A vasútállomáson néhány rúpia reményében körbevették terepjáróinkat. A darjeelingi nyugalom után szinte szokatlan volt a kéregetők hada. Fotók: Sygma
Újabb éjszakai vonatozást követően a reggeli órákban érkeztünk meg Barddhaman állomásra. Két óra terepjárós utazás, majd a Gangeszen való kompátkelés után értük el utunk következő állomását, Mayapurt. A város Kalkuttától mintegy 130 kilométerre, India északkeleti részén található.
Ahogy egyre mélyebbre haladtunk Bengáliában, úgy lett egyre nagyon a hőség és elviselhetetlenebb a páratartalom. Erre jóval párásabb a levegő, dúsul a növényzet és szinte minden település szívében egy tavacska található. Az út mellett számtalan kókuszpálma, bevetett rizsföldek mindenfelé.
Úton Mayapu felé.
A komptól sétálva tettük meg utunkat mayapuri szállásunkra, ami szintén egy gyönyörű, vadregényes környezetben található ashram volt. A szobák többnyire egy-egy fa tetejére épültek, bennük mindössze két ágy, az ágy fölé szerelt moszkitóháló és egy kicsi polcos szekrény volt minden bútorzat. A nyugodt alvást valamennyi házikóban a felszerelt moszkitóháló és egy elektromos szúnyogriasztó biztosította.
A fa tetejére épült vadregényes szállásunk belülről. Egyszerű, mégis nagyon hangulatos és kényelmes.
Vezetőnk (Harijan/Zoli) elmesélte, hogy annak ellenére, hogy az ashram kunyhói cölöpökre, fa tetejére épültek, monszun idején gyakran kell kidobni a bútorokat, ajtókat, ablakokat, mivel a mindent átjáró nedvesség nem kegyelmez, és ahol felüti fejét a szú, ott hamarosan mindent le kell selejtezni. Nyár végén több bútordarabot és egy egész ajtót is ki kellett monszun végével cserélni az ashramban, erről vezetőnk – még az utazást megelőzően – beszámolt a csoportnak.
A képen látható házikó még nemrég készült el, hamarosan megnyitják az ide látogató vendégek számára.
Az ashram udvarán számtalan kókuszpálma és egy mesterséges tó állt, melynek partján óriási majmok közlekedtek. Ezek – a Vrindavanban látott példányokhoz képest – nagyobb testűek, arcuk fekete, természetük békés, inkább félénknek mondanám.
A képen az ashram területén szaladgáló majmok vannak megörökítve.
Harijan szerint Bengáliában a majmok hideg, az emberek pedig heves vérmérsékletűek, míg Vrindavanban ez pont fordítva volt.
Durga Pudzsa
Durga, vagy más néven Káli istennőt ünnepelték a városban. Ideiglenes templomokat és hatalmas ünnepségeket rendeztek a tiszteletére, az utcákon hajnalig mulatoztak, petárdák durrantak mindenfelé. A hangulat kicsit az itthoni szilveszteri utcabálokra emlékeztetett.
A kép közepén Káli Istennő szobra látható.
A szobánk szerencsére nem közvetlenül az utcára nézett, ennek ellenére nekünk is jócskán jutott a ricsajból. Állítólag Mayapur az egyik legcsendesebb szállás, éjszaka teljes a csend és a nyugalom, amit csak a tücskök ciripelése szakít félbe, most azonban a zene és a petárdák folyamatos ricsaja minden tücsköt elnyomott. Reggel az egész csoport karikás szemekkel ébredt.
Reggeli jóga
Harijan jógát szervezett csoportunk korán ébredő tagjai számára. Egy hangulatos, szintén cölöpökre épített bungalóban találkoztunk, ahová mindenki könnyű ruhában, lepedővel a kezében érkezett. Harijan néhány mondatban bemutatta a jóga alapjait, majd egy órán keresztül egyszerű gyakorlatokat végeztünk. A reggeli csendben teljesen ellazultam, a fejem kitisztult, a testem felfrissült, nyoma sem volt az ébredéskor tapasztalt fáradtságnak és izgatottan vártam az előttem álló nap eseményeit.
