A Delhiben tartózkodásunk másnapján nyakunkba vettük a várost és csoportosan felkerestük szinte minden nevezetességét. Természetesen nagyon elmélyülni nem volt időnk, sok látványosságot csak kívülről sikerült megcsodálni. Azt hiszem Delhi nevezettességeire egy hét is kevés lenne.

A nem rozsdásodó vasoszlop és a híres Kutb Minar

A Kuwal-ul-Islam (iszlám dicsősége) az első Indiában épült mecset, melynek udvarán az ország egyik csodája, a kb. 1500 éve nem rozsdásodó vasoszlop található.

A képen a nem rozsdásodó vasoszlop látható. Az oszlop oldalán indiai felirat olvasható.                                                                                                                                                  Fotók: Sygma

Megalkotása óta folyamatosan a szabadban van, éri az eső, a napsütés, jellegzetessége azonban, hogy a mai napig egyetlen rozsdafolt sem található rajta. Ma is nehéz lenne ilyen tisztaságú vasötvözetet alkotni, mely ellenáll az idő múlásának, arra pedig azóta sincs magyarázat, hogy az 1500 éve élő emberek hogyan lehettek képesek létrehozni.

Az oszlopot egyébként II. Csandragupta uralkodó emlékére emelték és az 1050-es években szállították át jelenlegi helyére. 

Az oszlop mellett a Kutb Mahal, a 72,5 méter (kb. 23 emelet) magas minaret található, mely a világ legmagasabb téglából készült minaretje.

Az épület ottjártunkkor le volt zárva, sajnos belülről nem volt látogatható. Harijan elmesélte, hogy néhány évvel ezelőtt még fel lehetett menni a tetejére, de egy áramszünet következtében, a bepánikolt emberek agyontaposták egymást a szűk lépcsősoron. Az esetet követően a hatóságok lezárták a minaretet, amit azóta sem nyitottak meg a látogatók számára.

Metró

Delhiben a tömegközlekedés 60%-át buszokkal bonyolítják, van azonban a buszoknál egy  gyorsabb és biztonságosabb közlekedési eszköz, ami nem más, mint a metró. A fenti kosz és zsúfoltság után igazi felüdülés  a földalatti modern jármű, ami gyors és tiszta.

A vagonokban a nők és a férfiak el vannak különítve egymástól, de természetesen koedukált kocsikkal is találkozunk. A nők bármelyik szerelvényre felszállhattak, a férfiak azonban a nők számára fenntartott légtérben nem tartózkodhattak.

Utazás előtt zsetonokat vásároltunk, melyeket leszállást követően a kijárat előtti beléptető kapuba dobtunk. Fontos volt, hogy mindenki megvárja, amíg az előtte lévő áthalad a kiléptető kapun, mert, ha túl gyorsan dobtuk az érméket egymás után, akkor a bedobást nem érzékelte a rendszer és a kapu – a bedobott érme ellenére – zárva maradt.

Földrengés

A földalatti élmény után egyenesen Új-Delhi főterére sétáltunk, hogy kipróbáljuk az egyik helyi vegetáriánus éttermet. A vendéglátó egység előtt azonban várakozni kellett, az étteremben ugyanis telt ház volt.

Várakozás közben – indiai módra – az épület tövében ücsörögtünk, miközben indiai gyerekek igyekeztek vásárlásra sarkallni bennünket. Minden teljesen megszokott volt, amikor hirtelen  úgy éreztem az egész föld megmozdult alattam. Gyorsan felugrottam, soha nem tapasztaltam még hasonlót. Először azt hittem, hogy a közeli metrószerelvények okozzák az épület mozgását, de a mellettünk lévő étteremből hangos beszéd közepette áramlottak ki az emberek. Látszott rajtuk, hogy ők is valami szokatlan jelenségnek voltak tanúi, amiről most hevesen társalognak. Nem értettük mit mondanak, de a metakommunikációs jelek még beszédesebbek voltak. Párommal gyanítottuk, hogy egy enyhe földrengésnek lehettünk tanúi, de teljesen biztosak csak másnap lehettünk a történtekben, amikor tele voltak a hírcsatornák a földrengésről szóló hírekkel. Szerencsénk volt, a Delhiben csak éppen jelentkező földrengés Afganisztánban és Pakisztánban már számos halálos áldozatot is követelt.

