trekkelgo

Fotók: Sygma

Indiai utazásom egyik legmeghatározóbb élménye Teréz anya otthonának és egy általa alapított árvaháznak a megtekintése volt.  

Kalkutta egyébként is a legszegényebb és legkoszosabb indiai településként maradt meg az emlékezetemben, ahol a nyomor tapintható, bár állítólag az eltelt néhány évben sokat változott a város arculata és itt is elindult egyfajta fejlődés.

Kalkuttában az emberek az utcán mosakodtak, mosogattak. Ez a kisfiú is épp tisztálkodott.

Korábban Kalkuttáról mindig Teréz anya jutott eszembe, aki élete munkájával szinte az egész város jelképévé, őrangyalává vált. Az általa létrehozott Szeretet Misszionáriusai (Missionarities of Charity) szervezet a mai napig végzi szegények, árvák, elesettek megsegítését.

Teréz anya 1910-ben született, a mai Macedónia területén. Katolikus családban nevelkedett, 9 éves volt, amikor édesapja meghalt. Ezt követően a család nehéz körülmények között élt, de összetartott, életükben egyre fontosabb szerepet töltött be a vallás és a segítő tevékenység.

18 éves, amikor indiai szolgálatra jelentkezik. 1946-ban lelki gyakorlatra utazva ismerte fel, hogy küldetése megosztani életét és erejét a szenvedőkkel. A pápa engedélyét 1950-ben kapta meg misszionárius rend alapítására.

Bár érintőlegesen korábban is ismertem Teréz anya munkásságát, számtalan híres idézettel találkoztam tőle, mégsem tudtam elképzelni azt a mély szeretet és elevenséget, ami életét és környezetét jellemezhette. Az otthonában tett látogatás alkalmával az volt az érzésem, hogy 1997-ben bekövetkezett halála ellenére élete munkájának köszönhetően Teréz anya továbbra is elevenen él, együtt lélegzik Kalkutta városával, és továbbra is küldi szeretetét a rászorulóknak.

Nézzük mit tartogatott a Kolkata, Bose Road 54/A. szám:

Az utcáról mindössze egy ajtó és egy tábla jelezte, hogy ebben a házban élet Teréz anya. 

Teréz anya kalkuttai otthona előtt.

Az épület a külvilággal alig érintkezik, belépve a forgatagból a csend birodalmába érünk, ahol az első perctől kezdve igazi oázisban, a béke szigetén érezhetjük magunkat. Visszagondolva ez volt az egyetlen hely indiai látogatásom során, ahol rövid időre megszűnt minden hangzavar.

Az épületbe belépve Teréz anya életnagyságú szobrával találkozhatunk. 

Érkezéskor Teréz anya fényképét és egy kis medált osztogattak az apácarend tagjai.

Ezt követően egy felül nyitott – mint egy oszlopok nélküli római átrium –, helyiségbe érkezünk, amiből több földszinti helyiség és egy emeletre vezető lépcsősor nyílik.

Az egyik földszinti szobában Teréz anya sírja található, ahol épp a rend alapításának 50. évfordulójára emlékeztek. A helyiségben a világ minden tájáról szolgálatot teljesítő nővérek imádkoztak, hogy erőt gyűjtsenek munkájuk folytatásához. 

Teréz anya sírja, melyen gyertyák és díszek emlékeztettek a rend alapításának 50. évfordulójára.

A másik földszinti szobában egy aprócska múzeum került berendezésre, ahol meg lehetett tekinteni Teréz anya könyveit, használati tárgyait, kitüntetéseit és a Nobel-békedíjat, amit 1979-ben kapott. Itt a nővérek kérésére fényképet készíteni nem lehetett.

Az első emeleten Teréz anya szobája rejtőzött, ahová pihenni, aludni, imádkozni vonult vissza. Sajnos az emeleti rész átmenetileg le volt zárva, így a szobát csak fényképen lehetett megtekinteni. A szoba egyszerű, szinte csak egy ágy és egy imapad található benne. Látszott, hogy Teréz anya nagyon szerény körülmények között élt, annak ellenére, hogy dollármilliók felett rendelkezett, soha nem fordult meg a fejében, hogy akár egyetlen centet ne mások megsegítésére fordítson.

Az árvaházban

Az 54/A. szám elhagyását követően egy Teréz anya által alapított árvaházat látogattunk meg, ahol fogyatékos gyerekekről és egészségesről egyaránt gondoskodtak. A fogyatékos gyerekekkel képességük szerint foglalkoztak, tiszták, rendezettek voltak, teljes ellátásban részesültek, a helyszínen azonban fényképet készíteni nem lehetett.

Az egészséges gyerekek másik épületben voltak elhelyezve, 5 évesnél idősebbet nem lehetett látni közöttük. Ennek oka, hogy az itt lévő apróságok – nem túl egyszerű eljárás keretében – örökbefogadhatók, és valószínűleg sok, gyermekre váró család felkeresi az intézményt. A tisztaság és a megfelelő ellátás ellenére a csöppségeken már belépésünkkor érződött mennyire várják, hogy valaki elvigye őket oda, ahol egy igazi család részesei lehetnek.