Fürdés a Gangeszben
Szokásos reggeli tisztálkodás a Gangeszben.
Harijan jóga után reggeli fürdőre indult a Gangesz partjára. Mindössze ketten csatlakoztunk hozzá, a férfiak félmeztelenül, én nadrágban és felsőben indultam a folyópartra.
A Varanasziban látott élmények után nem hittem volna, hogy valaha fürödni fogok a Gangesz vizében, valószínű a reggeli jóga vette el az eszemet. Úgy éreztem ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani, hiszen ki tudja lesz-e még lehetőségem megmártózni a szent folyóban. A többiek úgy voltak vele, hogy kivárnak, ha túléljük a mai napot, akkor ők is megpróbálkoznak a fürdőzéssel, amire már ebéd után sorkerült. Két óra magasságában már 12-en indultunk újra a partra és ebből legalább 10-en be is merészkedek a folyóba.
A víz gyorsan mélyült, a közepe táján több, különböző irányba tekergő örvényt is megfigyeltem. A sodrás nagyon erős volt és nem egy irányba, hanem attól függően melyik örvény szippantott magával, sodródott a folyó közepére merészkedő. Nagyon óvatosan lehetett csak elhagyni a partot, Harijan irányításával úszkáltunk, nagyon messzire azonban nem volt érdemes bemerészkedni. A helyieket egyébként sehol nem láttam a folyóban úszkálni, mindenki csak a parton fürdőzött, mosakodott, bentebb azonban kizárólag csónakkal közlekedtek az emberek.
A bátrabbak szintén megmártóztak a Gangesz vizében.
A folyó nem tűnt különösebben tisztának, mégis valami megmagyarázhatatlan erő él benne, felemelő, lélekmelengető érzés volt megmártózni a hűsítő habokban. Mayapurban egyébként is – a nagy pára miatt – alig kellet megmozdulni ahhoz, hogy mindenki saját izzadtságában lubickoljon, így a hűsítő fürdő fenséges érzés volt testnek és léleknek egyaránt.
Ha igaz a hindu hagyomány, akkor minden bűnünktől megtisztulva hagytuk el a folyópartot.
Csaitnaja Mahaprabu, az arany avatár
Mayapurban született Csaitanja Mahaprabu, akit a védikus irodalomban Krisna egyik megtestesüléseként tartanak számon.
Reggeli után vezetőnkkel motoros riksára ültünk és meglátogattuk a guru város szélén található szülőházát, amit tanítványai megnyitottak településre érkező zarándokok számára.
Rómában viselkedj úgy, mint a rómaiak, Indiában utazz úgy, mint az indiaiak...
Kb. 12-en ülünk ezen a hat személynek kényelmes motoros riksán.
Harijan a teremben előadást tartott a mester munkásságáról, életéről, majd indultunk tovább az ISKCON szervezet által épített gigantikus, már messziről szembetűnő, bádogtetős templomhoz.
ISKCON Mayapur
Bhaktivedanti Swami Praubhupada (Shila Praubhupada) 1965-ben, 69 éves korában teherhajón Amerikába utazott. Az idős mestert a hajóúton két szívroham is érte, de végül 7 dollárnak megfelelő indiai rúpiával a zsebében és Krisna tanításairól szóló fordításaival sikeresen megérkezett New York városába. Kezdeten Praubhupada nem találta a helyét a szabadság földjén. Idegen emberek, idegen kultúra, a hippi korszak kellős közepén az ő kultúrája szerint minden züllött volt és romlott. Az amerikai fiatalok lázadtak a konzervatív polgári értékek, a bigott társadalmi szabályok ellen, a korábbi értékektől megcsömörlöttek és keresték a világban betöltött szerepüket.
Praubhupada kezdetben nagyon szenvedett Amerikában, így egyik meditációja alkalmával kérte mesterét, hogy mutasson utat számára. A meditációt követően kiült egy közeli parkba és karatallal (pici cintányérhoz hasonló hangszer) a kezében a maha mantrát énekelte.