Várakozás közben aztán természetesen a helyi szegény gyerekek szintén megtaláltak minket. Igyekeztek nyakláncokat, tollakat eladni számunkra, vagy csak egyszerű kézmozdulatokkal jelezték, hogy éhesek.

Volt, aki vásárolt, vagy adott néhány rúpiát, de a gyerekek természetesen most sem érték be ennyivel. Mint a kullancsok vettek körbe bennünket és követtek mindenhová. Hiába a nyugati ember fejőstehén és nincs annyi pénz, ami elgendő lenne számukra. Hamarosan megérkeztek a fiatal anyukák, karjukon csecsemővel, hogy ők is próbáljanak kicsikarni néhány rúpiát.

Hamarosan sorra kerültünk, felszabadult elegendő hely az étteremben, így a gyerekeket magunk mögött hagyva indultunk ebédelni.

Rádzs Ghát és Mahátma Gandhi síremléke

Másnap terepjárókkal nyakunkba vettük a várost és első állomásunk Gandhi síremléke volt.

A sír egy gyönyörű, Amerikában látott parkokra emlékeztető zöld terület kellős közepén található, körülötte örökmécsesek jelzik a sírban nyugvó személy halhatatlanságát.

Gandhi India függetlenségéért harcolt, ő volt a nemzeti függetlenségi mozgalom vezetője, azt hirdette, hogy az ember csakis erőszakmentességgel szabadulhat meg az erőszaktól. Később születésnapját az ENSZ az erőszakmentesség napjának nyilvánította.

Sima márványlappal fedett síremléke az egyszerűséget jelképezi.

A síremléket csak mezítlábasan lehet megközelíteni, hangtalan lépteinkkel jártuk körbe az egyszerű márvány sírhelyet. A márványlapon Gandhi utolsó szavai olvashatók „Hé, RÁM! (Óh, Istenem!). Állítólag nem félt a halál pillanatában, biztos volt a hite és szeretettel lépett át egy másik dimenzióba.

Gandhi egyébként híres volt arról, hogy elválasztotta egymástól az embert és a cselekedeteit. Azt mondta, hogy a cselekedet az, ami lehet jó, vagy rossz, de az emberi temészetet eredendően jónak tartotta.

"A vétket gyűlöld ne az embert és akkor nem terjed a világon a gyűlölködés."                  /Gandhi/

Néma tisztelettel adóztunk a síremlék előtt, csendesen körbejártuk, a parkban lévő fák meglepő módon megszűrik és letompítják a város zaját, még inkább békét sugározva az egész helynek.

A lótusz templom, a vallások egységének jelképe

A bahai vallás, viszonylag új vallásnak számít, lényege, hogy a vallások egységének a . A vallást a 19. század közepén Perzsiában alapították. A vallás követői úgy gondolják, hogy eljött az ideje, hogy az emberek egy világméretű társadalommá egyesüljenek. A vallás híve az egyenlőséget  és a békét hirdetik, hitük szerint a világ vallásai is hamarosan egyesülni fognak.

Kb. 25 éve építették és jelenleg India egyik legnépszerűbb, leglátogatottabb épülete. Sajnos az idő rövidsége miatt nem tudtuk megtekinteni.

A vörös erőd (Red Forth), India szuveneritásának jelképe

Terepjárónkból kiszállva kívülről jártuk körbe a híres Vörös erődöt. Az épület udvarán vásárokat tartanak, így rengeteg volt az épület udvarán eldobált szemét. Az Agrában található vörös erőd számomra sokkal szebb volt a Delhiben elhíresült épülethez képest.

