trekkelgo

Fotók: Sygma

Mayapurból terepjárókkal indultunk Kalkuttába, ahová több óra utazás után a délelőtti órákban érkeztünk. A városban nyüzsgés, pára, nehéz levegő fogadott, első utunk egy szálloda éttermébe vezetett.

A reggeli bőséges volt, de látszik, hogy mindenki csak csipeget. Indiában fő az óvatosság.

Még mindig küzdöttünk a Darjeeling óta kínzó hasmenéssel, így a szálloda éttermében, ahol bőséges reggeli fogadott, csak egy kis pirítóst és burgonyát fogyasztottunk, nem kis akaraterőről téve tanúbizonyságot. A szállodában egy Darjeeling mellől származó fiatalembertől megtudtuk, hogy valamilyen járvány van a településen, ő is otthon volt és betegen tért vissza Kalkuttába.

Reggeli után végre nyakunkba vettük a várost. Bengáli klíma – meleg, fülledt pára, érezni, hogy közeledünk a tengerhez – rengeteg Ambassador típusú autó.

A képen egy Ambassador típusú taxi látható. A járművek érdekes színfoltjai a városnak.

Ezeket a járműveket azonnal megszerettem, csodálatos színfoltját jelentik a városnak, minden taxi sárga színű és könnyen felismerhető. A forgalom hatalmas, a város nyüzsgéséhez képest New York is egy piknik.

Az utcákon tapintható a szegénység és a nyomor, amit csak fokoz a városi környezet. Kalkutta régebben jelentős kikötő, kereskedelmi központ volt, az idő folyamán azonban fokozatosan veszítette el jelentőségét, ami csak növelte a városban élők kiszolgáltatottságát, nyomorát, így a település jelenleg is hatványozottan küzd az urbanizáció okozta problémákkal (szmog, nyomor, forgalmi dugók).

Kalkuttában természetes, hogy az emberek az utcán élik a mindennapokat. Indiában egyébként sem ismerik az intim szféra fogalmát.

Kalkutta és Delhi több közös vonást mutat, ami főleg az angol gyarmatosítás emlékeinek köszönhető. Szűk sikátorszerű utcák, indiai házak és angol épületek váltják egymást, itt is minden tarka és nyüzsgő, véget nem érő forgatag.

A város Káli istennőről kapta a nevét. Káli Síva felesége volt és, amikor feldarabolták a nagy lábujja valahogyan Kalkuttában ért földet. Ez az istenség elég harcias, általában harciasan, fegyverrel a kezében ábrázolják, őt tartják a nők védelmezőjének.

Csirkéket szállító férfi. Az állatok még éltek, nénám váták a sorsukat.

Az utcákon itt láttam először a húsfogyasztás jellegzetes nyomait. A közösségi élet nagy része az utcán zajlik, ott vágják az állatokat, árulják a hatalmas hússzeleteket, feldarabolt szárnyasokat, a terjengő szag szinte fojtogató, amit a füllesztő meleg csak még elviselhetetlenebbé tesz.

Indiában nem szabad húst enni, Kalkuttában legalább 40 fokos meleg volt és sehol nem láttunk hűtőt. Sokszor napokig átulták a levágott állatokat mire mindent eladtak.

A városban számtalan Nobel-díjas író él, Kőrösi-Csoma Sándor is itt alkotta meg a tibet-angol, angol-tibet szótárt.

Teréz anya városa

Gyalogosan indultunk el Teréz anya otthonát és egy általa alapított árvaházat meglátogatni. Az épület a Bose Road 54/A. szám alatt található, az utca felől tábla jelzi a lakóházat, ahol egy szűk sikátorba kell fordulnunk. Itt elhalnak az utcai zajok, fokozatosan csendesedik minden, az épületbe belépve pedig már egy távoli, béke szigeten érezhetjük magunkat.

Teréz anyáról és az otthonában tett látogatásról bővebben a következő cikkemben olvashatsz…

Teréz anya sokat tett a városért és az itt élő szegény, elesett, a társadalom peremén élő emberekért. Létrehozott egy szervezetet, melynek tagjai apácák és önkéntes segítők, feladatuk pedig a szenvedés, nyomor csökkentése, Isten szeretetének emberekhez történő eljuttatása.

A háttérben Teréz anya rendjéhez tartozó jellegzetes viselet látható. Fehér pamut szári sötétkék széllel. A napszemüveg csak érdekes kiegészítő, jó látni, hogy mindenki halad a korral.

A városban szobrok jelzik Teréz anya munkásságát, halálakor az indiai állam három napos nemzeti gyászt rendelt el. Íme a tökéletes példa, hogy a szeretet képes felülemelkedni egy vallás nyújtotta határokon.

A körforgalom közepén Teréz anya szobra található.

Állomás a Gangesz partján

A felvétel az állomás teraszáról készült, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra és a Gangeszre.

Sajnos kevés időt tudtunk tölteni a városban, délután indult a vonatunk tovább, következő úticélunk Puri volt.

 Az állomás épülete szép és rendezett, külön klimatizált váróterem volt a férfiaknak és a nőknek. A nők beléphettek a férfiak várótermébe, fordítva azonban rendre utasították a betolakodó férfiakat.

Az állomás épülete belülről. Hatalmas tömegek várakoztak mindenfelé.

Hamarabb sikerült a vonathoz érkezni, így még volt egy kis időnk a Gangesz partján időzni. Az emberek itt is fürödtek, mostak a víz partján, a melegre való tekintettel én is lementem, hogy megmártsam a lábamat a hűsítő vízben. Egyedül itt láttam, hogy külön fürdőztek a nők és a férfiak.

Aztán meglátogattuk a klimatizált várótermet. A csomagokat lepakoltuk, egy ember őrizte, így el tudtunk menni vásárolni és felfedezni a pályaudvar nyújtotta lehetőségeket. Találtunk egy cukrászdát, ahol persze csak a szemünket legeltettük, az édesség ugyanis nem a legjobb recept a minket kínzó hasmenés kezelésére. Úgy éreztem a fél karomat odaadnám egy hideg cukros üdítőért, de meglepő önuralomról tettem tanúbizonyságot. 

 Természetesen az állomáson itt is kevesebb az ülőhely, mint az utas, így nagyon sokan kreatívan oldják meg a várakozás fáradalmait. Az emberek a földön fekszenek, ülnek, kis plédet leterítve piknikeznek.

A vonat pontosan érkezett, 14 óra 15 perckor szálltunk fel és célirányosan robogtunk vele Puri irányába, ahová utunk során először pontosan érkeztünk.
 