A parkban lézengő fiatalok lassan gyülekezni kezdtek körülötte, voltak, akik vele együtt énekeltek, voltak, akik csak figyelték idős mestert. A mantrázás végeztével ez emberek kérdezgetni kezdték Praubhupadot, aki szavaival képes volt újat adni és megérinteni a köréje gyűlt embereket. A parkban lévő fiatalok közül többen (pl. Geroge Harrison) később később a mester tanítványául szegődtek. A helyüket kereső fiatalok között voltak tehetős családok sarjai, akik lelkesen támogatták a guru munkásságát, aki már 1966-ban megalakította a Krisna közösségek nemzetközi szervezetét (International Society for Krishna Consicousness /ISKCON/).
Az ezt követő 11 évben a mester 14 alkalommal utazta körbe a világot, hogy Krisna tanításait 6 kontinens lakosságához eljuttathassa. A földkerekség minden tájáról érkeztek hozzá, hogy hallják tanításait, áldásában részesüljenek. Fogadásukra Praubhupada ISKCON néven – a világ számos pontján – ashramokat alapított. Inspirációjának köszönhetően templomok épültek, vidéki Krisna közösségek alakultak, oktatási intézményeket hoztak létre és elindította a világ legnagyobb vegetáriánus ételadományok kiosztásával foglalkozó szervezetét.
Praubhupada élete során többször visszatért Indiába, számtalan ashramot és templomot szentelt fel Vrindavanban és Mayapurban egyaránt. Emellett számtalan könyvet írt és fordított, melyeket egyetemi képzések keretében, a mai napig felhasználnak.
Mayapurban található az ISKCON egyik központja. Amerikai támogatók építtetik a már messziről jól látható, monumentális hindu templomot. Állítólag a legnagyobb támogatás a Ford gyár tulajdonosának unokájától származik, aki a templom köré egész lakóparkot építtetett, a külföldről érkező zarándokok, turisták számára. A templom minden hindu hagyománynak ellentmond, tetején hatalmas bádogkupola. Biztonsági őr engedi az embereket az épületbe, ahová nem lehet rövid nadrágban vagy pántos felsőben belépni. Belül több teremben párhuzamosan különböző zajlanak a különböző szertartások, melyeket akár kivetítőről is figyelemmel kísérhet az oda látogató.
A templom építése a mai napig folyamatban van.
A templom építése kezdetben megosztotta a híveket, eleinte vezetőnknek is ellenérzései voltak a táj jellegébe egyáltalán nem illeszkedő monstrummal kapcsolatban. Később azonban úgy érzete, ha Isten támogatja és segíti a templom megszületését, akkor neki nincs joga ezt felülbírálni. Azt hiszem erről szól a vaisnavák által hirdetett tolerancia.
Valójában az egész hellyel kapcsolatban az volt az érzésem, hogy az üzlet és a vallás keveredik egymással, nem éreztem az egyszerű templomokban megtapasztalt tiszta, önzetlen értékeket. Ez már egy más világ, a hinduizmus kapitalista, amerikai változata.
George Harrison
Sokan nem tudják, de a Beatles együttes egyik alapító tagja, George Harrison szintén a vaisnava vallás követője, Shila Praubhupada tanítványa volt. Harijan elmesélte, hogy George Harrison annyira komolyan gondolta elhivatottságát, hogy szeretett volna ashramba költözni és szerzetesi életet élni, mestere azonban nem ezt az utat jelölte ki számára. A guru szerint George Harrisonnak a világban volt a helye, hogy ismertsége, sikerei lévén minél több embernek segítsen megismerkedni a hinduizmus szépségeivel.
George Harrison gyakran mondogatta, hogy
„minden várhat, csak Isten keresése és egymás szeretete nem”.
A híres énekes sokszor meglátogatta mesterét, többször járt Vrindavanban és Mayapurban egyaránt. Ebben az időszakban született meg a „My sweet Lord” című száma is, mely valójában mesteréhez írott vallomás.
Az énekes 1970-ben, a Beatles feloszlását követően szóló karrierbe kezdett és 1971-ben ő rendezte a világon első nagyszabású jótékonysági koncertjét, melynek célja, hogy Banglades éhező lakosságát segítse.