Megható érzés volt, ahogy az egyik másfél év körüli csöppség rám csimpaszkodva igyekezett kikövetelni magának a figyelmet és a testi érintést, hiszen az ő fogalmai szerint, akár én is lehettem volna az ő mamija, ha úgy döntök, hogy hazaviszem.

"A kedves szavak rövidek és könnyen kiejthetőek, de a visszhangjuk valóban végtelen."

Teréz anyát 2003. október 19-én a pápa boldoggá avatta, a szentté avatásához még egy, élete során véghezvitt csodára lenne szükség.

Elnézve a munkásságát, a mögötte felsorakozó embereket, úgy érzem elég nagy csoda, ha valaki 100.000 főt rávesz önkéntes munkára és még többet adományozásra, ahhoz, hogy 610 missziót működtethessen a világ különböző országaiban. Ma akár egy embert rávenni arra, hogy önként és érdek nélkül tegyen valamit nem kis feladat, melyre csakis a szeretet ereje képes.

Teréz anya élete azonban szentté avatás nélkül is teljes volt, hiszem annál többet senki nem tehet, minthogy mások sorsát pozitív irányba befolyásolja. A Teréz anya által elindított szervezetek a halála után is tovább élnek, mit sem veszítve tisztaságukból, jelentőségükből, a többit pedig majd az idő és az utókor megítéli.

A Delhiben tartózkodásunk másnapján nyakunkba vettük a várost és csoportosan felkerestük szinte minden nevezetességét. Természetesen nagyon elmélyülni nem volt időnk, sok látványosságot csak kívülről sikerült megcsodálni. Azt hiszem Delhi nevezettességeire egy hét is kevés lenne.

A nem rozsdásodó vasoszlop és a híres Kutb Minar

A Kuwal-ul-Islam (iszlám dicsősége) az első Indiában épült mecset, melynek udvarán az ország egyik csodája, a kb. 1500 éve nem rozsdásodó vasoszlop található.

A képen a nem rozsdásodó vasoszlop látható. Az oszlop oldalán indiai felirat olvasható.                                                                                                                                                  Fotók: Sygma

Megalkotása óta folyamatosan a szabadban van, éri az eső, a napsütés, jellegzetessége azonban, hogy a mai napig egyetlen rozsdafolt sem található rajta. Ma is nehéz lenne ilyen tisztaságú vasötvözetet alkotni, mely ellenáll az idő múlásának, arra pedig azóta sincs magyarázat, hogy az 1500 éve élő emberek hogyan lehettek képesek létrehozni.

Az oszlopot egyébként II. Csandragupta uralkodó emlékére emelték és az 1050-es években szállították át jelenlegi helyére. 

Az oszlop mellett a Kutb Mahal, a 72,5 méter (kb. 23 emelet) magas minaret található, mely a világ legmagasabb téglából készült minaretje.

Az épület ottjártunkkor le volt zárva, sajnos belülről nem volt látogatható. Harijan elmesélte, hogy néhány évvel ezelőtt még fel lehetett menni a tetejére, de egy áramszünet következtében, a bepánikolt emberek agyontaposták egymást a szűk lépcsősoron. Az esetet követően a hatóságok lezárták a minaretet, amit azóta sem nyitottak meg a látogatók számára.

Metró

Delhiben a tömegközlekedés 60%-át buszokkal bonyolítják, van azonban a buszoknál egy  gyorsabb és biztonságosabb közlekedési eszköz, ami nem más, mint a metró. A fenti kosz és zsúfoltság után igazi felüdülés  a földalatti modern jármű, ami gyors és tiszta.

A vagonokban a nők és a férfiak el vannak különítve egymástól, de természetesen koedukált kocsikkal is találkozunk. A nők bármelyik szerelvényre felszállhattak, a férfiak azonban a nők számára fenntartott légtérben nem tartózkodhattak.

Utazás előtt zsetonokat vásároltunk, melyeket leszállást követően a kijárat előtti beléptető kapuba dobtunk. Fontos volt, hogy mindenki megvárja, amíg az előtte lévő áthalad a kiléptető kapun, mert, ha túl gyorsan dobtuk az érméket egymás után, akkor a bedobást nem érzékelte a rendszer és a kapu – a bedobott érme ellenére – zárva maradt.

Földrengés

A földalatti élmény után egyenesen Új-Delhi főterére sétáltunk, hogy kipróbáljuk az egyik helyi vegetáriánus éttermet. A vendéglátó egység előtt azonban várakozni kellett, az étteremben ugyanis telt ház volt.

Várakozás közben – indiai módra – az épület tövében ücsörögtünk, miközben indiai gyerekek igyekeztek vásárlásra sarkallni bennünket. Minden teljesen megszokott volt, amikor hirtelen  úgy éreztem az egész föld megmozdult alattam. Gyorsan felugrottam, soha nem tapasztaltam még hasonlót. Először azt hittem, hogy a közeli metrószerelvények okozzák az épület mozgását, de a mellettünk lévő étteremből hangos beszéd közepette áramlottak ki az emberek. Látszott rajtuk, hogy ők is valami szokatlan jelenségnek voltak tanúi, amiről most hevesen társalognak. Nem értettük mit mondanak, de a metakommunikációs jelek még beszédesebbek voltak. Párommal gyanítottuk, hogy egy enyhe földrengésnek lehettünk tanúi, de teljesen biztosak csak másnap lehettünk a történtekben, amikor tele voltak a hírcsatornák a földrengésről szóló hírekkel. Szerencsénk volt, a Delhiben csak éppen jelentkező földrengés Afganisztánban és Pakisztánban már számos halálos áldozatot is követelt.