A vasútállomáson néhány rúpia reményében körbevették terepjáróinkat. A darjeelingi nyugalom után szinte szokatlan volt a kéregetők hada.                                Fotók: Sygma

Újabb éjszakai vonatozást követően a reggeli órákban érkeztünk meg Barddhaman állomásra. Két óra terepjárós utazás, majd a Gangeszen való kompátkelés után értük el utunk következő állomását, Mayapurt. A város Kalkuttától mintegy 130 kilométerre, India északkeleti részén található.

Ahogy egyre mélyebbre haladtunk Bengáliában, úgy lett egyre nagyon a hőség és elviselhetetlenebb a páratartalom. Erre jóval párásabb a levegő, dúsul a növényzet és szinte minden település szívében egy tavacska található. Az út mellett számtalan kókuszpálma, bevetett rizsföldek mindenfelé.

Úton Mayapu felé.

A komptól sétálva tettük meg utunkat mayapuri szállásunkra, ami szintén egy gyönyörű, vadregényes környezetben található ashram volt. A szobák többnyire egy-egy fa tetejére épültek, bennük mindössze két ágy, az ágy fölé szerelt moszkitóháló és egy kicsi polcos szekrény volt minden bútorzat. A nyugodt alvást valamennyi házikóban a felszerelt moszkitóháló és egy elektromos szúnyogriasztó biztosította.

A fa tetejére épült vadregényes szállásunk belülről. Egyszerű, mégis nagyon hangulatos és kényelmes.

Vezetőnk (Harijan/Zoli) elmesélte, hogy annak ellenére, hogy az ashram kunyhói cölöpökre, fa tetejére épültek, monszun idején gyakran kell kidobni a bútorokat, ajtókat, ablakokat, mivel a mindent átjáró nedvesség nem kegyelmez, és ahol felüti fejét a szú, ott hamarosan mindent le kell selejtezni. Nyár végén több bútordarabot és egy egész ajtót is ki kellett monszun végével cserélni az ashramban, erről vezetőnk – még az utazást megelőzően – beszámolt a csoportnak.

A képen látható házikó még nemrég készült el, hamarosan megnyitják az ide látogató vendégek számára. 

Az ashram udvarán számtalan kókuszpálma és egy mesterséges tó állt, melynek partján óriási majmok közlekedtek. Ezek – a Vrindavanban látott példányokhoz képest – nagyobb testűek, arcuk fekete, természetük békés, inkább félénknek mondanám.

A képen az ashram területén szaladgáló majmok vannak megörökítve.

Harijan szerint Bengáliában a majmok hideg, az emberek pedig heves vérmérsékletűek, míg Vrindavanban ez pont fordítva volt.

Durga Pudzsa

Durga, vagy más néven Káli istennőt ünnepelték a városban. Ideiglenes templomokat és hatalmas ünnepségeket rendeztek a tiszteletére, az utcákon hajnalig mulatoztak, petárdák durrantak mindenfelé. A hangulat kicsit az itthoni szilveszteri utcabálokra emlékeztetett.

A kép közepén Káli Istennő szobra látható.

A szobánk szerencsére nem közvetlenül az utcára nézett, ennek ellenére nekünk is jócskán jutott a ricsajból. Állítólag Mayapur az egyik legcsendesebb szállás, éjszaka teljes a csend és a nyugalom, amit csak a tücskök ciripelése szakít félbe, most azonban a zene és a petárdák folyamatos ricsaja minden tücsköt elnyomott. Reggel az egész csoport karikás szemekkel ébredt.

Reggeli jóga

 Harijan jógát szervezett csoportunk korán ébredő tagjai számára. Egy hangulatos, szintén cölöpökre épített bungalóban találkoztunk, ahová mindenki könnyű ruhában, lepedővel a kezében érkezett. Harijan néhány mondatban bemutatta a jóga alapjait, majd egy órán keresztül egyszerű gyakorlatokat végeztünk. A reggeli csendben teljesen ellazultam, a fejem kitisztult, a testem felfrissült, nyoma sem volt az ébredéskor tapasztalt fáradtságnak és izgatottan vártam az előttem álló nap eseményeit.

Fürdés a Gangeszben

Szokásos reggeli tisztálkodás a Gangeszben.

Harijan jóga után reggeli fürdőre indult a Gangesz partjára. Mindössze ketten csatlakoztunk hozzá, a férfiak félmeztelenül, én nadrágban és felsőben indultam a folyópartra.

A Varanasziban látott élmények után nem hittem volna, hogy valaha fürödni fogok a Gangesz vizében, valószínű a reggeli jóga vette el az eszemet. Úgy éreztem ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani, hiszen ki tudja lesz-e még lehetőségem megmártózni a szent folyóban. A többiek úgy voltak vele, hogy kivárnak, ha túléljük a mai napot, akkor ők is megpróbálkoznak a fürdőzéssel, amire már ebéd után sorkerült. Két óra magasságában már 12-en indultunk újra a partra és ebből legalább 10-en be is merészkedek a folyóba.

A víz gyorsan mélyült, a közepe táján több, különböző irányba tekergő örvényt is megfigyeltem. A sodrás nagyon erős volt és nem egy irányba, hanem attól függően melyik örvény szippantott magával, sodródott a folyó közepére merészkedő. Nagyon óvatosan lehetett csak elhagyni a partot, Harijan irányításával úszkáltunk, nagyon messzire azonban nem volt érdemes bemerészkedni. A helyieket egyébként sehol nem láttam a folyóban úszkálni, mindenki csak a parton fürdőzött, mosakodott, bentebb azonban kizárólag csónakkal közlekedtek az emberek.

A bátrabbak szintén megmártóztak a Gangesz vizében.

A folyó nem tűnt különösebben tisztának, mégis valami megmagyarázhatatlan erő él benne, felemelő, lélekmelengető érzés volt megmártózni a hűsítő habokban. Mayapurban egyébként is – a nagy pára miatt – alig kellet megmozdulni ahhoz, hogy mindenki saját izzadtságában lubickoljon, így a hűsítő fürdő fenséges érzés volt testnek és léleknek egyaránt.

Ha igaz a hindu hagyomány, akkor minden bűnünktől megtisztulva hagytuk el a folyópartot. 

Csaitnaja Mahaprabu, az arany avatár

Mayapurban született Csaitanja Mahaprabu, akit a védikus irodalomban Krisna egyik megtestesüléseként tartanak számon.

Reggeli után vezetőnkkel motoros riksára ültünk és meglátogattuk a guru város szélén található szülőházát, amit tanítványai megnyitottak településre érkező zarándokok számára.

Rómában viselkedj úgy, mint a rómaiak, Indiában utazz úgy, mint az indiaiak...

Kb. 12-en ülünk ezen a hat személynek kényelmes motoros riksán.

