trekkelgo

 Fotók: Sygma

Délután 2 körül, pontosan indultunk Kalkuttából. A sok élménytől mindenki fáradtan szunyókált, nézelődött a vonaton. A szerelvény este 10 órakor percnyi pontossággal érkezett meg Puri állomásra.

A város India északkeleti részén, Orissza államban, a Bengáli öböl partján található, lakossága kb. 200.000 fő. Puriban európainak mondható környezet fogadott, az állomáson nem rohantak  meg kéregetők, mindenhol tisztasággal, rendezett körülményekkel találkoztam.

Orissza nagyon híres képzőművészeti alkotásairól, rengeteg festő, szobrász, író él ebben az államban, mely az építészet és a szobrászat ma is egyik legfontosabb szegmense. A városban lépten-nyomon csodálatos rajzokkal, festményekkel, szobrokkal, díszített épületekkel, templomokkal találkoztam.

Orissza tartományban sok ház volt festéssel, színes ikonikus képekkel díszítve.

Puriban nagyon magas a páratartalom, majdnem 90%, így a hőérzet még este  10 órakor is 30 fok körül mozgott. Ez már tényleg a nehezen elviselhető Bengália, amiről a Bengáli tűz című regényben is olvastam. Szinte hihetetlen, hogy néhány nappal korábban még a Himalájában hűsöltem, most pedig saját verejtékemben úszva, motoros riksával közeledek legújabb szállásomra.

Gondolatban alig vártam, hogy kicsit megmártózhassak a hűs tengerben, vagy beálljak egy frissítő zuhany alá. Természetesen most is figyeltem arra, hogy a vállam ne legyen szabadon, a hasam és a derekam viszont teljesen csupasz volt – ami elsőre szintén furcsa volt számomra – most azonban igazán jól esett a bőrömet simogató hűs fuvallat.

Később láttam, hogy a nagy meleg miatt sok nő lazábban öltözködik, sokszor alig fedi felsőtestüket egy-egy ruhadarab.

Sok nő a nagy meleg miatt még a mellett eltakaró kis topot sem viselte a kendője alatt.

Szálloda az Indiai óceán partján

Fáradtan érkeztem a Bengáli öböl partján lévő, Hotel Leo Castel nevű szállodánkba. A kilátás pazar, minden szoba a tengerre nézett.

Szállodánk kívülről.

Az indiai szállodákra jellemző, hogy nem sokat törődnek a részletekkel, ezzel szemben az európai ember számára az ördög mindig a részletekben rejlik. A szálloda lépcsőzetét márványlapok borították, a szobákban igényes ágyak, gyönyörű kilátás a tengerre, de ehhez betették a legolcsóbb, legkopottabb, feketére égett – eredetileg fehér színű – műanyag széket, amit itthon már az udvarra sem tennénk. A fürdőszobában igényes mosdókagyló, ami alulról nincs bekötve, így minden alkalommal, amikor megnyitom a csapot a padlóra ömlő víz összecsapja a lábamat és a ruhámat, de olyan szoba is akadt, ahol a wc tartályból folyó víz árasztotta el a fürdőszobát.

Szállodai szobánk belülről. A kilátás egyenesen a tengerre néz, belül minden márvány, a bútorok és a fürdőszoba puritán, de tiszta.

Vezetőnk (Harijan/Zoli) eredetileg a negyedik emeletre foglalta szobáinkat, de némi kavarodás miatt – ez Indiában gyakran előfordul – átmenetileg a harmadik emeleten tudták a csoport nagy részét elhelyezni, de másnap reggel végleges helyünkre költözhettünk. A szobákban található klímával és az emeletre szerelt ventilátorral tettük elviselhetőbbé a rekkenő hőséget.

Érdekesség, hogy Harijannak már nem jutott hely az emeleten, így őt egy földszinti „olcsóbb szobába” helyezték el. Mellékesen megjegyzem, hogy innen nyílt a legpazarabb kilátás az öbölre, mivel az emeleteken csupán rácsozott, beépített teraszon keresztül csodálhattuk a természet szépségét, a földszinten viszont igazi, filmekbe illő nyitott erkély volt, ahonnan hallani lehetett a tenger morajlását és a természet csendjét.

A hullámzó Bengáli öböl

A képen jól látszik mekkor hullámok érkeznek a part felé, éppen ezért nem volt érdemes nagyon messzire merészkedni a vízben.