Várakozás közben aztán természetesen a helyi szegény gyerekek szintén megtaláltak minket. Igyekeztek nyakláncokat, tollakat eladni számunkra, vagy csak egyszerű kézmozdulatokkal jelezték, hogy éhesek.

Volt, aki vásárolt, vagy adott néhány rúpiát, de a gyerekek természetesen most sem érték be ennyivel. Mint a kullancsok vettek körbe bennünket és követtek mindenhová. Hiába a nyugati ember fejőstehén és nincs annyi pénz, ami elgendő lenne számukra. Hamarosan megérkeztek a fiatal anyukák, karjukon csecsemővel, hogy ők is próbáljanak kicsikarni néhány rúpiát.

Hamarosan sorra kerültünk, felszabadult elegendő hely az étteremben, így a gyerekeket magunk mögött hagyva indultunk ebédelni.

Rádzs Ghát és Mahátma Gandhi síremléke

Másnap terepjárókkal nyakunkba vettük a várost és első állomásunk Gandhi síremléke volt.

A sír egy gyönyörű, Amerikában látott parkokra emlékeztető zöld terület kellős közepén található, körülötte örökmécsesek jelzik a sírban nyugvó személy halhatatlanságát.

Gandhi India függetlenségéért harcolt, ő volt a nemzeti függetlenségi mozgalom vezetője, azt hirdette, hogy az ember csakis erőszakmentességgel szabadulhat meg az erőszaktól. Később születésnapját az ENSZ az erőszakmentesség napjának nyilvánította.

Sima márványlappal fedett síremléke az egyszerűséget jelképezi.

A síremléket csak mezítlábasan lehet megközelíteni, hangtalan lépteinkkel jártuk körbe az egyszerű márvány sírhelyet. A márványlapon Gandhi utolsó szavai olvashatók „Hé, RÁM! (Óh, Istenem!). Állítólag nem félt a halál pillanatában, biztos volt a hite és szeretettel lépett át egy másik dimenzióba.

Gandhi egyébként híres volt arról, hogy elválasztotta egymástól az embert és a cselekedeteit. Azt mondta, hogy a cselekedet az, ami lehet jó, vagy rossz, de az emberi temészetet eredendően jónak tartotta.

"A vétket gyűlöld ne az embert és akkor nem terjed a világon a gyűlölködés."                  /Gandhi/

Néma tisztelettel adóztunk a síremlék előtt, csendesen körbejártuk, a parkban lévő fák meglepő módon megszűrik és letompítják a város zaját, még inkább békét sugározva az egész helynek.

A lótusz templom, a vallások egységének jelképe

A bahai vallás, viszonylag új vallásnak számít, lényege, hogy a vallások egységének a . A vallást a 19. század közepén Perzsiában alapították. A vallás követői úgy gondolják, hogy eljött az ideje, hogy az emberek egy világméretű társadalommá egyesüljenek. A vallás híve az egyenlőséget  és a békét hirdetik, hitük szerint a világ vallásai is hamarosan egyesülni fognak.

Kb. 25 éve építették és jelenleg India egyik legnépszerűbb, leglátogatottabb épülete. Sajnos az idő rövidsége miatt nem tudtuk megtekinteni.

A vörös erőd (Red Forth), India szuveneritásának jelképe

Terepjárónkból kiszállva kívülről jártuk körbe a híres Vörös erődöt. Az épület udvarán vásárokat tartanak, így rengeteg volt az épület udvarán eldobált szemét. Az Agrában található vörös erőd számomra sokkal szebb volt a Delhiben elhíresült épülethez képest.

Az erődöt a 17. században építették és az akkori Mogul Birodalom központja volt. A brit birodalom fennhatósága alatt az épületet katonai támaszpontként használták. India miniszterelnöke minden év augusztus 15-én, a függetlenség napján, itt mondja el ünnepi beszédét, majd felvonja a nemzeti lobogót. Itt rendezik meg január 26-án a köztársaság napja alkalmából tartott ünnepségsorozatot.

India kapuja (India Gate)

A kapu 42 méter magas háborús emlékmű. Rajta annak a 85.000 indiai katonának a neve olvasható, akik az első világháború idején haltak meg Európában, a Közel-Keleten, vagy az afgánokkal folytatott csatákban. A kapu előtt örökmécses ég a háború áldozatainak emlékére, valamint a kapu mögött a Modern Művészeti Galéria található.

Ó-Delhi és Új-Delhi

A metróból kiszállva elértük Új-Delhi belvárosát, ami leginkább a budapesti Váci utcára emlékeztetett. Szabályos kör alakú tér, benne elegáns üzletek, éttermek tömkelege, áruházak színes választéka és egy igazi hamisítatlan McCdonalds megbújva az egyik kapualjban. Itt tényleg minden csak ízlés és pénztárca kérdése.

Nem tudtam eldönteni, hogy hol ér véget Új-Delhi és honnan kezdődik Ó-Delhi, de a két városrész között mégis óriási szakadék tátong. Új-Delhiben angol, hűvös, elegáns épületek, Ó-Delhi pedig a filmekben látott hamisítatlan India, ahol megállt az idő, ahol még mindig élnek a letűnt korok hagyományai, az évszázados szokások. 

