Fotók: Sygma
Látogatás a Govardan hegynél
A hegy valójában egy Vrindavan mellett található 8 kilométeres dombocska. A szent hely valamikor tényleg hegy volt, kövei nagy részét azonban a helyi lakosság elhordta. A szent köveket templomok, házak építéséhez használták.
A Govardan hegy oldala.
A hegyhez egy nagyon szép történet fűződik:
Indra félisten - a mennyek királya - féltékeny lett a gyermek Krisnára, aki rábeszélte a környék lakóit, hogy Indra helyett a Govardan hegynek mutassanak be áldozatot.
Indra éktelen haragra gerjedt, el akarta pusztítani az embereket, így haragjában 7 napig tartó esőt zúdított a környékre, hogy mindent elárasszon. Ekkor Krisna az emberek védelmére sietett, mutatóujjával felemelte a Govardan hegyet, mely alatt mindenki menedéket talált.
Végül Indra elismerte Krisna győzelmét és bocsánatot kért tőle önhittségéért.
A történetet megörökítő templomi festmények egyike. Természetesen Krisna jobb kezéből most sem marahat el a furulya.
Számtalan templomi festmény ábrázolja, ahogy a gyermek Krisna mutatóujjával tartja a Govardan hegyet, alatta pedig ott áll a település egész lakossága. Krisnát többnyire kék, esetleg fekete színnel ábrázolják, gyakran furulyát tart a kezében, ezzel vidítva fel a körülötte lévő embereket, állatokat egyaránt.
Vezetőnk kérte, hogy mezítláb járjuk körbe a helyet és nagyon vigyázzunk, hogy ne lépjünk az ott található kövekre.
A hegy ugyanis a hindu hagyomány szerint nem különbözik a legfelsőbb Istentől, Krisnától, egy és ugyanaz vele, így lábunkkal nem érinthetjük a szent köveket. Minden évben zarándokok ezrei keresik fel a hegyet, Krisna gyermekkori kedvteléseinek színhelyét.
Faültetés, tehén rezervátum
Egyik vendéglátónk – az előző cikkben is szerplő Lalita - egy indiai tanár volt, akihez ebédre látogattunk.
Vendéglátónk feleségével és gyermekeikkel.
Lalita egy hatalmas fa tövében várt minket, mellyel azt szerette volna megmutatni számunkra, hogy a hindu emberek mennyire mélyen tisztelik a természetet, és azt vallják, hogy a növények az emberhez hasonlóan Isten teremtményei, érző lények, akiket gondoznunk és segítenünk kell. Kezdeményezte, hogy vásároljunk néhány facsemetét, melyeket ültessünk el együtt, ezzel fejezve ki természet iránti tiszteletünket.
Ez a fa méretéből ítélve több száz éves lehetett.
Az ebéd fenséges volt, közben folyamatosan beszélgettünk, kérdéseket tettünk fel, Lalita pedig mindegyikre türelmesen válaszolt.
Az ételeket vendéglátónk felesége és néhány alkalmazottjuk készítette, számtalan fogás közül lehetett választani, mindenki annyit evett amennyit csak akart. Ez az ebéd volt a legharmonikusabb számomra, az ízek szinte összeforrtak és eggyé váltak a számban.
Ez volt a legfinomabb és legarmónikusabban elkészíetett ebéd, amit a három hét alatt fogyasztottam, miközben megtudtam, hogy a panír egy indiai sajtfajta. A tányéron rizs, csicseri borsó, burgonya (szabdzsi=főzelék) friss zöldségek, rántott cukkuni és chapati (indiai lepény) látható. Igazi, gazdag vegetáriánus ebéd, ami után garantáltan senki nem maradt éhen.
Ebéd után - Lalita elbeszéléseit hallgatva - sok hagyománnyal megismerkedhettünk.
Indiában például az a szokás, hogy az idősek gyermekeik felnevelése után, átadják helyüket utódaiknak.
Az indiai emberek idős korukban gyakran indulnak zarándokútra, melynek egyetlen célja közelebb kerülni Istenhez. Lalita és családja adományokból zarándokszállást épített, melyet ebéd után az udvarra kisétálva meglátogattunk. A szállások egyszerűek voltak, ágyon, vödrön kívül nem látszott bennük más használati tárgy. Sétánk során több idős emberrel találkoztunk, akikről vendéglátónk és családja gondoskodott.