Az 1980-as években filmes karrierbe kezdett, megalapította saját Handmade Film stúdióját és ő biztosította az anyagi támogatást a Monty Pithon csoport „Brian élete” című alkotásának forgatásához, miután a mű keltette viták miatt az eredeti szponzor kihátrált a produkcióból.
1999-ben egy őrült rajongó támadást kísérelt meg ellene, többször tüdőn is szúrta. Végül feleségével lefegyverezték a támadót, akit később a bíróság beszámíthatatlanná nyilvánított.
George Harrison 2001-ben áttétes tüdőrákban halt meg, hamvait kérésére a Gangesz folyó hullámaiba szórták.
Kókusz-szüret
Mayapurban rengeteg kókuszpálma van, az ashram udvarán is több fával találkoztam. A kókuszpálma nagyon jól terem, termését havonta le kell szüretelni, nehogy a lehulló kókuszdiók kárt tegyenek valakiben. Állítólag többen halnak meg kókuszdió okozta balesetben, mint repülőgép szerencsétlenségben a világon.
Az ISKCON templomból visszatérve szállásunkra egy kókuszszüret kellős közepébe csöppentünk. Két férfi érkezett az ashram udvarára, akiből az egyik pillanatok alatt felszaladt az egyik pálmára, minden segítsége egy oldalára erősített macséta volt. Felérve a fa tetejéről elkezdte levágni a termést, amik szép egymásutánban pottyantak a fa alatti zöld területre. Az egész nem volt több 20 percnél, majd rutinosan lemászott és kezdte felvágni a leszüretelt kókuszdiót. Csupán a leghegyét csapta le, bambuszból pedig szívószálat készített, amivel ki tudtuk inni az értékes folyadékot.
A kókusz belsejében nagyon tiszta víz található, íze kicsit fanyar, de tele van ásványi agyagokkal, vitaminokkal.
A kiürült diókkal sorban álltunk és vártuk, hogy felvágják és megízlelhessük a benne lévő nyers kókuszt. Mesterünk a kókuszdió oldalából kanalat kanyarintott számunkra, amivel vígan nekiestünk a fehér belső résznek. Igazi fenséges csemege volt, majd a hulladékot az ashram oldalsó részén található komposztálóba dobáltuk.
Csónakázás, majd eltévedés a Gangeszen
Ebéd után egy közeli faluba indultunk, amit a Gangeszen keresztül, motoros csónakkal lehetett megközelíteni. Több, mint egy órás utazás után kötöttünk ki és a szárazföldön számos falut bebarangoltunk. Ezek voltak azok a muzulmánok által lakott falvak, ahol mindenkinek lelkesen ’ Hare Krisnát’ köszöntünk.
A házakban nincs vezetése víz, nyilvános kutakról hordják az iható folyadékot az asszonyok és a gyerekek.
A környék tiszta volt és rendezett, sok helyen sárral tapasztott kunyhókban éltek az emberek. Az egyik háznál meleg étellel kínáltak minket. Próbáltuk megenni, ami nem fogyott el, azt pedig visszaadtuk. Sajnos a bal kezünket használtuk, így az asszonyok kidobták a visszaadott ételt.
A konyha és a főzőhely a lakások nagy részében külön található. Földbe vájt lyukakba tüzet gyújtanak, ráteszik az edényt, melyben elkészítik az asszonyok az ételt.
A falvakban szintén rengeteg fényképet készítettünk, már sötétedett, amikor visszaindultunk a parton hagyott csónakhoz. A folyóhoz érve vettük észre, hogy rossz helyre érkeztünk, a csónakhoz képest jóval fentebb voltunk, lentebb jutni pedig a parton lehetetlen volt, a faluból visszakeveredni pedig legalább egy órába tellett volna.
Szerencsére Harijan rutinosan megoldotta a helyzetet, kérte a csónakot vezető férfitól, hogy valamivel fentebb vegye fel csoportunkat, mint ahol kitett minket. Már teljesen sötétben értünk vissza az ashramba.
Örömujjongás tört ki mikor megláttuk a felénk közeledő csónakot.
Terepjárókkal hagytuk el a várost hajnali 4:15-kor és tovább indultunk utunk következő állomására, Kalkuttába, ahol mindössze néhány órát töltöttünk.
Utolsó kommentek