Gyorsan lepakoltuk a csomagokat, majd megrohantuk az Indiai óceánt. A víz nagyon sós volt és meleg, hatalmas hullámok mosták a partot, ami éjszaka még veszélyesebbnek tűnt. Ekkora hullámzással még sehol nem találkoztam, nem volt biztonságos nagyon messzire merészkedni a tengerben. Csak bokáig mentem a vízbe, de a hullámok miatt a derekamig eláztam, mindenem tiszta só és homok volt, amit később a szálloda elé szerelt csap segítségével igyekeztem lecsapatni magamról.

Másnap délután, már világosban, újra bemerészkedtünk a vízbe, de a hullámok most sem voltak barátságosabbak, csak mi voltunk bátrabbak a napfényben. Ennek köszönhető, hogy egyik társunknak a szemüvegét – ami már a vrindavani majmokat is túlélte – sodorták el a hullámok, a másik útitársamat pedig úgy fellökte az erős sodrás, hogy másnap sürgősségi ellátás keretében kellett a térdét megröntgenezni. Szerencsére azonban senkinek nem lett komolyabb baja, legalább volt, aki egy indiai magánklinikát is kipróbálhatott, a szemüveg pedig pár óra várakozás és néhány ezer forint kifizetését követően szintén pótolhatónak bizonyult.

Elég csak térdig belegázolni a vízbe, mégis mindenki teljesen megmártózott. Az erős hullámok könnyen ledöntötték az embereket a lábukról. Ha valaki elesett nagyon nehéz volt felállni két hullámverés között.

A parton állva figyeltem, ahogy az indiai emberek a tenger széléig merészkednek, egymás kezét fogva, összekapaszkodva állják a hullámok sodrását.

A parton sok zokogó nőt láttam, akik bemerészkedtek a tengerbe és úgy kellett őket partra húzni a végén. Látszott rajtuk, hogy halálfélelemmel küzdöttek.         Fotó: Klencsár Gábor

A parton önkéntes életmentők igyekeztek kimenteni a bajba kerülteket, akikből nem volt hiány. Volt, hogy egész családokat sodortak el a hullámok, szerencsére az ijedelem mindig nagyobb volt, mint a baj.

A vízimentők előszeretettel pózoltak az őket fotózó turistáknak. Aki igénybe vette a segítséget, annak meg kellett fizetnie a szolgáltatást.

Az volt a veszélyes, hogy nemcsak a part felé jövő hullámnak, hanem a visszafelé áramlónak is ereje volt és gyorsan kimosta az ember lába alól a homokot. Ha egyszer valaki elesett, akkor könnyen bepánikolt, mivel két hullám között nehéz volt felállni, a földön fekve pedig nem volt könnyű levegőhöz jutni. A térdemig ért a víz, mégis sikerült akkorát esnem, mint egy ólajtó, de szerencsére gyorsan fel tudtam állni. Kész mázli, hogy az iratainkat tartalmazó övtáskámat a parton várakozó páromra bíztam, különben mehettünk volna a nagykövetségre, hogy beszerezzük a hazautazáshoz szükséges papírokat.

Valószínű dagály volt, mivel a hullámok egyre fentebb nyaldosták a partot. Egy-egy nagyobb hullám gyakran sodort be papucsokat, kinn hagyott értéktárgyakat a vízbe, elég volt egy pillanat és gazdáik hiába keresték a biztonságban hitt lábbeliket.

Végigsétáltam a parton és figyeltem a tengerről visszatérő hajókat, akik komoly küzdelmet folytattak egy-egy biztonságos kikötés érdekében. A halászhajók nem voltak gépesítve, csak a rajta utazó emberek rutinjának és a természet erőinek segítségével voltak képesek szembeszállni a hatalmas hullámokkal.

A képen egy hullámokkal küzdő halászhajó látható. 

A Ramajana története

A szállodának volt egy félkész tetőterasz része, ami nem volt beépítve, csak beton és félbe maradt építkezés nyomait tükrözték. Harijan szerint ide még egy szint építését tervezték, de valószínű mire elkészülnek vele, addig a szálloda többi részét is fel kell majd újítani. Nem kapkodnak el semmit és Indiában nem jellemző, hogy valamit – a nyugati ember mércéje szerint – valaha is teljesen befejeznének.

A tetőterasz egyébként hangulatos volt és alkalmas egy-egy beszélgetés, reggeli jóga megtartására.

Az érkezésünket követő estén vezetőnk elmesélte Rama herceg –  Visnu hetedik inkarnációja – királlyá koronázását megelőző kalandjainak históriáját. Ez a történet – a Mahabharata mellett – egyike a hindu hagyományban szereplő két legfontosabb eposznak. A történet évszázadok óta szájhagyomány útján öröklődik egyik generációról a másikra. Az indiai emberek mesélőt fogadnak és mesedélutánokat tartanak, amikor a család akár napokon keresztül Rama herceg utazásainak történtetét hallgatja, majd adja tovább saját gyermekeinek.