Páromnak szokása, hogy a világ bármely pontján jár kipróbál egy McCdonalds éttermet, hogy össze tudja hasonlítani az ízeket, megfigyelje, hogy ugyanaz hogyan lesz mégis más egy másik ország kultúrájához, sajátosságaihoz igazodva. Az utolsó nap, majdnem három hét vegetáriánus táplálkozás után meglátogattuk a híres amerikai étteremláncot. Én csak kísérő voltam, párom azonban az étterem és a szálloda közötti távolságon megevett egy csirkehúsos, hamburgert, egy kis adag sült krumplit és természetesen mindezt az elmaradhatatlan kólával kísérte.

Azelőtt sem és azóta sem láttam ilyen intenzíven habzsolni az ételt. Később összegezte, hogy a burgonya és a kóla olyan, mint máshol, viszont a csirkés burgerben semmi husit nem érzett.

Az utolsó éjszaka, az utolsó pudzsa

Az utolsó éjszaka egy tetőteraszon vacsoráztunk. Az asztalon gyertya égett, tudtuk, hogy egyelőre búcsút veszünk Indiától, hazatérünk megszokott környezetünkbe. A sok élmény, átélt kaland azonban még ott lüktetett mindenkiben, így a finom vacsorát követően vezetőnk kérte, hogy foglaljuk össze kinek mit is adott ez az utazás, mi volt a legpozitívabb és a legkevésbé pozitív élménye. Nagyon szép lezárása volt ez az utazásnak.

Éreztem, hogy bennem is zajlik a változás, valamit haza viszek magammal, egy magot, ami már megfakadt és idő kell, hogy ki is hajtson. Azt hiszem minden változásban az a legizgalmasabb, hogy az ember nem tudhatja, hogy az átélt élmények merre viszik tovább.

Az este végén Harijan meghívott mindenkit magyarországi lakóhelyére, Nandafalvára, hogy újra találkozzunk, amikor már minden letisztul, lecsendesedik bennünk. Elmondta, hogy tapasztalatai azt mutatják erre még szükség van, hogy teljessé váljon az élmény.

Azt már éreztem, hogy az engem érő rengeteg élményt nem fogom tudni átadni környezetemnek, azt azonban nem sejtettem, hogy ihletet kapok az írásra és hónapokon keresztül dolgozom majd az indiai élményeket megfogalmazó cikkeken.

A szállásra visszafelé menet hatalmas hangzavarra, zenebonára lettünk figyelmesek. Természetesen ösztönösen elindultunk a Main Bazar irányába, ahol meglepetéssel tapasztaltuk az elénk táruló hatalmas felvonulást. Még csak néhány napja ért véget az őrületes Durga pudzsa és már újabb ünnepség keretében a Ramajana szerzőjének születésnapját ünnepelték. Úgy látszik Indiában mindig találnak alkalmat egy kis ünneplésre.

A felvonulás keretében régi kocsikat, platós teherautókat díszítettek fel, rajta Rama isten történetének különböző jeleneteit formálták meg a beöltözött szereplők.

Az autók között táncosok, zenészek kísérték a menetet, ami egy debreceni virágkarneválra emlékeztetett. Egyik szekér érte a másikat, kilométereken keresztül érkeztek az újabb és újabb feldíszített autók, egyik a másik után. Az utca tele emberekkel, gyerekekkel, petárdák robbantak mindenfelé, voltak, akik a közeli épületek tetejéről figyelték az eseményeket.

Tekintve, hogy hajnalban kelni kellett, hogy elérjük a hazafelé tartó repülőjáratot, párommal lassan búcsút vettünk a várostól és elindultunk – legalább pár óra alvás reményében – szállodánkba.

Furcsa érzés volt az elválás, éjszaka belázasodtam, úgy aludtam, mint akit leütöttek, semmiféle ricsaj, zaj nem tudott kizökkenteni.

Először nehéz, majd csodálatos dolog,  amikor valaki arra vállalkozik, hogy kizökken saját komfortzónájából.

Az utazás végére úgy éreztem megszerettem Indiát és valahogy meg is változtatott, nem az az ember tért haza, aki elindult. Éreztem, hogy ez egy lassú folyamat, mint, amikor benyomnak egy gombot, ami bekapcsol egy programot, mely után semmi nem lesz olyan, mint korábban.

Az biztos, hogy a tisztaságról alkotott véleményem az út végére erősen megváltozott és hazatérve még inkább tudtam értékelni a korábban természetesnek vett dolgokat. Rájöttem, hogy hajlamos voltam panaszkodni, ha valami nem volt elég tiszta, vagy rendezett, az Indiai élmények után patyolattisztának tűnt.

A végső búcsú

Már napok óta azon gondolkoztam hogyan tudnék még maradni néhány napot, vagy jó esetben egy pár hetet csak a saját magam kedvéért. Csak visszatérni vezetőnkkel Vrindavanba, pár hétre hasznossá tenni magam és élvezni Indiát mielőtt visszatérek a civilizált társadalomba. Semmi kedvem nem volt hazatérni, vagyis még nem most, talán egy kicsit később.

