az indiai emberek számára Isten létezése nem kérdés, hanem mindennapi életük legfontosabb, legtermészetesebb része. Isten körül forog minden, mindenhol, mindenkinél jelen van. Olyan akár egy élő családtag, akinek felajánlják az ételt, ünneplik a születésnapját, imádkoznak hozzá, beszélgetnek vele.

Az indiai hagyomány és kultúra 5000 év alatt szinte alig változott, a vallás nem intézményesült, a szokások generációról, generációra tanulás útján öröklődnek. A Rama jana történetét sokszor heteken keresztül mesélik, a történet szülőről gyermekre száll.

A nyugati ember nehezen érti, hogy mit miért csinálnak, így a szokásokat könnyen a babonás gyermek rajongásával azonosítják. Pedig lehet, hogy nem furcsább megfürdetni egy fallikus szimbólumot, mint autódudával megpróbálni megszüntetni a fennálló forgalmi dugót.

Indiában egyébként nagy hagyománya van az adományozásnak, nem tudsz olyan házba bekopogtatni, ahol ne adnának valamit, ha épp templom építésére, vagy szegények megsegítésére gyűjtesz. A templomokban folyamatosan énekelnek, egész álló nap ünneplik Isten jelenlétét, megnyilvánulásait.

Egész évben „kenutúrán”

Az indiai ember, ahol elfárad ott piheni ki fáradalmait.

Kedvenc szerzetesem mesélte, hogy egyik útján egy vállalkozó elmondta, hogy ő minden évben elmegy legalább egyszer kenutúrára. Ez azért olyan fontos esemény, mert ilyenkor megengedheti magának, hogy ne vegye fel a telefont és kb. két hétig kizárja a külvilágot, csak azt tegye, amihez kedve van. Az első indiai látogatása alkalmával meglepődve mondta vezetőnknek, hogy az indiai emberek tulajdonképpen olyan, mintha egész évben kenutúrán lennének. Ők egész évben megengedhetik maguknak azt, amit ő csak évente néhány hétre.

Az európai ember Indiában látványosság

A fehér ember India nagy részén látványosság. Megbámulják, nagyon sokan szeretnének fényképezkedni vele, gyakran egész családok körbeállják egy-egy fényképfelvétel erejéig.

Mi fotózzuk őket, ők fotóznak minket...

Ilyen mértékű bámulást még soha nem tapasztaltam, sokszor kényelmetlenül éreztem magam, ezért európai ruháimat rövid úton indiai öltözékre cseréltem. Ez sokat segített, úgy éreztem jobban beolvadok a környezetbe, nem éreztem magamon olyan gyakran a vizslató tekinteteket, arról nem beszélve, hogy a melegben sokkal kényelmesebb viseletet jelentett bármelyik itthon használatos ruhadarabomnál.

Hosszú szoknyában, vállamon kendővel nem okozott problémát a templomlátogatás, fennakadás nélkül jutottam be mindenhová. Nagy melegben előfordult, hogy a kendőt a fejemen viseltem, annak érdekében, hogy elkerüljem a napszúrást. Ezt a ruhadarabot, mindenre tudtam használni, éjszakai vonatozás alkalmával még takarónak is megfelelt. Utam során a leghasznosabb holminak bizonyult.

Mindent egybevetve…

Egy biztos, Indiában minden lehetséges! Ami megtörténhet az meg is történik, és annak az ellenkezője is előfordulhat. Az ország kiszámíthatatlan és ezen a legprecízebb szervezés sem segít. Mindig fel kell készülni a váratlan helyzetekre, mint például, hogy felfegyverzett rendőrök alszanak az ágyadban a vonaton, vagy több órát várakozol egy útlezárás miatt, esetleg döglött egeret találsz a zuhanyzóban.

Indiai vezetőnknek hála azonban garantáltan minden körülmények között biztonságban érezhettük magunkat és olyan helyekre is eljutottunk, ahová egyedül nem mentünk volna, vagy nem mertünk volna elmenni.

Ha meg kellene fogalmazni mi fogott meg Indiában, akkor azt hiszem az emberek gondolkodása és élethez való viszonya volt a legmeghatározóbb számomra.

Európában mindenki az anyagi javakat hajszolja, ezáltal szkeptikussá válik a nem mérhető dolgokkal szemben. Indiában ennek épp az ellenkezője történik. Az indiai emberek minden pillanatban a spiritualitást, a szellemet és a vallást keresik. Nem a külsőségek, mint a divat és a pénz állnak a középpontban, mégis több mosolygós embert látni itt, mint a nyugati társadalmakban bárhol.

A másik dolog, amire rájöttem, hogy Indiára időt kell szánni. Nekem is szükségem volt néhány napra, hogy a kultúrsokk után elkezdjem élvezni az ország lüktetés, hangulatát. A három hét alatt olyan dolgokat ismertem meg, amiről nem is álmodtam és végül lenyűgözött az a mód, ahogy az emberek kifejezik hitüket és az a végtelen nyitottság, elfogadás, ahogy az élet dolgait szemlélik.

Indiai utunk során minden napnak azzal a tudattal vágtunk neki, hogy „Lássuk vajon mit ad ma nekünk India?”, de csak hazatérve látom igazán, hogy tényleg mennyi mindent adott.