Fotók: Sygma

Két óra repülés után, este 8 óra magasságában szálltunk le az Indira Gandhi repülőtéren. Úgy látszik minden itt kezdődött néhány nappal ezelőtt és minden itt végződik néhány nappal később. Most azonban még úton vagyunk és előttünk áll Delhi felfedezése.

A reptéren gyorsan felvesszük csomagjainkat és bérelt terepjáróinkkal, kb. 40 perc utazást követően érjük el következő szállásunkat a Yes Please Natraj Hotelt.

Szállásunk bejárata az utcafront felől.

Új-Delhi városrészén áthaladva most először láttam európainak mondható közlekedést. Jelzőlámpák szabályozták a forgalmat és az autók felfestett sávokban közlekedtek. Nem voltak kóborgó tehenek az út közepén, megszűnt a folyamatos dudálás – azt leszámítva, hogy a járművek továbbra is a bal oldalon közlekedtek – már szinte otthon éreztem magam.

Aztán lassan Ó-Delhi sikátoros utcáiba értünk, ahol szállásunk és a már a megszokott indiai látvány fogadott. Az utcán zsúfoltság, nyüzsgés, dudálás, tehenek, étel és füstölők benzingőzzel kevert illata terjengett a levegőben.

A szálloda a Main Bazar kellős közepén állt a romos házak között megbújva, egy gyönyörűen felújított épület fogadott. A recepciónál falra szerelt órák jelezték a világ különböző tájain használt időzónákat, mindenki nagyon kedves és udvarias volt.  A szobák tiszták, mindegyikhez modern fürdőszoba és ingyen wifi tartozott.

A szálloda recepciója, épp a szobák elfoglalására várunk.

A szállás elfoglalását követően nagyon későre járt az idő, így nem messze, egy olasz étteremben vacsoráztunk, ahol pizzával, melegszendviccsel és forró teával zártuk a napot.

Delhi

Beszédes életkép Delhi egyik utcácskáján.

Delhi – Mumbai (Bombai) mögött – India második legnépesebb városa, a világ egyik legrégebben folyamatosan lakott települése, lakossága kb. 12,8 millió fő, az elővárosokkal együtt azonban népességét 22 millió főre becsülik, ami egész Magyarország lakosságának több, mint kétszerese.

A brit megszállás idején India fővárosa hosszú ideig Kalkutta volt, Delhi csak az 1920-as években vette vissza vezető szerepét.  Ekkor kezdték el fejleszteni a metropoliszt, Új-Delhi néven új városrésszel bővítették, ahol a Parlament és számos kormányzati épület, gyönyörű üzletek, éttermek találhatók.

India 1947. augusztus 15-én kiáltotta ki függetlenségét és egyértelmű volt, hogy az ország fővárosa továbbra is Delhi marad, mely ekkor már az egész nemzet politikai és kulturális központja is volt egyben.

A Main Bazar

A Main Bazar felülnézetből. A képet egy közeli tetőtéri étterem teraszáról készítette a párom.

Harsog az utca, pezseg az élet, az emberek az utcán élik mindennapjaikat. A Main Bazar Delhi egyik központi piaca, ahol minden beszerezhető, amit csak el lehet képzelni. Az árak nagyon kedvezőek, egymást érik az árusok, akik gyümölcsöt, édességet, különféle indiai ételeket, ruhaneműt, ajándéktárgyakat és még számtalan érdekességet árulnak. A minőség változó, érdemes alaposan körülnézni és persze alkudozni, hiszen a fehér ember számára mindenhol eleve magasabb árakat mondanak.

A Main Bazar nyüzsgő forgataga.

Azért fix áras, több szintes üzlettel is találkozni, ahol jól öltözött eladók igyekeznek minden igényünket kielégíteni. 

A Main Bazarban állandóan nagy a nyüzsgés, a kavalkád, állatok, emberek, riksák zsúfolt elegye, folyamatos dudaszó és kiabálás keveredik egymással.

A bazársoron színes száriktól, sálaktól, plédektől tarka minden. A szemétben állatok turkálnak, de mindez már teljesen természetes, fel sem tűnik számomra.

A Delhiben töltött három nap bőségesen elegendő volt arra, hogy beszerezzük az itthonra szánt ajándéktárgyakat. Mi apró csecsebecséket és néhány "OM" feliratos anyagot vásároltunk, amiből aztán sötétítő függöny készült hálószobánkba.

Emellett persze néztünk sálakat, ruhákat, édességet, ékszereket, aranyból, ezüstből és rézből készült használati tárgyakat, melyek ára az itthoni árak töredéke volt.

Fáradtan és kimerülten az ebédre várva. Zsongító a látvány, én pedig egyre fáradtabban nézek ki a fejemből. Úgy érzem képtelen vagyok több ingert befogadni, az októberi napsugarak szinte égetik a fejtetőmet, így kendőmet rátekerem, de be kell látnom, hogy az erőm végén járok.

Postahivatal

A Delhiben található egyik postahivatal bejárata.