Úgy éreztem nehezen tudok visszatérni jól megszokott, rutinokkal tarkított életembe, most azonban nem volt más választásom. 

Azért elérzékenyültem, amikor a  repülőtér előtt búcsút kellett venni Harijantól, aki heteken keresztül vigyázott ránk, aki együtt élt velünk, szerves része volt mindennapjainknak, úgy éreztem, mintha valamelyik családtagomtól vettem volna búcsút. Hirtelen nagyon elárvultnak éreztem magam és a szívem mélyén csodálatot és irigységet éreztem egyszerre. Elkívántam tőle azt a végtelen szabadságot, mely nem köti őt a földi dolgokhoz és sajnáltam, hogy engem még ennyire köt a mindennapok megszokott ritmusa.

A repülőtérre belépve mindenki szokatlanul csendes volt. Bennem filmként pörgő képkockákként jelentek meg az elmúlt néhány nap eseményei, mégis úgy éreztem nincs mese, ez alkalommal indulni kell hazafelé.

Megérkezve a budapesti Liszt Ferenc reptérre.

Fotók: Sygma

Két óra repülés után, este 8 óra magasságában szálltunk le az Indira Gandhi repülőtéren. Úgy látszik minden itt kezdődött néhány nappal ezelőtt és minden itt végződik néhány nappal később. Most azonban még úton vagyunk és előttünk áll Delhi felfedezése.

A reptéren gyorsan felvesszük csomagjainkat és bérelt terepjáróinkkal, kb. 40 perc utazást követően érjük el következő szállásunkat a Yes Please Natraj Hotelt.

Szállásunk bejárata az utcafront felől.

Új-Delhi városrészén áthaladva most először láttam európainak mondható közlekedést. Jelzőlámpák szabályozták a forgalmat és az autók felfestett sávokban közlekedtek. Nem voltak kóborgó tehenek az út közepén, megszűnt a folyamatos dudálás – azt leszámítva, hogy a járművek továbbra is a bal oldalon közlekedtek – már szinte otthon éreztem magam.

Aztán lassan Ó-Delhi sikátoros utcáiba értünk, ahol szállásunk és a már a megszokott indiai látvány fogadott. Az utcán zsúfoltság, nyüzsgés, dudálás, tehenek, étel és füstölők benzingőzzel kevert illata terjengett a levegőben.

A szálloda a Main Bazar kellős közepén állt a romos házak között megbújva, egy gyönyörűen felújított épület fogadott. A recepciónál falra szerelt órák jelezték a világ különböző tájain használt időzónákat, mindenki nagyon kedves és udvarias volt.  A szobák tiszták, mindegyikhez modern fürdőszoba és ingyen wifi tartozott.

A szálloda recepciója, épp a szobák elfoglalására várunk.

A szállás elfoglalását követően nagyon későre járt az idő, így nem messze, egy olasz étteremben vacsoráztunk, ahol pizzával, melegszendviccsel és forró teával zártuk a napot.

Delhi

Beszédes életkép Delhi egyik utcácskáján.

Delhi – Mumbai (Bombai) mögött – India második legnépesebb városa, a világ egyik legrégebben folyamatosan lakott települése, lakossága kb. 12,8 millió fő, az elővárosokkal együtt azonban népességét 22 millió főre becsülik, ami egész Magyarország lakosságának több, mint kétszerese.

A brit megszállás idején India fővárosa hosszú ideig Kalkutta volt, Delhi csak az 1920-as években vette vissza vezető szerepét.  Ekkor kezdték el fejleszteni a metropoliszt, Új-Delhi néven új városrésszel bővítették, ahol a Parlament és számos kormányzati épület, gyönyörű üzletek, éttermek találhatók.

India 1947. augusztus 15-én kiáltotta ki függetlenségét és egyértelmű volt, hogy az ország fővárosa továbbra is Delhi marad, mely ekkor már az egész nemzet politikai és kulturális központja is volt egyben.

A Main Bazar

A Main Bazar felülnézetből. A képet egy közeli tetőtéri étterem teraszáról készítette a párom.

Harsog az utca, pezseg az élet, az emberek az utcán élik mindennapjaikat. A Main Bazar Delhi egyik központi piaca, ahol minden beszerezhető, amit csak el lehet képzelni. Az árak nagyon kedvezőek, egymást érik az árusok, akik gyümölcsöt, édességet, különféle indiai ételeket, ruhaneműt, ajándéktárgyakat és még számtalan érdekességet árulnak. A minőség változó, érdemes alaposan körülnézni és persze alkudozni, hiszen a fehér ember számára mindenhol eleve magasabb árakat mondanak.

A Main Bazar nyüzsgő forgataga.

Azért fix áras, több szintes üzlettel is találkozni, ahol jól öltözött eladók igyekeznek minden igényünket kielégíteni. 

A Main Bazarban állandóan nagy a nyüzsgés, a kavalkád, állatok, emberek, riksák zsúfolt elegye, folyamatos dudaszó és kiabálás keveredik egymással.

A bazársoron színes száriktól, sálaktól, plédektől tarka minden. A szemétben állatok turkálnak, de mindez már teljesen természetes, fel sem tűnik számomra.