Harijan a teremben előadást tartott a mester munkásságáról, életéről, majd indultunk tovább az ISKCON szervezet által épített gigantikus, már messziről szembetűnő, bádogtetős templomhoz.

ISKCON Mayapur

Bhaktivedanti Swami Praubhupada (Shila Praubhupada) 1965-ben, 69 éves korában teherhajón Amerikába utazott. Az idős mestert a hajóúton két szívroham is érte, de végül 7 dollárnak megfelelő indiai rúpiával a zsebében és Krisna tanításairól szóló fordításaival sikeresen megérkezett New York városába. Kezdeten Praubhupada nem találta a helyét a szabadság földjén. Idegen emberek, idegen kultúra, a hippi korszak kellős közepén az ő kultúrája szerint minden züllött volt és romlott. Az amerikai fiatalok lázadtak a konzervatív polgári értékek, a bigott társadalmi szabályok ellen, a korábbi értékektől megcsömörlöttek és keresték a világban betöltött szerepüket.

 Praubhupada kezdetben nagyon szenvedett Amerikában, így egyik meditációja alkalmával kérte mesterét, hogy mutasson utat számára. A meditációt követően kiült egy közeli parkba és karatallal (pici cintányérhoz hasonló hangszer) a kezében a maha mantrát énekelte.

 A parkban lézengő fiatalok lassan gyülekezni kezdtek körülötte, voltak, akik vele együtt énekeltek, voltak, akik csak figyelték idős mestert. A mantrázás végeztével ez emberek kérdezgetni kezdték Praubhupadot, aki szavaival képes volt újat adni és megérinteni a köréje gyűlt embereket. A parkban lévő fiatalok közül többen (pl. Geroge Harrison) később később a mester tanítványául szegődtek. A helyüket kereső fiatalok között voltak tehetős családok sarjai, akik lelkesen támogatták a guru munkásságát, aki már 1966-ban megalakította a Krisna közösségek nemzetközi szervezetét (International Society for Krishna Consicousness /ISKCON/).

 Az ezt követő 11 évben a mester 14 alkalommal utazta körbe a világot, hogy Krisna tanításait 6 kontinens lakosságához eljuttathassa. A földkerekség minden tájáról érkeztek hozzá, hogy  hallják tanításait, áldásában részesüljenek. Fogadásukra Praubhupada ISKCON néven – a világ számos pontján – ashramokat alapított. Inspirációjának köszönhetően templomok épültek, vidéki Krisna közösségek alakultak, oktatási intézményeket hoztak létre és elindította a világ legnagyobb vegetáriánus ételadományok kiosztásával foglalkozó szervezetét.

Praubhupada élete során többször visszatért Indiába, számtalan ashramot és templomot szentelt fel Vrindavanban és Mayapurban egyaránt. Emellett számtalan könyvet írt és fordított, melyeket egyetemi képzések keretében, a mai napig felhasználnak.

Mayapurban található az ISKCON egyik központja. Amerikai támogatók építtetik a már messziről jól látható, monumentális hindu templomot. Állítólag a legnagyobb támogatás a Ford gyár tulajdonosának unokájától származik, aki a templom köré egész lakóparkot építtetett, a külföldről érkező zarándokok, turisták számára. A templom minden hindu hagyománynak ellentmond, tetején hatalmas bádogkupola. Biztonsági őr engedi az embereket az épületbe, ahová nem lehet rövid nadrágban vagy pántos felsőben belépni. Belül több teremben párhuzamosan különböző zajlanak a különböző szertartások, melyeket akár kivetítőről is figyelemmel kísérhet az oda látogató.

A templom építése a mai napig folyamatban van.

A templom építése kezdetben megosztotta a híveket, eleinte vezetőnknek is ellenérzései voltak a táj jellegébe egyáltalán nem illeszkedő monstrummal kapcsolatban. Később azonban úgy érzete, ha Isten támogatja és segíti a templom megszületését, akkor neki nincs joga ezt felülbírálni. Azt hiszem erről szól a vaisnavák által hirdetett tolerancia. 

Valójában az egész hellyel kapcsolatban az volt az érzésem, hogy az üzlet és a vallás keveredik egymással, nem éreztem az egyszerű templomokban megtapasztalt tiszta, önzetlen értékeket. Ez már egy más világ, a hinduizmus kapitalista, amerikai változata.

George Harrison

 Sokan nem tudják, de a Beatles együttes egyik alapító tagja, George Harrison szintén a vaisnava vallás követője, Shila Praubhupada tanítványa volt. Harijan elmesélte, hogy George Harrison annyira komolyan gondolta elhivatottságát, hogy szeretett volna ashramba költözni és szerzetesi életet élni, mestere azonban nem ezt az utat jelölte ki számára. A guru szerint George Harrisonnak a világban volt a helye, hogy ismertsége, sikerei lévén minél több embernek segítsen megismerkedni a hinduizmus szépségeivel.

George Harrison gyakran mondogatta, hogy

„minden várhat, csak Isten keresése és egymás szeretete nem”. 

A híres énekes sokszor meglátogatta mesterét, többször járt Vrindavanban és Mayapurban egyaránt. Ebben az időszakban született meg a „My sweet Lord” című száma is, mely valójában mesteréhez írott vallomás.

 Az énekes 1970-ben, a Beatles feloszlását követően szóló karrierbe kezdett és 1971-ben ő rendezte a világon első nagyszabású jótékonysági koncertjét, melynek célja, hogy Banglades éhező lakosságát segítse.

Az 1980-as években filmes karrierbe kezdett, megalapította saját Handmade Film stúdióját és ő biztosította az anyagi támogatást a Monty Pithon csoport „Brian élete” című alkotásának forgatásához, miután a mű keltette viták miatt az eredeti szponzor kihátrált a produkcióból.

1999-ben egy őrült rajongó támadást kísérelt meg ellene, többször tüdőn is szúrta. Végül feleségével lefegyverezték a támadót, akit később a bíróság beszámíthatatlanná nyilvánított.

George Harrison 2001-ben áttétes tüdőrákban halt meg, hamvait kérésére a Gangesz folyó hullámaiba szórták.

Kókusz-szüret

Mayapurban rengeteg kókuszpálma van, az ashram udvarán is több fával találkoztam. A kókuszpálma nagyon jól terem, termését havonta le kell szüretelni, nehogy a lehulló kókuszdiók kárt tegyenek valakiben. Állítólag többen halnak meg kókuszdió okozta balesetben, mint repülőgép szerencsétlenségben a világon.