Az egész történet Rama spirituális utazásairól szól, mely kalandokon keresztül ismertet meg alapvető erkölcsi szabályokkal és segít megérteni a dharma fogalmát. Rama herceg a trón várományosa, de furmányos módon száműzetésre kényszerül. Útja során elkíséri menyasszonya, Szíta és testvére Lashmana, akikkel számtalan kalandba keverednek. Szítát például elrabolja a gonosz Ravana, aki megpróbálja őt asszonyává tenni, de természetesen Rama időben kiszabadítja.  

„A rám bízott királyságot, mint letétet, visszaadom. Dicsőséged hatalmával megtízszereztem birtokod. Szemléld meg hadseregedet, kincstáradat, magtáradat.”        /idézet a Ramajanából, Barata ezekkel a szavakkal várja a hazatérő Ramat/

A történet vége tehát teljes happy enddel zárul, itt is a „jó”, az isteni tisztaság, erkölcsi értékek győzedelmeskednek a „gonosz” felett. Rámát királlyá koronázzák, elveszi kedvesét, Szítát és boldogan élnek és uralkodnak tovább.

A Ramajana története számos kultúrában megtalálható, annak buddhista, indonéz, thai és burmai változata is ismert, Bali szigetén pedig szintén az egyik legnépszerűbb történetnek számít.

Vezetőnk Delhiben színházi előadást tervezett a csoportnak és az egyik lehetséges darab, amit megnézhettünk a Ramajana volt. Egy igazi szép szerelmes történet, tele harccal és ármánnyal, cselszövéssel, melynek végén természetesen a jó győzedelmeskedik.

„Semmi sem hihetetlenebb, mint a valóság.”

A történet a gyermekkoromban sokat hallgatott ártatlan mesevilágra emlékeztetett, hiszen egy felnőtt ember számára már ritkán vannak ennyire tiszta és szélsőséges karakterek. Minden sokkal összetettebb, ritkán ismerni fel valamit vegytiszta formájában. Néha az is megkérdőjeleződik bennem, hogy van-e tényleges, tiszta jóság, vagy teljes gonoszság, hiszen a sokszor minket érő rossz dolgok is lehetnek karmánk törvényeinek következményei és a nekünk kárt okozó személy később jót tehet valaki mással.

Dzsaganáth-temploma és a híres Ratha Yatra szekér fesztivál

Puri szintén híres zarándokhely a hindu emberek – elsősorban a vaisnava vallás hívei – körében. A városban Krishna Dzsaganath aspektusát imádják, aki tulajdonképpen a hívei szeretetében felolvadt Krishna és leginkább egy szétolvadó vanília-csokoládé fagylalt kombinációjára emlékeztet. Minden oltáron Dzsaganát mellett fivére Balarám és húga, Szubhadra is megtalálható.

A képen a Dzsaganáth templom bejárata látható.

Puri leghíresebb temploma a Dzsaganáth templom, ahová sajnos külföldi személy belépését nem engedélyezik. Szigorúan veszik az indaiak, még a külföldi származású szerzetesek sem léphetnek a szent helyre és az indiai születésű személyek közül is csak egy meghatározott csoportot engednek a templomba. Ennek célja a templom és a szent szobrok védelme. Harijan elmesélte, hogy korábban ő is megkísérelte a belépést, de nem jutott messzire. Valaki felismerte, hogy nem indiai születésű, így rövid úton kitessékelték az épületből.

A Dzsaganáth templom és az előtte található tér. Az épület kordonokkal, fallal van elzárva a kíváncsi tekintetek elől.

A templomot vastag várfal veszi körül, amin teljesen elzárja az épületet a kíváncsi tekintetek elől. Jelenleg körülbelül 6000 szerzetes él – az erődítményre emlékeztető – templom falai között. Állítólag az udvaron több, kisebb-nagyobb oltár található, melyen naponta több tonna ételt szentelnek meg és osztanak ki a hívek között.

Indiában nagy hagyománya van a felvonulásnak, körmenetnek, Puri pedig nagyon híres a Ratha Yatra néven ismertté vált szekérfesztiválról. Ez az egyetlen alkalom, amikor bárki élőben megcsodálhatja Dzsaganáthot és testvéreit.

Felvonulás a Dzsaganáth templom előtt.