A Delhiben töltött három nap bőségesen elegendő volt arra, hogy beszerezzük az itthonra szánt ajándéktárgyakat. Mi apró csecsebecséket és néhány "OM" feliratos anyagot vásároltunk, amiből aztán sötétítő függöny készült hálószobánkba.

Emellett persze néztünk sálakat, ruhákat, édességet, ékszereket, aranyból, ezüstből és rézből készült használati tárgyakat, melyek ára az itthoni árak töredéke volt.

Fáradtan és kimerülten az ebédre várva. Zsongító a látvány, én pedig egyre fáradtabban nézek ki a fejemből. Úgy érzem képtelen vagyok több ingert befogadni, az októberi napsugarak szinte égetik a fejtetőmet, így kendőmet rátekerem, de be kell látnom, hogy az erőm végén járok.

Postahivatal

A Delhiben található egyik postahivatal bejárata.

Arra vállalkoztunk, hogy szuvenírként képeslapot küldünk haza a családnak. Találtunk is  egy postahivatalt a Main Bazar kellős közepén, mely egy hajdan volt szép épület második emeletén helyezkedett el. A hivatal két ablakkal fogadta ügyfeleit, melyből ottjártunkkor csupán az egyik működött. Amikor odaértünk épp egy indiai hölgy intézte hivatalosnak tűnő papírjait. Szó nélkül beálltam a sorba, párom pedig fényképezőgéppel örökítette meg a pillanatot.

Kb. 10 perc várakozás után sorra is kerültem, ami azt hiszem az indiai hivatalok bürokratikusságát tekintve nem is rossz teljesítmény. Ehhez képest az útlevél kezelése során több, mint egy órát várakoztunk.

Az ablak mögött egy unott arcú férfi vette el a feladni szánt képeslapokat. Nem kérdezett semmit, 25 rúpiát kért képeslaponként, majd intett, hogy távozzak. Mögöttem szintén egy szőke hajú, fehér bőrű turista várakozott képeslappal a kezében. Kíváncsi voltam, hogy vele mi lesz az eljárás és így félre álltam, hogy megnézzem mi történik. A férfi tőle is elvette a lapokat, elkérte a pénzt, majd őt is távozásra intette. Közben folyamatosan gyülekeztek az emberek, már egész sor kerekedett mögöttünk, érezni lehetett, hogy hamarosan kezdetét veszi a tülekedés.

Vezetőnktől (Harijan/Zoli) később megtudtuk, hogy érdemes lett volna kérni, hogy előttem ragassza fel az ügyintéző a bélyegeket a borítékra, mert így csak remélni tudjuk, hogy megérkeznek a szuvenírnek szánt képeslapok.

Végül két héttel később minden képeslap, szép állapotban elérte uticélját, melyek mindegyikén 15 rúpiás bélyeg szerepelt. 10 rúpiának nyoma veszett, de még így is olcsón megúsztuk a kalandot. Később Magyarországról küldtem Indiába fényképet és pár soros levelet, ami 330 forintba került. Indiában mindezért – borravalóval együtt –  100 forintnak megfelelő rúpiát fizettem.

Színházi látogatás

Érkezésünk második estélyén ellátogattunk egy nyári színházi előadásra, melyben táncosok a Ramajana történetét adták elő. A helyek ár szerint voltak felosztva, a legdrágábbak a színpadhoz legközelebb eső székek voltak.

A mi jegyeink középtájra szóltak, de Harijan az előadás kezdete előtt néhány perccel alkudozott az ellenőrökkel, így az első szektorban lévő szabad helyekre engedték átülni csoportunk vállalkozó szellemű tagjait. Párom kiszúrta az első sort magunknak, mint utóbb kiderült, ezek voltak a legdrágább helyek, több ezer rúpiát elkértek egy-egy ülőhelyért. Természetesen az első sorban való megjelenésünk a szervezőknek is hamarosan szemet szúrt, így vezetőnk közreműködését igénybe véve kérték, hogy hátrébb foglaljunk helyet. Hátrébb szorosan ültünk egymás mellett, és néhány perc elteltével a katonák is megjelentek körülöttünk.

Mint utunk során mindenhol, itt is potyáztak egy kicsit, a rendőröket nagy tisztelet övezi Indiában. Az egyik jegykezelő majdnem Harijan mellé ültette őket, ami a vonatos kaland után nem biztos, hogy a legszerencsésebb választás lett volna. Így utólag azért kíváncsi lettem volna a fejleményekre.

Az előadás egyébként színvonalas volt, angol nyelvű narráció segítette a megértést és a történet követhetőségét. A színészek sokat táncoltak, de az Orisszában látott táncformációra egyáltalán nem emlékeztetett. A színészek erősen ki voltak festve, a gonosz szereplőt szinte alig lehetett felismerni, színes öltözékében olyan volt, mint egy életre kelt bábu. Szoknyája kimerevítve, arca folyamatos grimaszba torzult, igyekezett minél félelmetesebb hatást kelteni.

Számomra furcsa volt, hogy előadás után az emberek taps helyett egyszerűen felugráltak helyükről és hirtelen elözönlötték a színpadot. Ide is betört a modern kor vívmánya, mindenki arra törekedett, hogy elcsípjen egy szelfit valamelyik főszereplővel. Rama, Laksme, Sita és Ravana türelmesen várakoztak a színpadon és készségesen mosolyogtak minden felkérésre. Én is beálltam a tömegbe, de a színészekhez esélyem sem volt közel férkőzni. Ez azt hiszem legalább akkora kiváltság, mint belépni a Dzsaganath templomba, ehhez indiainak kell születni.