Az erődöt a 17. században építették és az akkori Mogul Birodalom központja volt. A brit birodalom fennhatósága alatt az épületet katonai támaszpontként használták. India miniszterelnöke minden év augusztus 15-én, a függetlenség napján, itt mondja el ünnepi beszédét, majd felvonja a nemzeti lobogót. Itt rendezik meg január 26-án a köztársaság napja alkalmából tartott ünnepségsorozatot.

India kapuja (India Gate)

A kapu 42 méter magas háborús emlékmű. Rajta annak a 85.000 indiai katonának a neve olvasható, akik az első világháború idején haltak meg Európában, a Közel-Keleten, vagy az afgánokkal folytatott csatákban. A kapu előtt örökmécses ég a háború áldozatainak emlékére, valamint a kapu mögött a Modern Művészeti Galéria található.

Ó-Delhi és Új-Delhi

A metróból kiszállva elértük Új-Delhi belvárosát, ami leginkább a budapesti Váci utcára emlékeztetett. Szabályos kör alakú tér, benne elegáns üzletek, éttermek tömkelege, áruházak színes választéka és egy igazi hamisítatlan McCdonalds megbújva az egyik kapualjban. Itt tényleg minden csak ízlés és pénztárca kérdése.

Nem tudtam eldönteni, hogy hol ér véget Új-Delhi és honnan kezdődik Ó-Delhi, de a két városrész között mégis óriási szakadék tátong. Új-Delhiben angol, hűvös, elegáns épületek, Ó-Delhi pedig a filmekben látott hamisítatlan India, ahol megállt az idő, ahol még mindig élnek a letűnt korok hagyományai, az évszázados szokások. 

Páromnak szokása, hogy a világ bármely pontján jár kipróbál egy McCdonalds éttermet, hogy össze tudja hasonlítani az ízeket, megfigyelje, hogy ugyanaz hogyan lesz mégis más egy másik ország kultúrájához, sajátosságaihoz igazodva. Az utolsó nap, majdnem három hét vegetáriánus táplálkozás után meglátogattuk a híres amerikai étteremláncot. Én csak kísérő voltam, párom azonban az étterem és a szálloda közötti távolságon megevett egy csirkehúsos, hamburgert, egy kis adag sült krumplit és természetesen mindezt az elmaradhatatlan kólával kísérte.

Azelőtt sem és azóta sem láttam ilyen intenzíven habzsolni az ételt. Később összegezte, hogy a burgonya és a kóla olyan, mint máshol, viszont a csirkés burgerben semmi husit nem érzett.

Az utolsó éjszaka, az utolsó pudzsa

Az utolsó éjszaka egy tetőteraszon vacsoráztunk. Az asztalon gyertya égett, tudtuk, hogy egyelőre búcsút veszünk Indiától, hazatérünk megszokott környezetünkbe. A sok élmény, átélt kaland azonban még ott lüktetett mindenkiben, így a finom vacsorát követően vezetőnk kérte, hogy foglaljuk össze kinek mit is adott ez az utazás, mi volt a legpozitívabb és a legkevésbé pozitív élménye. Nagyon szép lezárása volt ez az utazásnak.

Éreztem, hogy bennem is zajlik a változás, valamit haza viszek magammal, egy magot, ami már megfakadt és idő kell, hogy ki is hajtson. Azt hiszem minden változásban az a legizgalmasabb, hogy az ember nem tudhatja, hogy az átélt élmények merre viszik tovább.

Az este végén Harijan meghívott mindenkit magyarországi lakóhelyére, Nandafalvára, hogy újra találkozzunk, amikor már minden letisztul, lecsendesedik bennünk. Elmondta, hogy tapasztalatai azt mutatják erre még szükség van, hogy teljessé váljon az élmény.

Azt már éreztem, hogy az engem érő rengeteg élményt nem fogom tudni átadni környezetemnek, azt azonban nem sejtettem, hogy ihletet kapok az írásra és hónapokon keresztül dolgozom majd az indiai élményeket megfogalmazó cikkeken.