Ezen jeles alkalomra évente körülbelül 15 millió hindu érkezik Puriba. A fesztivált megelőzően hatalmas – ember méretű kerekekkel rendelkező – szekereket készítenek Dzsaganáthnak és testvéreinek, akik külön, külön kocsikon utaznak. Ezeket a járműveket aztán kézi erővel vontatják a nyári rezidenciára, ahol 10 napot töltenek el az isteni szobrok, mielőtt visszaszállítják őket eredeti lakhelyükre.

A fesztiválon mindenkinek megvan a maga szerepe, meghatározott, hogy ki húzhatja a kocsikat, ki az, aki a harangot kongatja a szekéren. A hívek tülekednek, próbálnak minél közelebb kerülni az istenség szobor formájában megjelenő aspektusához, és mindenki arra törekszik, hogy legalább egy pillanatra húzhassa a szekeret, ezzel is szolgálva Dzsaganathot és testvéreit.

A felvonulás közben „Orissza királya” aranyból készült seprűvel tisztogatja az utat a szekér előtt, a szobor mellett gyakran rendőrök utaznak, biztosítva ezzel a kegytárgyak védelmét és saját V.I.P helyüket.

Olvastam olyan eseteket is, amikor zarándokok az ünnepi szekerek kerekei elé vetették magukat, ami egyenlő volt az üdvösséggel.

Indiában még mindig nagy hagyománya és vallási szerepe van a szolgálatnak, ami a hinduk szerint a szeretet legmagasabb formája. A szívből jövő szolgálat során nem magadért, hanem mások boldogulásáért, mások segítéséért, önzetlen szeretetből teszel valami fontosat.

Ezen hozzáállásnak köszönhető például az is, hogy Indiában nincs éhezés. Sokszor a gazdagabb emberek munkába menet megetetik szegényebb társaikat, hiszen, akinek több van természetes, hogy másoknak is adjon belőle. Ez az önzetlen szolgálat része, mely Isten felé hatványozottan megnyilvánul. Az indiai emberek imádják isteneiket, ezt a fajta rajongást egy európai ember elképzelni sem tudja. Talán ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, amit Európában vagy az Egyesült Államokban egy sztár vált ki a rajongókból, az indiai ember vallási rajongása azonban az Európában ismert mérték sokszorosa.

Chetana Mahaprabu és a Tota Gopinath templom

A templomban tilos volt a fényképezés, ezért csak néhány elmosódott felvételt sikerült készíteni. A képen épp egy indiai férfi imádkozik, arcal a föld felé borulva.

Motoros riksával érkeztünk a híres Tota Gopinath templomhoz, mely az Orisszában található épületekhez hasonlóan színes, előtte szobrok, benne színes – Krisna életének mozzanatait ábrázoló – festmények találhatók. A templomban asszonyok ülnek és virágfüzéreket készítenek Dzsaganáth istenség számára.

A képen a templom bejárata látható.

A templom arról is híres, hogy itt tűnt el Chetana Mahaprabu, akiről már a Mayapurról szóló cikkemben is írtam. A mester és tanítványai épp kírtant (Isten szent neveinek ismétléséből álló meditáció) tartottak az udvaron, amikor Chetana váratlanul felugrott és szinte extázisban a templomban álló istenség szobrához rohant. Ahogy belépett a templomba az ajtó azonnal bezárult mögötte. Tanítványai mesterük után siettek, de hiába keresték, ő nyomtalanul eltűnt. Egyetlen nyom mégis maradt utána, egy repedés, mely templomban lévő, márványból készült istenség lábán keletkezett és azóta is látható.

Jelenleg kb. 30-40 szerzetes él a templomban, amit szintén zarándokok ezrei látogatnak. Az oltáron ételt szentelnek, ott jártunkkor mi is kaptunk belőle néhány falatot. Harijan elmesélte, hogy az indiai emberek először Istennek ajánlanak fel mindent. Az ételt emiatt nem kóstolgatják, első a felajánlás és csak azt fogyasztják, amit Isten meghagy és megszentel számukra. Ez ismét a végtelen tisztelet, rajongás, önfegyelem és alázat pozitív példája.

Látogatás Raguradzspurban

A képen a település főutcája látható. 

Orisszában számtalan kis falu található, ahol még mindig élnek az ősi mesterségek, mint a pálmalevelekre való festés, kéziratok készítése, ezzel ápolják az indiai hagyományokat. Az állam támogat néhány települést – köztük Raguradzspurt is – annak érdekében, hogy a fiatalok továbbvigyék ezeket az ősi mesterségeket.

Szobrokat készítő és áruló indiaia férfi. A faluban még mindent kézzel készítenek.