Végül sikerült a színészek közelébe férkőzni, figyelmüket azonban lekötötte az őket körbe álló rajongók tábora.

Másnap aztán nyakunkba vettük a várost és sorra jártuk Delhi nevezetességeit. El is fáradtam rendesen, de erről az utolsó cikkemben írok.

Fotók: Sygma

Beach and sunshine

A reggeli órákban végleg elbúcsúztunk Puritól és bérelt buszunkkal elhagytuk a várost. Útközben megálltunk egy elhagyott partszakaszon, ahol nincsenek emberek, így végre lehetőségem nyílik bikiniben pancsolni az Indiai Óceán vizében. Itt kisebbek a  hullámok, de azért nem ártott az óvatosság, sofőrünk a partról figyelt bennünket, ha valaki bentebb merészkedett a szerinte biztonságos távolságnál azonnal kiabálni kezdett és széles mozdulatokkal integetett felénk. Közben az aranyló napkorong fényesen ragyogott az égen, ragyogó fénybe burkolva a homokos partot.

Ezen a partszakaszon kisebbek voltak a hullámok, így bátrabban merészkedtünk a tengerbe. Fürdőzés közben csomagjaink a parton pihentek.

Most először fordult elő, hogy nem ruhában fürödtem és határtalanul élveztem, ahogy az aranyló nap sugarai csupasz bőrömet simogatják. Látszott, hogy mindenki élvezi a felszabadult fürdőzést, még azok is bemerészkedtek a vízbe, akik egyáltalán nem akartak megmártózni a tengerben. Én  a víz tetején ringatóztam, miközben párom vigyázott rám és irányította a sodródásomat.

Sajnos a fürdőzésnek hamar vége szakadt, a parton kellett megszárítkózni és átöltözni. A sós vizet nem tudtam ugyan lemosni magamról, de jó alaposan megtörölköztem, így a só nem csípte ki a bőrömet és a fürdőzés a nap hátralévő részében semmi kellemetlen következményt nem jelentett számomra.

Irány Konark

Kb. fél óra fürdőzés után indultunk is tovább Konarkba, amely Puritól mintegy 30 kilométerre, északkeleti irányba található. Itt áll a híres Naptemplom, melyet 1984-ben a világörökség részévé nyilvánítottak. Korábban nem hallottam erről az épületről és elég fáradtnak is éreztem magam, eltelve a sok élménnyel, így mindenféle elvárás nélkül készültem a találkozásra.

Gyorsan fogytak a kilométerek, hamar elértük a várost. Mivel autókkal és buszokkal nem lehetett a templom közelébe hajtani, így motoros riksát béreltünk, mely egészen a bejárat előtti bazársorig szállította csoportunkat.

A riksában vezetőnkkel Harijannal.

A riksából kiszállva, egy nagy, kovácsoltvas kapun haladtunk át, melynek túloldalán valóságos búcsúba csöppentünk. Az út két oldalán egymást érték az árusok, akiknél  mindenféle ajándék és használati tárgyat lehetett vásárolni. Folyamatosan nézelődtünk, sok volt az inger, mindenki bámészkodott, vezetőnk (Harijan/Zoli) azonban eszeveszett tempót diktált. Az jutott eszembe, hogy megy, mint, akit felhúztak, néha tartva egy-egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy futólépésben megszámolja hányan morzsolódtak le a csoportból. Szeme ide-oda cikázik, előbb utóbb mindenkit megtalál.

A templom előtti tér, két oldalt árusok várják az ide látogatókat.

A fáradtság csökkentette a koncentrációt és a teljesítőképességet, így volt, aki lemaradt,  vagy nem érkezett vissza időben a megbeszélt találkozási ponthoz. Mint utunk során általában itt is ki volt számolva minden pillanat, hiszen délután már a Delhibe tartó repülőn volt jelenésünk, a megfeszített tempó azonban egyre inkább próbára tette a csoport tagjait.

A Naptemplom

A képen a templom fő épülete látható.

A fennmaradt források alapján a templomot I. Naraszimha Déva király építtette valamikor 1238 és 1264 között. A három templomból álló épületkomplexum fenséges látványt nyújtott és azt az érzést keltette bennem, mintha az inka birodalom maradványainak nyomait szemlélném. Annyi volt a különbség, hogy az épületek nem az esőerdőben, hanem egy csodálatos, rendezett park kellős közepén helyezkedtek el.

A templomot igazi angol kert vette körül. 

A templom onnan kapta a nevét, hogy eredetileg Szurjának, a Napistennek építették. Az épületek fő funkciója a Napisten születésnapjának megünneplése volt, továbbá itt végezték a mindennapi naprítusokat, külön figyelmet szentelve a napéjegyenlőség és napfogyatkozásokkal kapcsolatos rítusok elvégzésének.

A fő templom középen található, melynek oldalán összesen 12 pár kerék látható, amit a történelmi források szerint építésekor hét ló húzott. A kerék és a szekér egyébként számos nép hagyományában megtalálható, fontos motívum, mely az örök körforgást jelképezi és az élet kerekeként több kultúrában megemlítik.