 Az ISKCON templomból visszatérve szállásunkra egy kókuszszüret kellős közepébe csöppentünk. Két férfi érkezett az ashram udvarára, akiből az egyik pillanatok alatt felszaladt az egyik pálmára, minden segítsége egy oldalára erősített macséta volt. Felérve a fa tetejéről elkezdte levágni a termést, amik szép egymásutánban pottyantak a fa alatti zöld területre. Az egész nem volt több 20 percnél, majd rutinosan lemászott és kezdte felvágni a leszüretelt kókuszdiót. Csupán a leghegyét csapta le, bambuszból pedig szívószálat készített, amivel ki tudtuk inni az értékes folyadékot.

A kókusz belsejében nagyon tiszta víz található, íze kicsit fanyar, de tele van ásványi agyagokkal, vitaminokkal.

A kiürült diókkal sorban álltunk és vártuk, hogy felvágják és megízlelhessük a benne lévő nyers kókuszt. Mesterünk a kókuszdió oldalából kanalat kanyarintott számunkra, amivel vígan nekiestünk a fehér belső résznek. Igazi fenséges csemege volt, majd a hulladékot az ashram oldalsó részén található komposztálóba dobáltuk.

Csónakázás, majd eltévedés a Gangeszen

Ebéd után egy közeli faluba indultunk, amit a Gangeszen keresztül, motoros csónakkal lehetett megközelíteni. Több, mint egy órás utazás után kötöttünk ki és a szárazföldön számos falut bebarangoltunk. Ezek voltak azok a muzulmánok által lakott falvak, ahol mindenkinek lelkesen ’ Hare Krisnát’ köszöntünk.

A házakban nincs vezetése víz, nyilvános kutakról hordják az iható folyadékot az asszonyok és a gyerekek.

A környék tiszta volt és rendezett, sok helyen sárral tapasztott kunyhókban éltek az emberek. Az egyik háznál meleg étellel kínáltak minket. Próbáltuk megenni, ami nem fogyott el, azt pedig visszaadtuk. Sajnos a bal kezünket használtuk, így az asszonyok kidobták a visszaadott ételt.

A konyha és a főzőhely a lakások nagy részében külön található. Földbe vájt lyukakba tüzet gyújtanak, ráteszik az edényt, melyben elkészítik az asszonyok az ételt.

A falvakban szintén rengeteg fényképet készítettünk, már sötétedett, amikor visszaindultunk a parton hagyott csónakhoz. A folyóhoz érve vettük észre, hogy rossz helyre érkeztünk, a csónakhoz képest jóval fentebb voltunk, lentebb jutni pedig a parton lehetetlen volt, a faluból visszakeveredni pedig legalább egy órába tellett volna. 

Szerencsére Harijan rutinosan megoldotta a helyzetet, kérte a csónakot vezető férfitól, hogy valamivel fentebb vegye fel csoportunkat, mint ahol kitett minket. Már teljesen sötétben értünk vissza az ashramba. 

Örömujjongás tört ki mikor megláttuk a felénk közeledő csónakot.

Terepjárókkal hagytuk el a várost hajnali 4:15-kor és tovább indultunk utunk következő állomására, Kalkuttába, ahol mindössze néhány órát töltöttünk.

 Darjeeling egyik leghíresebb terméke a tea, melyet hatalmas ültetvényeken termelnek. A teacserjék a hegy oldalán nőnek, mely terület Pattabong Tea Garden néven szintén a város részét képezi. 

A képen látható zöld növények mindegyike teacserje.                                              Fotók: Sygma

Darjeelingben öt évszak van – a tél, a tavasz, a nyár, az ősz és a monszun ideje – melynek megfelelően a tealevelek szedésének időszaka is öt ciklusra bontható. Az első szüret a tavaszi esőzéseket követően történik, ezt a köztes szüret követi, majd júniusban a második szüret következik. A negyedik szüret a monszun vagy, más néven esős szüret, a sort pedig az őszi szedés zárja. A teának minden szedési időszakban más íze zamata van, ennek megfelelően ára is szedésenként eltérően alakul.

A teacserje virága, levele közelről.

Anekdóta a teáról

 „Sok olyan ember van, aki nagyon kevéssel is gazdaggá tudja tenni a saját és a mások életét.

Japánban idősebb úriemberek egy csoportja rendszeresen összejött, hogy megbeszéljék a híreket, és teázgassanak. Egyik szórakozásuk az volt, hogy igen drága teafajtákat kutassanak fel, hogy azokból újabb ínycsiklandozó keverékeket állítsanak össze.

Amikor a legidősebbre került a sor, hogy megvendégelje a többieket, a legnagyobb ünnepélyességgel szolgálta fel a teát: aranydobozból mérte ki a leveleket. Mindannyian a legnagyobb elragadtatással dicsérték teáját, és tudni szerették volna, hogy milyen különleges kombinácból állította össze ezt a keveréket.

 Az idős ember mosolyogva így szólt:

- Uraim, a tea, amit Önök oly nagy élvezettel isznak, ugyanaz a tea, amit a parasztjaim isznak a birtokomon. Az élet legfinomabb dolgai egyáltalán nem drágák, és nem is nehéz őket megtalálni."
                                                         (Anthony de Mello: A csend szava)

 A tea legendája

Egy legenda szerint a buddhista Zen iskola alapítója, Csan egy fal előtt végzett meditációja közben, akarata ellenére álomba szenderült. Hogy ez legközelebb ne fordulhasson elő vele, szemhéjait lemetszette, majd a földre dobta őket. Ezek aztán gyökeret vertek és teacserjékké cseperedtek, melynek levelét szedni kezdték és az ebből készült főzetet szívesen fogyasztották az emberek.

II. Károly felesége, Barganzai Katalin portugál hercegnő, nagy hódolója volt a teázás kultúrájának. Neki köszönhető, hogy a teázás a főúri körök nélkülözhetetlen szokásává vált és a mai napig nagy népszerűségnek örvend Angliában.

1773-ban, a híres bosztoni teadélután kiváltó oka, hogy a tea vámját az angol kormány megszüntette, ennek ellenére a tea árát az észak-amerikai gyarmatokon továbbra is fenntartották. A helyzetet súlyosbította, hogy a Brit Kelet-Indiai Társaság engedélyt kapott, hogy a gyarmati kereskedők és csempészek árai alatt értékesíthesse készleteit. A bosztoniak tiltakozásuk jeleként három hajó tearakományát borították a tengerbe.

 A teára kivetett adó csökkentésével a tea az egyik legkedveltebb angol itallá vált és világhódító útjára indult.

Látogatás a Happy Valley teagyárban

Az állatkerti sétát követően a Happy Valley teagyárba látogattunk, ahol fekete, zöld és fehér teát  egyaránt készítettek és csomagoltak. Állítólag a darjeelingi teát hagyományosan többre értékelik az angolok a világ más tájain található fekete teánál, amit alátámasztani látszik, hogy a Happy Valley teagyár látja el többek között a londoni Harrods áruházat jó minőségű indiai teával. 