Minket egy helyi művész család látott vendégül, akik bemutatták hogyan készülnek az egyes képek és természetesen vásárolni is nyílt lehetősége a csoportnak.

Ilyen és ehhez hasonló kézzel festett képeket vásárolhattunk. A képet nagyon apróra össze lehetett hajtani, így praktukus ajándék volt, ami könnyen szállítható.

Emellett megismerhettük egy indiai család életét, ahol több generáció él egy fedél alatt. A három szintes épület földszintjén az idős szülők, az első emeleten az egyik fiú, a másodikon pedig a másik él családjával. Az apa elmondta, hogy három fiuk született, de nagyon szerettek volna egy kislányt is, így örökbe fogadtak egyet, akit fiaikkal együtt neveltek és ki is házasítottak. A lány azóta új családjához költözött, a harmadik fiúk pedig jelenleg külföldön él.

Indiában továbbra is hagyomány, hogy több generáció él egy fedél alatt, bár az idősebbik fiú elmondta, hogy egyre többen akarnak szüleiktől külön életet kezdeni. Ő és testvére nem vallja ezen modern nézeteket, tisztelik szüleiket és szívesen osztoznak velük otthonukon. Neki, mint művésznek, sokat kell utaznia és megnyugtató számára, hogy testvére és szülei révén biztos kezekben tudhatja családját.

Ebédre a család vendégül látta csoportunkat, tisztára mosott pálmalevélen szolgálták fel az ételt. Mi már előzetesen készültünk evőeszközzel, a Dzsaganáth templom melletti piacon – kb. 200 forintnak megfelelő rúpiáért – két darab rézkanalat vásároltunk. Most hasznát vettük, bár már az sem zavart volna, ha kézzel kell elfogyasztani a finoman elkészített ételeket.

Indiai ebédünk pálmalevélen tálalva.

Ebéd után sétálgattunk a faluban, több házba invitáltak minket, mindenki meg akarta mutatni az általa készített alkotásokat.

Séta Raguradzspur főutcáján. Itt sem lehetett észrevétlennek maradni, mindig körbevettek minket a helyi emberek.

Láttuk, hogy számtalan, néprajzszakos indiai hallgató sétál a településen, akik beszélgettek a helyi iparosokkal és felméréseket végeztek a hagyományos épületekről. Házról házra jártak és mérőszalagokkal vizsgálták a bejáratot, ablakokat, valamint felvételeket készítettek a házak falán lévő festményekről.

Az odisszi gotipua tánc

Indiában nagy hagyománya van a táncnak, melyek közül egyik leghíresebb a kizárólag 15 év alatti fiúk által táncolt gotipua tánc. A tánciskolák főleg állami támogatásokból és egyéb adományokból tartja fenn magukat. 

Sötétedés után értünk a faluban található gotipua tánciskolába, ahol egy Indiában tanuló magyar lány is csatlakozott csoportunkhoz. Az épületben gyertyával világítottak és a tánc újra élesztőjének, mesterének fia mutatta be ezt a hagyományos műfajt és beszélt az indiai zenéről is. Képeket mutatott az egyes fellépésekről, majd kezdetét vette a bemutató.

A fiúk lábán csörgő, melyekkel dobbantottak, minden csengettyű egy ritmusban szólt. Egyszerre mozogtak, a tánc tele volt nehéz akrobatikus elemekkel, formációkkal. A hosszú hajú fiúk teljesen úgy néztek ki, mint a lányok, általában ők álltak a piramisok, emelős gyakorlatok tetején, ők formálták meg a női karaktereket. Fantasztikus látványban és élményben volt részünk ebben a pici, isten háta mögötti falucskában.  

Harijan később elmesélte, hogy a tánciskolák általában a szegényebb családok gyermekei közül választják ki a tehetségesebb fiatalokat, akiknek a tánc nagyon jó kiugrási és karrier lehetőséget kínál. Ezek a gyerekek napi háromszori étkezésben részesülnek és nem lézengnek vagy dolgoznak, hanem megtanulnak keményen küzdeni a tánc segítségével. Sokan csak hétvégéken járnak haza, részükre szállást, tisztálkodási lehetőséget is biztosít az intézmény.  

A gyerekek nagyon ügyesek voltak, a tánc pedig látványos. A műsor után elcsendesülve indultunk vissza tengerparti szállásunkra.

Másnap reggel még készítettünk néhány felvételt a tengerparton, majd busszal indultunk utunk következő állomására, hogy megtekintsük a világörökség részét képező Konarki Naptemplomot.