Arra vállalkoztunk, hogy szuvenírként képeslapot küldünk haza a családnak. Találtunk is  egy postahivatalt a Main Bazar kellős közepén, mely egy hajdan volt szép épület második emeletén helyezkedett el. A hivatal két ablakkal fogadta ügyfeleit, melyből ottjártunkkor csupán az egyik működött. Amikor odaértünk épp egy indiai hölgy intézte hivatalosnak tűnő papírjait. Szó nélkül beálltam a sorba, párom pedig fényképezőgéppel örökítette meg a pillanatot.

Kb. 10 perc várakozás után sorra is kerültem, ami azt hiszem az indiai hivatalok bürokratikusságát tekintve nem is rossz teljesítmény. Ehhez képest az útlevél kezelése során több, mint egy órát várakoztunk.

Az ablak mögött egy unott arcú férfi vette el a feladni szánt képeslapokat. Nem kérdezett semmit, 25 rúpiát kért képeslaponként, majd intett, hogy távozzak. Mögöttem szintén egy szőke hajú, fehér bőrű turista várakozott képeslappal a kezében. Kíváncsi voltam, hogy vele mi lesz az eljárás és így félre álltam, hogy megnézzem mi történik. A férfi tőle is elvette a lapokat, elkérte a pénzt, majd őt is távozásra intette. Közben folyamatosan gyülekeztek az emberek, már egész sor kerekedett mögöttünk, érezni lehetett, hogy hamarosan kezdetét veszi a tülekedés.

Vezetőnktől (Harijan/Zoli) később megtudtuk, hogy érdemes lett volna kérni, hogy előttem ragassza fel az ügyintéző a bélyegeket a borítékra, mert így csak remélni tudjuk, hogy megérkeznek a szuvenírnek szánt képeslapok.

Végül két héttel később minden képeslap, szép állapotban elérte uticélját, melyek mindegyikén 15 rúpiás bélyeg szerepelt. 10 rúpiának nyoma veszett, de még így is olcsón megúsztuk a kalandot. Később Magyarországról küldtem Indiába fényképet és pár soros levelet, ami 330 forintba került. Indiában mindezért – borravalóval együtt –  100 forintnak megfelelő rúpiát fizettem.

Színházi látogatás

Érkezésünk második estélyén ellátogattunk egy nyári színházi előadásra, melyben táncosok a Ramajana történetét adták elő. A helyek ár szerint voltak felosztva, a legdrágábbak a színpadhoz legközelebb eső székek voltak.

A mi jegyeink középtájra szóltak, de Harijan az előadás kezdete előtt néhány perccel alkudozott az ellenőrökkel, így az első szektorban lévő szabad helyekre engedték átülni csoportunk vállalkozó szellemű tagjait. Párom kiszúrta az első sort magunknak, mint utóbb kiderült, ezek voltak a legdrágább helyek, több ezer rúpiát elkértek egy-egy ülőhelyért. Természetesen az első sorban való megjelenésünk a szervezőknek is hamarosan szemet szúrt, így vezetőnk közreműködését igénybe véve kérték, hogy hátrébb foglaljunk helyet. Hátrébb szorosan ültünk egymás mellett, és néhány perc elteltével a katonák is megjelentek körülöttünk.

Mint utunk során mindenhol, itt is potyáztak egy kicsit, a rendőröket nagy tisztelet övezi Indiában. Az egyik jegykezelő majdnem Harijan mellé ültette őket, ami a vonatos kaland után nem biztos, hogy a legszerencsésebb választás lett volna. Így utólag azért kíváncsi lettem volna a fejleményekre.

Az előadás egyébként színvonalas volt, angol nyelvű narráció segítette a megértést és a történet követhetőségét. A színészek sokat táncoltak, de az Orisszában látott táncformációra egyáltalán nem emlékeztetett. A színészek erősen ki voltak festve, a gonosz szereplőt szinte alig lehetett felismerni, színes öltözékében olyan volt, mint egy életre kelt bábu. Szoknyája kimerevítve, arca folyamatos grimaszba torzult, igyekezett minél félelmetesebb hatást kelteni.

Számomra furcsa volt, hogy előadás után az emberek taps helyett egyszerűen felugráltak helyükről és hirtelen elözönlötték a színpadot. Ide is betört a modern kor vívmánya, mindenki arra törekedett, hogy elcsípjen egy szelfit valamelyik főszereplővel. Rama, Laksme, Sita és Ravana türelmesen várakoztak a színpadon és készségesen mosolyogtak minden felkérésre. Én is beálltam a tömegbe, de a színészekhez esélyem sem volt közel férkőzni. Ez azt hiszem legalább akkora kiváltság, mint belépni a Dzsaganath templomba, ehhez indiainak kell születni.

Végül sikerült a színészek közelébe férkőzni, figyelmüket azonban lekötötte az őket körbe álló rajongók tábora.

Másnap aztán nyakunkba vettük a várost és sorra jártuk Delhi nevezetességeit. El is fáradtam rendesen, de erről az utolsó cikkemben írok.