A gyár egyszerű volt, de tiszta, vasárnap lévén nem történt begyűjtés, így a gépek is leálltak, csendes volt az egész üzem.

A gyárban fogadó idegenvezető elmondta, hogy a teacserjék csúcsán található, három levélből álló, friss hajtását szedik, ezt szállítják az asszonyok hatalmas puttonyokban a gyárba.

Hatalmas munka mire valaki egy egész puttonyra való levelet összeszed a friss hajtásokból.

Első lépésként minden tealevelet szárítanak egy kicsit. A zöld és a fekete teát ezt követően sodorják, megtörve ezzel a leveleket. A zöld teát összetörést követően csomagolják, a fekete teát pedig még kiterítik és kb. 3-4 órán keresztül nyitott ablak mellett szárítják. Ez az ú.n. fermentálás. A fehér teát egyáltalán nem törik meg, azt az első szárítást követően  már csomagolják is. A fehér teának leghalványabb a színe, leglágyabb az íze és a legmagasabb az antioxidáns tartalma, utána a zöld, majd a fekete tea következik. A teák ára teatípusonként változik. Legdrágább a fehér, legolcsóbb pedig a fekete tea, bár az árat az is  meghatározza, hogy melyik szedésből, melyik évszakból származik a kiszárított levél.

Csomagolásra váró tealevelek.

A monszun időszakban gyűjtött leveleket általában nem exportálják, gyengébb minősége révén gyakran használják Masala chai alapanyagához.

Chai shopping

A dobozokban különböző teakeverékek találhatók.

A gyár meglátogatását követően mindenkinek lehetősége nyílt a teavásárlása. Vezetőnkkel egy kis üzletbe sétáltunk, ahol mindenféle árfekvésben nyílt lehetőségünk megvásárolni az értékes leveleket. Az üzletben azt is elmondták, hogyan kell az igazán jó darjeelingi teát elkészíteni és számtalan teázáshoz kapcsolódó kiegészítőt vásárolhattunk.

Az üzlet vezetője elmondta, hogy egy csésze teához kb. egy kiskanál tealevél szükséges. A fekete teát forrásban lévő vízzel kell leönteni és 3-5 percig kell állni hagyni.

A zöld teához szintén fel kell forralni a vizet, de azt kb. 80 fokosra vissza kell hűteni és ezzel kell leönteni a zöld teát, amit 3-5 percet követően szintén le kell szűrni.

Az üzletből mindenki gazdagon, finomabbnál finomabb teákkal megrakodva távozott, a szálláson pedig isteni darjeelingi teát szolgáltak fel a vacsorához, így indulás előtt kaptunk egy kis ízelítőt a helyi specialitásból.

Pad​maja Naidu Himalájai Állatkert és Botanikuskert

A városban meglátogattunk egy csodálatos állatkertet, mely egy botanikus kert közepén helyezkedett el.

Fotók: Sygma

Az állatkertben olyan csodálatos és ritka állatok voltak megtekinthetők, mint a barna medve, a bengáli, vagy a fehér tigris, de többek között itt találkoztam életem első vörös pandájával is. A pandamaci meglepően kis testű, épp egy fa ágán szunyókált, majd egykedvűen figyelte a bámészkodó turisták áradatát.

A képen a vörös panda néz ránk egykedvű unalommal.

Az állatok számára igyekeztek természetes környezetet biztosítani, sokszor nem rács, vagy kerítés, hanem csupán egy mély árok választotta el a turistákat és az állatkert lakóit egymástól.

A képen a himalájai farkas látható.

Természetesen a mozgékonyabb állatokat, mint a tigrisek vagy a párduc, ketrecben tartották, hogy ne tudjanak kiszabadulni, hiszen ők szinte minden árkot könnyedén átugrottak, vagy átmásztak volna. A ketrecek azonban tágasak és barátságosak voltak, bár erről a megkérdezett állatok lehet, hogy eltérően nyilatkoztak volna.

A hópárdus szintén egykedvűen szemléli az eseményeket. A ketrece tágas és otthonos. 

Az állatkert bejárata előtt lehetőség volt, 40 forintnak megfelelő összegért, népviseletbe öltözni és néhány fényképfelvételt készíteni. Mi is kihasználtuk az alkalmat, igazi helyi lakosokhoz hasonlóan felöltöztünk, a lányok fejükre erősített kosárral, a férfiak pedig harci tőrrel az oldalukon pózoltak. A csoport több tagja is vállalta az öltöztetést és jó hangulatban, nagyokat nevetve fotózkodtunk egymással. 

 A Himalájai Hegymászó Intézet (hegymászó múzeum)

A hegymászó múzeum előtt Edmund Hillary életnagyságú szobra volt látható. Hillary és Tenzin Norgay serpa voltak azok, akik 1953-ban először mászták meg – sikeres expedíció keretében –  a Mount Everestet. Sokáig nem lehetett tudni, hogy ki volt az első, aki a csúcsra lépett, ennek azt hiszem nem is volt jelentősége. Emberfeletti teljesítmény és nem kis kitartás kellett a sikeres expedícióhoz.

A múzeum falán található szobor nagyon kifejező.

A múzeum belsejében hegymászó felszereléseket, a Himalája csúcsairól készült maketteket, az út során készített felvételeket, útleírásokat lehetett megtekinteni. Érdekes volt látni, hogy mit viseltek az emberek 50 éve és mit viselnek ma a hegymászás során, vagy miben aludtak, mivel melegítették meg az ételt, mit fogyasztottak miközben próbálták meghódítani a legmagasabb csúcsokat.

A múzeum előtt Edmund Hillary szobra található. Ő volt az első ember, aki Tenzing Norgay sherpa társaságában mehódította a Mount Everest havas csúcsát. Csak a halálos ágyán árulta el kettőjük közül melyikőjük volt, aki először elérte a csúcsot.

8000 méter már erősen igénybe veszi az emberi szervezetet, csökken az oxigénellátás, nő a vérnyomás, éjszaka pedig akár mínusz 30 fokos hideg is előfordul. Ebben a magasságban végzetes lehet, ha valaki rosszul osztja be erejét és erőtartalékait.

 Kőrösi Csoma Sándor sírjánál

Minden évben érkeznek zarándokok Kőrösi Csoma Sándor sírhelyéhez.

1842. április 11-én Darjeelingben fejezte be élete útját Kőrösi Csoma Sándor, az angol-tibeti, tibeti-angol szótár megalkotója, igazi nyelvész zseni. A Kancsenzönga árnyékában található európai temetőben helyezték végső nyugalomra, sírját egy indiai férfi gondozza. 

A sírt gondozó indiai férfi a háttérben, fekete pólóban, bézbolsapkában látható.