Az udvar két oldalán találhatóak a zarándokszállások. Aki tud fizet értük, aki nem, annak a sorsa vendéglátónk jóindulatán és anyagi lehetőségein múlik. Szerencsére több európai is támogatja a missziót.
Kora délután buszra szálltunk és ellátogattunk egy szintén Lalita által létrehozott tehénrezervátumba, ahová az utcán kóborgó, éhező állatok kerültek befogadásra.
A hinduk nem bántják ugyan a teheneket, de a fiú borjakat, megöregedett teheneket az utcára küldik, mivel nekik nem veszik hasznukat, élelmezésük pedig sokba kerül.
Ezeket az állatokat szedik össze a rezervátumban, adományokból etetik őket és a tehenek tejének egy részét saját felhasználásra hasznosítják, egy részét pedig a befogadott borjaknak adják.
A rezervátum munkáját önkéntes segítők és fizetett alkalmazottak egyaránt segítik.
Kiderült, hogy vezetőnk korábban állatorvosnak tanult, így tanácsolta, hogy támadás esetén csak dugjuk két ujjunkat a tehén orrába, csavarjuk oldalra a fejét és máris leterítettük a mázsás állatot. Szerencsére nem kellett új ismereteimet alkalmazni, az állatok bartáságosan fogadtak.
A nap végén, a rezervátum szélében elültettük a megvásárolt facsemetéket. Én egy mályvát, párom pedig egy amla fát ültetett. Alaposan betakargattuk a csemetéket és gondolatban kértük, hogy szépen növekedjenek, fejlődjenek.
Sötétben ültettünk, még szerencse, hogy Lalita előre előkészítette a fák helyét, így nekünk már csak földdel kellett betakarni a növényeket.
Vendéglátónk elmondta, hogy bármikor visszatérhetünk megnézni a csemetéket és biztosított róla, hogy ők mindegyiket öntözik és vigyázni fognak rájuk.
Életemben most először ültettem facsemetét, ami meglepően jó érzés volt, úgy éreztem teszek valamit a környezetért és a jövőért.
Cigány falu
Vezetőnk, Lalita és egy cigányvajda barátjuk társaságában egy közeli – kb. 150 lakosból álló - cigány faluba látogattunk.
Ide normál körülmények között soha nem tehettük volna be a lábunkat, sokan a csoportból egy idő után így sem érezték magukat teljes biztonságban. Vezetőnk később a helyi vezetőt is bevonta a beszélgetésbe, akinek irántunk való jóindulata biztosította sértetlenségünket. Vezetőnk hangsúlyozta, hogy pénzt nem adhatunk, mert akkor kitör a veszekedés és esetleg meg is támadhatnak bennünket. Ha valaki megszegi kérését garantáltan menekülnünk kell a faluból.
A körénk gyűlt cigány gyerekek kíváncsian szemlélik frissen érkezett csoportunkat.
Egy-két felvételt követően már oldódott a hangulat.
Indiában a cigányság nem hordoz negatív tartalmat, csupán egy indiai népcsoport, akik többnyire nomád körülmények között élnek. Korábban a cigányok faluról falura jártak, folyamatosan vándoroltak, kígyóbűvölésből, késélezésből, zenélésből tartották fenn magukat. Ez az életforma még mindig közelebb áll hozzájuk, így a torzszülött állatokkal, mérgeskígyókkal továbbra is járják a környező településeket, hosszabb útra azonban már csak ritkán vállalkoznak.
A képen látható tehén öt lábbal született. A falu lakói lepedővel letakrják az állatt hátsó részét, elviszik a közeli településekre és pénzért megmutatják a kíváncsi embereknek a torzszülött állatot.
Az indiai állam – Magyarországhoz hasonlóan – földadományozással megpróbálta a cigányságot röghöz kötni, ami többé-kevésbé sikerült. Bár már nem vándorolnak, de továbbra is a társadalom peremén, nomád körülmények között, sárkunyhókban élnek. A faluban azonban tiszta, rendezett környezet fogadott minket.
A falu egyszerű volt, de nagyon tiszta és rendezett. A föld szépen felseperve, a falak betapasztva, az egyik legtisztább település volt, ahol indiai utam során megfordultam.
A testvérére vigyázó kislány.
A cigányok állattartásból egészítik ki jövedelmüket a faluban élő emberek, így garantáltan senki nem éhezik, az itt élő emberek, mint egy nagy család gondoskodnak egymásról.
Egyre nagyobb a körénk gyűlt tömeg, a falu férfiai távolabbról figyelték az eseményeket. Nagy volt a tumultus, mindenki rajta akart lenni a felvételen. Fotó: Sipos Judit.