A szállásra visszafelé menet hatalmas hangzavarra, zenebonára lettünk figyelmesek. Természetesen ösztönösen elindultunk a Main Bazar irányába, ahol meglepetéssel tapasztaltuk az elénk táruló hatalmas felvonulást. Még csak néhány napja ért véget az őrületes Durga pudzsa és már újabb ünnepség keretében a Ramajana szerzőjének születésnapját ünnepelték. Úgy látszik Indiában mindig találnak alkalmat egy kis ünneplésre.

A felvonulás keretében régi kocsikat, platós teherautókat díszítettek fel, rajta Rama isten történetének különböző jeleneteit formálták meg a beöltözött szereplők.

Az autók között táncosok, zenészek kísérték a menetet, ami egy debreceni virágkarneválra emlékeztetett. Egyik szekér érte a másikat, kilométereken keresztül érkeztek az újabb és újabb feldíszített autók, egyik a másik után. Az utca tele emberekkel, gyerekekkel, petárdák robbantak mindenfelé, voltak, akik a közeli épületek tetejéről figyelték az eseményeket.

Tekintve, hogy hajnalban kelni kellett, hogy elérjük a hazafelé tartó repülőjáratot, párommal lassan búcsút vettünk a várostól és elindultunk – legalább pár óra alvás reményében – szállodánkba.

Furcsa érzés volt az elválás, éjszaka belázasodtam, úgy aludtam, mint akit leütöttek, semmiféle ricsaj, zaj nem tudott kizökkenteni.

Először nehéz, majd csodálatos dolog,  amikor valaki arra vállalkozik, hogy kizökken saját komfortzónájából.

Az utazás végére úgy éreztem megszerettem Indiát és valahogy meg is változtatott, nem az az ember tért haza, aki elindult. Éreztem, hogy ez egy lassú folyamat, mint, amikor benyomnak egy gombot, ami bekapcsol egy programot, mely után semmi nem lesz olyan, mint korábban.

Az biztos, hogy a tisztaságról alkotott véleményem az út végére erősen megváltozott és hazatérve még inkább tudtam értékelni a korábban természetesnek vett dolgokat. Rájöttem, hogy hajlamos voltam panaszkodni, ha valami nem volt elég tiszta, vagy rendezett, az Indiai élmények után patyolattisztának tűnt.

A végső búcsú

Már napok óta azon gondolkoztam hogyan tudnék még maradni néhány napot, vagy jó esetben egy pár hetet csak a saját magam kedvéért. Csak visszatérni vezetőnkkel Vrindavanba, pár hétre hasznossá tenni magam és élvezni Indiát mielőtt visszatérek a civilizált társadalomba. Semmi kedvem nem volt hazatérni, vagyis még nem most, talán egy kicsit később.

Úgy éreztem nehezen tudok visszatérni jól megszokott, rutinokkal tarkított életembe, most azonban nem volt más választásom. 

Azért elérzékenyültem, amikor a  repülőtér előtt búcsút kellett venni Harijantól, aki heteken keresztül vigyázott ránk, aki együtt élt velünk, szerves része volt mindennapjainknak, úgy éreztem, mintha valamelyik családtagomtól vettem volna búcsút. Hirtelen nagyon elárvultnak éreztem magam és a szívem mélyén csodálatot és irigységet éreztem egyszerre. Elkívántam tőle azt a végtelen szabadságot, mely nem köti őt a földi dolgokhoz és sajnáltam, hogy engem még ennyire köt a mindennapok megszokott ritmusa.

A repülőtérre belépve mindenki szokatlanul csendes volt. Bennem filmként pörgő képkockákként jelentek meg az elmúlt néhány nap eseményei, mégis úgy éreztem nincs mese, ez alkalommal indulni kell hazafelé.

Megérkezve a budapesti Liszt Ferenc reptérre.