Évente akadnak magyar látogatók, akik egy-egy koszorúval, virággal fejezik ki tiszteletüket az elhunyt nyelvész emlékének. Az európai temetőben minden tiszta, rendezett, gyönyörű panoráma nyílik a hegyekre a sírokat csend és nyugalom lengi körül. Azt hiszem kívánni sem lehet ennél szebb nyughelyet.

A gyönyörű környezet magáért beszél. Ebben a temetőben Darjeelingben elhunyt külföldi személyek sírja található.

A sírt gondozó férfi emlékkönyvben gyűjti a látogatók üzeneteit, fényképeit. Mi is kihasználtuk az alkalmat és átlapozva a könyvecskét otthagytuk kézjegyünket. A helyszínen csoportképet készítettünk, amelyet hazaérkezve postai úton küldtünk vissza Darjeelingbe, ezzel is gyarapítva a megkezdett fotóalbumot.

A csoportból többen írtünk az emlékkönyvbe és hazaérve csoportképet is küldtünk az indiai férfinek emlékül. 

A magyar kormány kopjafát is emelt a híres nyelvész emlékére, nem messze eredeti nyughelyétől. 

A himalájai "játékvonat" a világörökség része

Darjeelingen is áthalad az a híres kisvasút, mely 1879-1881 között angol fennhatóság alatt épült és a Himalájában található településeket köti össze egymással. Már megépítése is kisebb bravúrnak számított, léte pedig – a rendszeresen zajló földcsuszamlások közepette – kisebb csodának számít.

 A kisvasút a mai napig közlekedik, 70-80 kilométer távolságot kb. 8 óra vonatozással lehet megtenni. Ebben természetesen még nincsenek benne a késések, vagy a nem tervezett megállók, várakozások.

A lassú haladás egyik oka, hogy a síneken aktív élet zajlik, árusok árulják a portékájukat, itt ücsörögnek, teázgatnak a helyi lakosok, így gyakran előfordul, hogy a vonat hangos dudálására kezdik leszedegetni a sínekről portékáikat az emberek.

A sínek mellett árusító hölgy, minden településen sokat látni belőlük, nem is látni tőlük a síneket. 

Az idő rövidsége miatt sajnos nem volt lehetőségünk kipróbálni a „játékvonatot”, Harijan szerint a menetrend bizonytalan, a menetidő kiszámíthatatlan és az indiai közlekedést ismerve biztos hónapokkal korábban meg kell venni a jegyet az utazáshoz. Többen szerették volna kipróbálni, ezen információk birtokában azonban mindenki inkább a biztos programokat, mint a bizonytalan vonatozást választotta.

 Napfelkelte a Tigris hegyről, és a Mount Everest

A harmadik nap reggelén nagyon korán keltünk, hajnali öt órakor már úton voltunk terepjáróinkkal a Tigris hegy irányába, hogy megcsodáljuk a Himalája hegyei között előbukkanó felkelő nap fényeit.

Fél ötkor még mindenki csipás szemekkel támolygott a szálloda előterében, majd gyorsan elfoglaltuk előre megrendelt terepjáróinkat. A reggeli órák meglehetősen hűvösek, próbáltam melegen felöltözni, amiben segítségemre szolgált a szálloda ajándékboltjában megvásárolt gyapjúkendő. Itthonról nem sok ruhát vittünk magunkkal, a kettőnk csomagja 10 kilogramm alatt volt, amiből utunk során fokozatosan kitettünk egy-egy ruhadarabot, meleg ruhával pedig egyáltalán nem készültünk. Ez nem jelentett problémát, Indiában is lehetett kapni mindent, csak sokkal olcsóbban és sokszor jobb minőségben, mint itthon. A hatalmas gyapjúkendőt kb. 1200,- forintnak megfelelő összegért vásároltam és a vonaton takaró gyanánt is jó szolgálatot tett.

 A hegyre gyorsan – kb. fél órás utazással – felértünk. Legnagyobb megdöbbenésemre kisebb tömeg fogadott a Tigris hegy tetején, úgy tűnt a napfelkeltét kívánja megtekinteni mindenki, aki él és mozog a Himalájában.

Látszik, hogy mindenki sapkában, felöltözve várta a napfelkeltét. A parkolóban forró teát, meleg ruhákat árusítottak az érkezőknek.

A hegytetőn egy parkoló fogadott, mellette kőből készült, két szintes házikó állt. Az épületben székek voltak betéve, VIP helyek a második emeleten, az olcsóbbak az első emeletre szóltak. A második emeletre minden jegy elkelt, így csoportunknak maradt az első szint.

 Harijan elmondta, hogy a jó helyek érdekében tülekedni kell, így kérte, hogy nyugodtan alkalmazzuk az Indiában tanultakat.

 Én az épület első emeletén maradtam, párom pedig elindult felfedező útra, hogy megkeresse a legjobb a kilátást. Pár perc múlva már teljesen az ablakhoz préselődve várakoztam, mögöttem mindenki lélegzetvisszafojtva, telefonnal a kezében készült elkapni a tökéletes pillanatot.

A hirtelen előbukkanó napkorong csodálatos látványt nyújtott.

Aztán egyszer csak előbukkan a napocska, narancsos fénybe vonva a Himalája hófödte hegyeit. A tömegen morajlás futott végig, még szorosabban az ablakhoz tapadtunk. Voltak olyan bátor harcosok, akik az ablakon kimászva a párkányra is kimerészkedtek. Szorongatott helyzetemből pár perc múlva én is kiugrottam, így hamarosan se ki, se be állapotban vártam, hogy a napkorong teljes feljövetelét követően elfogyjon a termet megtöltő tömeg.

Emberek lógnak az ablakban, a bátrabbak a párkányra is kimerészkedtek.

Kivételesen tiszta volt az idő, így jól lehetett látni a Mount Everes csúcsát is, ami vezetőnk szerint öt alkalomból csupán egyszer fordul elő. Most nemcsak felbukkant a csúcs, hanem hosszú időn keresztül látni engedte magát és erről nem győztünk elég felvételt készíteni. A fenti képen a középső kicsi csúcs az Everest. 

A Kancsenzönga most is teljes pompájában ragyogott előttünk, közben a leleményes indiaiak teát, kávét, térképet, sapkát, kesztyűt igyekeztek eladni a bámészkodó turistáknak.

Egy igazi buddhista templomban

A Tigris hegyről lefelé tartva egy igazi buddhista templomba is betértünk. Az épület nagyon színes volt, minden oldalról megpörgethető imamalmok vették körül.

A templom belsejében hatalmas oltár volt elhelyezve és egy kisebb könyvtár darabjai voltak megtalálhatóak a teremben. Középen oltár, körbe könyvek, a templomban egy buddhista szerzetes figyelte a csoportot.