Kb. 2 órát töltöttünk a településen, mely idő alatt szabadon fényképezhettünk, beszélgethettünk, ismerkedhettünk a helyi emberekkel, szokásaikkal.
Egyszerű és biztonságos módja a gyerekmegőrzésnek. Ezt a csecsemőt csak egészen közelről lehetett észrevenni, etetés után az egyik ágy aljára kötötték fel lepedőben, valószínű ez lehetett a szieszta ideje. A kisfiú nagyon nyugodt volt, nem ijesztette meg a jelenlétünk.
A falu lakói egyre jobban érdeklődtek irántunk, egy idő után már pózoltak a kamerának és folyamatosan kérték, hogy mindig újabb és újabb felvételeket készítsünk róluk. Volt, akire rá is ijesztett a csoportot folyamatosan körbevevő tömeg, mely szinte csak férfiakból és fiú gyerekekből állt. A nők inkább elvonultak a házakba, a férfiak nagy számához képest kevéssel találkozhattunk.
Az idős nagymama nyuszival a kezében pihent. Ahogy megközelítettük a fényképezőgéppel, szinte mindenki köréje gyűlt, hogy rajta lehessen a felvételen. A faluban ő volt az egyetlen idős ember, akivel találkoztam, az átlagéletkor biztosan 20 év alatt volt.
A falut elhagyva a gyerekek még futva, kerékpárral követték buszunkat. Volt, aki a mikrobuszra felkapaszkodva, arcát az ablaküveghez nyomva integetett befelé.
Aztán sofőrünk beletaposott a gázba és lassan lepotyogva távolodtak tőlünk a minket kísérő gyerekek.
A kulisszák mögött
Amikor gyerekkoromban egy-egy filmet néztem, mindig érdekelt, hogy mit találnék, ha ebben a pillanatban a forgatásra csöppennék, vagy a film helyszíne kelne életre és az otthonomban találnám a díszletet és a szereplőket. Ilyenkor szabadjára engedtem a fantáziámat és csak sodródtam egy képzeletbeli világ képzeletbeli tengerén.
A vrindavani kirándulások alkalmával - különösen a cigány faluban tett látogatás során - végig úgy éreztem, hogy végre tényleg a kulisszák mögé kerültem. A körülöttem lévő világ nem egy díszlet csupán, hanem hús-vér emberek, valós történetek vesznek körül, aminek egy-két órára én magam is részese lehetek. Minden percben az élet zajlott körülöttem, ahol nem voltak mondvacsinált játszmák, álarcok és én figyelem, minden porcikámban érzem az engem körülvevő idegen világot.
Nem mind arany, ami fénylik és nem minden rossz, ami annak látszik. - mondták régen nagyon bölcsen nagyszüleim.
Az életben gyakran előfordul, hogy látsz egy világot, amiről azt gondolod, hogy egy álom, egy másik világot elnézve pedig – ami tele van nyomorral és szegénységgel – épp ennek az ellenkezőjét éled át. Amíg azonban nem látsz mögé az egyiknek vagy a másiknak, addig nem érted meg, hogy a látszat gyakran csal és sokszor a kívülről szemlélt álom, nem más, mint egy szépen csillogó káprázat, a legnagyobb nyomor mélyén pedig valódi, mély értékek találhatók.
Ebben az egyszerű cigány faluban az jutott eszembe, hogy a szeretet, az egymásra való odafigyelés nem pénz kérdése, mint, ahogyan az igazán lényeges dolgok sem pénzért megvehetők.
Néha bátornak kell lenni és merni elindulni az ismeretlenbe
Néha jó olyan ösvényekre tévedni, amiről más esetleg azt hiszi, hogy veszélyes, mert nincs kitaposva. Teljesen mindegy, hogy érted vagy nem, hogy miért kell odamenned, elég, ha azt érzed, hogy vár rád valami, ami lehet, hogy csak egy érzés, egy tapasztalat, de segít tovább szőni életed fonalát.
Az biztos, hogy egyetlen pillanat sem történik véletlenül és az időzítés mindig tökéletes, még akkor is, ha még nem állt össze a nagy kerek egész.
Ha az indiai utam során szenvedtem volna hajótörést, úgy érzem elmondhattam volna, hogy éreztem és éltem, láttam és elfogadtam és minden előítéletet elengedtem magamból ebben az apró, isten háta mögötti falucskában.
Utolsó kommentek