Az templomból kilépve körbejártam az épületet, majd kicsit messzebb sétálva újra gyönyörködtem a hegyek nyújtotta látványban. Csend, nyugalom, jó levegő, szinte tapintani lehetett a békét.

A templom udvarán szerzetesek – kézzel készített –  imazászlót, füstölőt, könyveket árultak, melyek megvásárlásával támogatni lehetett munkásságukat.

Búcsú a várostól

Ezt követően visszatértünk szállodánkba, ahol főtt krumplival és zabkásával várták meggyötört gyomrunkat. A főtt krumpli kimondottan rendelésre készült, el kellett Harijannak magyarázni hogyan készül és mi a célja. Szerencsére nem sikerül elrontani, az íze olyan volt, mint itthon.

Reggeli után szabad program, itt volt a lehetőség, hogy mindenki megvásárolja a korábban  kinézett ajándéktárgyakat, majd ebéd után terepjárókkal indultunk vissza New Jalpaiguri állomásra.

Újabb vonatozás várt ránk, az utolsó az éjszakai vonatutak sorában.

Fotók: Sygma

Varanasziból éjszakai vonatozással kb. hat órás késéssel érkeztünk New Jalpaiguri állomásra. Vezetőnk (Zoli/Harijan) előzetesen három terepjárót bérelt, ebből - a több órás késést követően - csupán kettő várt minket a vasútállomáson, ami azt hiszem nem is rossz arány. A harmadik terepjáró plusz fuvart vállalt és nem ért vissza vonatunk érkezéséig. Körülbelül fél órát várakoztunk, majd Harijan új járművet keresett és a hármas konvoj délután 2 órakor útnak indult a Himalája hegyei felé.

Vezetőnk kikötötte, hogy annak a terepjárónak kell legelől mennie, amiben ő ül, a másik kettőnek pedig – lehetőleg minél kevesebb lemaradással – követnie kell az első autót. Az indiai sofőrök olyan, mintha folyamatosan vetélkednének egymással, valahogy presztizskérdést csinálnak belőle, hogy ki halad elől. Az út monotonságát is igyekeznek egymás előzgetésével megtörni, így nagyon résen kell lenni, hogy mindenki időben megérkezzen. Ennek érdekében Harijan több megállót is beiktatott, így két legyet ütöttünk egy csapásra, hiszen mindenki elintézhette folyóügyeit, miközben be is várta egymást a három autó.

Öt órás utazás, pazar környezet, csodaszép kilátás, minden tiszta zöld, olyan érzésem volt, mintha nem is Indiában járnék. Ahogy emelkedtünk az idő egyre hűvösebbé vált, a keskeny szerpentint fák, dús növényzet vette körül, alattunk tátongó szakadék, amely még csodálatosabbá tette az elénk táruló környezetet. A terepjáróból néztük a lenyugvó nap fényeit, ami a Himalája lejtőin fenséges látványt nyújtott. 

A fényképeket a terepjáróból készítettük, próbáltuk megörökíteni a gyorsan elsuhanó tájat.

Az utak olyan keskenyek voltak, hogy két terepjáró nem fért el egymás mellett, de szerencsére mindig a felfelé igyekvőnek volt elsőbbsége, a lefelé jövő járművek gyakran félre álltak és elengedtek minket, így egyenletesen haladhattunk úticélunk irányába.

Az út második fele már jóval lassabb ütemben haladt, a rossz útviszonyok miatt voltak részek, ahol szinte csak araszolni lehetett egymás után.

Az utakon sok vízszállító autóval találkoztunk, amelyek hatalmas tartálykocsikban vitték fel a vizet a hegyekben található településekre. Később megtudtuk, hogy a Himalája nagy részén nincs kiépített ivóvíz hálózat, ezért ezekben a tartálykocsikban szállítják az értékes folyadékot az ott élő emberek és a szállodákban megszálló vendégek számára.

A képen épp egy tartálykocsiból szivattyúzzák ki az értékes a szállított vizet.

Ahogy hűlt az idő úgy változott az elénk táruló látvány és a hegyekben élő emberek is egyre kevésbé hasonlítottak a korábban látott indiai lakosokra. A Himalájában élők vonásai inkább a tibeti emberekre emlékeztettek, kerek arc, széles orr, mandulavágású szemek, a felépítésük alacsony, testük erős csontozatú, zömök. 

Sikerült elcsípni egy helyi kislány mosolyát. Jól látszik, hogy bőre barnább, a szeme vágottabb, az orra laposabb, mint a korábban látott indiai embereké.

A házak főleg kőből épültek, rajtuk üvegből készült ablakok, sok helyen fűtöttek, füstölt a kémény, így itt már nem volt elég az összetákolt, ideiglenes házikó. Az épületek mellett tartályok álltak, melyek a családok tisztálkodási, főzési, ivóvíz lehetőségét biztosították. 

Kilátás a szállodai szobánkból.

Délután 7 óra körül, sötétben érkeztünk a Darjeelingben található szállásunkra (Hotel Seven Seventeen), ami egy szűk és nagyon zsúfolt utcácska kellős közepén állt. Alig tudtak terepjáróink leparkolni, pedig még a csomagokat is le kellett bontani az autó tetejéről. A sofőrök hatalmas dudálások közepette zavartalanul dolgoztak, gyorsan, rutinosan végezték a poggyászok levételét, pár perc múlva pedig már mindenki batyujával megpakolva várakozott.

Hotel Seven Seventeen

A szállodában inkább a tibeti, talán egy kis kínai kultúra érződött. A falak színesek, több sárkánymotívum is megfigyelhető volt rajtuk. A hotelben étterem, ajándékbolt működött, ahol elfogadható áron lehetett vásárolni.

A szobánk belülről.

A csoport szentélye (temploma) az ajándékbolt előtti L alakú ülőgarnitúra volt, ugyanis a szálloda ezen pontján volt elérhető wifi szolgáltatás. Még jó, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, különösen, ha mindenki egyszerre igyekezett üzenetet küldeni az otthon maradt szeretteinek.

A párom épp sms-t küld a családnak.

 Wifi és telefon

Indulás előtt rémtörténeteket lehetett hallani majmok által elrágott internet vezetékekről, elszigetelt falvakról, ahol még a számítógépet sem ismerik, így fel voltam készülve rá, hogy három hétig nem tudok életjelet küldeni magamról és erre családomat is próbáltam az utazás előtt felkészíteni. Ehhez képest utunk során minden szálláson – kivéve Puriban – volt wifi lehetőség, sokszor még az éttermekben is fel lehetett csatlakozni a hálózatra.

Párom informatikus lévén kipróbálta a helyi SIM kártyát, aminek beszerzése először nem is tűnt egyszerűnek. Egy kártya megvásárlásához normál körülmények között szükség volt az útlevélre, a további lépések pedig attól függően alakultak, hogy ki mennyit szánt a vásárlásra. Volt olyan kártya, amit már egy órán belül be lehetett üzemelni és olyan is, melynek aktiválására napokat kellett volna várakozni. A gyorsan üzembe helyezhető kártya értéke kb. 600 rúpia körül mozgott.

 Végül párom 450 rúpiáért használt SIM kártyát vásárolt, amihez nem kértek útlevelet, vagy más személyes adatot. A kártyára feltöltötték a szükséges összeget, amivel két alkalommal haza tudtunk telefonálni, az út alatt vezetőnket is bármikor felhívhattuk róla, az internetezési lehetőséget pedig egy hónap alatt sem tudtuk volna felhasználni.

 Ezt követően nem voltunk helyhez kötve, bárhol, bármikor netezhettünk, amit az előttünk álló vonatozások alkalmával gyakran kihasználtunk.

 Sült és gőzölt momó, avagy a hasmenés kezdete

 A szobák elfoglalását követően megvacsoráztunk. Én igyekeztem keveset enni, ugyanis a Varanasziban töltött öt órás várakozás óta némi gyomorproblémával küzdöttem, úgy éreztem nem árt az óvatosság. Vacsorára gőzölt és sült momót szolgáltak fel, ami tésztába csomagolt párolt káposzta – jellegzetes helyi étel – volt és engem leginkább a töltött káposztára emlékeztetett.

Párom nagyon jóízűen lakmározott, főleg a momó gőzölt változata ízlett neki, ette, mint kacsa a nokedlit. Ennek meg is lett a böjtje. Indiában minden pillanatban vigyázni kell arra, hogy ne edd túl magad, és ha megszeged ezt az alapszabályt, annak beláthatatlan következményei lesznek.

Páromhoz hasonlóan sokan falatoztak jóízűen a momóból, másnap pedig kezdetét vette a hasmenés, mely a csoport nagyobbik részén végighullámzott és többeket egészen az utazás végéig elkísért. Szerencsére mindig, minden körülmények között találtunk mosdót, vezetőnk a legváratlanabb szituációkban is kisegített minket.

 A város elhagyásakor járműveinkre való várakozás közben például egy rendőrtől kért segítséget, hogy keressen illemhelyet számomra. A rendőr bekísért egy mellettünk lévő muzulmánok lakta házikóba. Úgy éreztem magam, mint egy groteszk filmben, ahol kicsit bárgyú mosollyal integetek a szobából engem bámuló családnak, mielőtt bevettem magam a lépcső melletti wc-jükbe. Őket látszólag nem zavarta különösebben a dolog, pár perc múlva pedig angolosan távoztam. A mai napig nevethetnékem támad, ha eszembe jut a szituáció.

Emellett használtuk éttermek, bevásárló központok, sőt a híres darjeelingi teagyár mosdóját is, szükségünkben a legelképesztőbb helyeken megfordultunk. Egy idő után már ezek az intermezzók is szervesen mindennapjaink részét képezték, megfűszerezve az átélt élményeket.

Furcsa, hogy utunk során Darjeeling volt a legtisztább város, mégis itt kapták el legtöbben az indiai utak híres kísérőjét, a hányást, hasmenést. A járvány vezetőnket sem kímélte, elmondása alapján évek óta nem érezte ilyen rosszul magát. Szerencsére azonban gyors lefolyású volt minden ilyen jellegű probléma, így mindenki hamar új erőre kapott. 

Később megfejteni véltük a kiváltó okot. Valószínű, hogy a tartálykocsikban szállított víz minőségével lehetett gond, amit – olcsósága folytán – főzésre is felhasználhattak. Ha valami sütve volt nem okozott komoly gondot, a főzés során azonban nem pusztult el minden kórokozó, így a gőzölt momó pártiak sajnos rosszabbul jártak.

Utunk további részében a momó egyfajta poénforrássá vált, amivel a legnehezebb pillanatokban is ugratni lehetett a másikat. Ha például vezetőnk megkérdezte ki mit enne szívesen, a momó mindig szóba került, a csoport tagjainak arcán pedig garantáltan megjelent egy-egy fájdalmas, de mégis derűs fintor.

Kancsenzönga

Másnap reggel csodálatos látvány fogadott. A szállodai szobánk ablakából egyenesen a Himalája hegyei meredeztek, a Kancsenzönga panorámába illő kilátása tárult a szemünk elé. A hegy teljes pompájában ragyogott, felső csúcsait egybefüggő hóréteg borította. Vezetőnk elmesélte, hogy ennek a csúcsnak a megmászása során tűnt el Erős Zsolt és Kiss Péter hegymászó 2013-ban.

A Kancsenzönga India legmagasabb, a Himalája harmadik legmagasabb pontja, csupán a Csomolungma és a K2 csúcsok előzik meg, magassága körülbelül 8586 méter. A Kancsenzönga indiai oldalán tilos a hegymászás – azt csak nagyon kivételes alkalmakkor engedélyezik – ezért a természet érintetlen szépsége megmaradt.

Gyorsan felöltöztünk, kimentünk a szobánk előtt lévő teraszra és indult a fotózkodás. Minden nap küldtünk haza képeket, az aznapi felvételen pedig egyértelmű volt, hogy a Kancsenzönga került a háttérbe.

Darjeeling

 Másnap, a szokásos reggelit követően, felfedező útra indult a csoport. A hegyek fenséges hátteret biztosítottak a városnak, az angol gyarmatosítás bája lengte körbe az egész települést. G. Hajnóczy Rózsa Bengáli tűz című regényében olvastam, hogy a nagy meleg elől ide menekültek az Indiában élő európai emberek, itt vészelve át a legforróbb hónapokat. Emiatt sok angol szálloda, iskola, szórakozóhely működött a településen, ahol sokszor több külföldi, mint helyi lakos tartózkodott.

 Sétánk során Londonra emlékeztető épületekkel: szállodákkal, iskolákkal, hivatalos létesítményekkel találkoztam.

 A város szintén nyüzsgött, de nem volt elviselhetetlen tömeg, az árusok sem voltak erőszakosak, hagytak minket nyugodtan sétálni, nézelődni, ha valami megtetszett, akkor pedig indulhatott az alkudozás.

Ezen a piacon az árusok kevésbé voltak erőszakosak és a fehér ember látványa sem jelentett különösebb feltűnést.

Itt találkoztam először az európaihoz hasonló plázával, ahol fix áron árulták az indiai termékeket. Séta közben jó szolgálatot tett a benne található mosdó, melyet a csoport több tagja is futva vette igénybe.