A templom valójában egy szekér volt, melynek oldalán 12 db kerék helyezkedett el.

A templom udvarán árnyékos helyre telepedtünk, ahol Harijan a több száz éves épület történetéről mesélt. Elmondta, hogy a szekér a hindu mitológiában a felső irányítót is jelképezi, aki – az ember öt érzékszervén keresztül – hajtja a szekeret, vagyis irányítja életünket, cselekedeteinket. A Mahabharata, a hinduk ősi eposzának egyik kezdő képsorában Krisna is szekérhajtóként jelenik meg, miközben intellektuális – komoly erkölcsi tanulságot tartalmazó – beszélgetést folytat a szekér utasával, aki épp csatába indul mostohatestvérei, a galád trónbitorlók ellen.

Harijan előadás közben.

Az egyenként három méter átmérőjű kerekek állítólag a 12 állatövi jegyet jelképezik, amit alátámasztani látszik, hogy a bejárat felett a 9 bolygó istenség formájában történő ábrázolása látható. A bolygókat  megformáló istenségeket a templomok mellett, egy különálló épületben is megtalálhatjuk, akik virágfüzérrel nyakukban várják a látogatókat, akikből természetesen nincs hiány. A  zarándokok folyamatos áradata teszi élővé a majdnem 800 éve épült, ma is szép állapotban lévő komplexumot.

Az élet kereke közelről. A keréket szintén szobrok, faragások díszítik.

A hindu erotika

A templom oldalát erotikus képek tömkelege díszíti. A falon található szobrokon a legkülönfélébb szexuális pozitúrák kerültek ábrázolásra, emellett – akt képek formájában – a mindennapi élet pillanatait is  megjelenítették. Láthatunk meztelen anyukát, aki gyermekét dajkálja, olyan nőt, aki levelet ír, aki a haját igazgatja, vagy nyakatekert pozitúrában álldogál.

A templom falát erotikus képek tömkelege díszíti.

Harijan elmesélte, hogy a hindu erotikus ábrázolás különbözik az általunk ismert jelentéstartalomtól. Talán elsőre furcsának tűnik a templom odalát díszítő erotikus képek látványa, melyek azonban szimbolikus jelentést hordoznak. A jelenetekkel azt az állapotot szimbolizálják, amikor a lélek és a legfelső én teljesen eggyé válik és ezáltal az ember teljes valójában kiteljesedik. Ezt a fajta kiteljesedést éli át két egymást szerető lélek is a csúcspont pillanatában.

Csoportunkkal tartott Virág, aki indiai táncot tanult nem messze Puritól. Virág elmesélte, hogy az erotikán túl a szobrok nyakatekert mozdulatai egy ősi tánc elemeit, részleteit is megörökítik. Az igazi profi indiai táncosok gyakran küldik tanítványaikat a templomhoz, hogy a szobrok által megformált mozdulatokat leutánozzák, majd gyakorolva tökéletessé formálják és újra élővé varázsolják a képeken látható mozdulatokat.

Virág bemutatott néhány táncelemet, amelyek nagyon nehezeknek tűntek. Kifordított láb, kicsavart kéz, dülledő szemek, hajlított derék, külön életet élő ujjak. Virág elmesélte, hogy az indiai tánc számos jógában is használatos mozdulatot tartalmaz, ami segíti a test egyensúlyának fenntartását és a táncos spirituális fejlődését egyaránt.

Virág előadás közben.

A templom mellett a 9 bolygót megtestesítő isteneket ábrázoló szentélyt emeltek, ahol áldozatot mutathattak be az ide látogatók. A hívek főleg virággal kedveskedtek a bolygókat megtestesítő isteneknek.

Győzött a fáradtság

Ezt követően szabadprogram keretében jártuk végig az épületegyüttest és tucatnyi fényképet készítettünk. A templomhoz gyönyörű zöld pázsit is tartozott, ahol megfigyelhettük, ahogy a munkások a templom folyamatos rekonstrukcióját végzik.

Embert próbáló munka a rekkenő hőségben.

Sajnos a nagy meleg és a fokozatosan elhatalmasodó fáradtság győzedelmeskedett, alig vártam, hogy egy kicsit elhúzódva pihenhessek egyet az árnyékban. A fáradtságomat a rekkenő hőség csak tovább fokozta, úgy éreztem lassan kezdem elérni fizikai teljesítőképességem határát. A gyomrom még mindig nem volt az igazi, ami csak tovább fogyasztotta értékes energiámat. Ezzel valószínű mások is így lehettek mivel volt, aki be sem várva a csoportot elindult a kijárat irányába, remélve, hogy árnyékos helyen pihenhet legalább egy negyed órát.

Hozzánk hasonlóan mások is az árnyékot adó fák tövében kerestek menedéket.

Végül mindenki összegyűlt a megbeszélt időben és együttesen indultunk a türelmesen várakozó motoros riksák irányába. Elmenőben stílusosan egy kókuszdió elfogyasztásával búcsúztunk Bengáliától és elindultunk Bhuvanesvárba, ahonnan az IndiGo légitársasággal utolsó állomásunkra, Delhibe repültünk.

Bhuvanesvar

Az állomás olyan tiszta, modern és fényűző volt, hogy szó szerint úgy éreztem magam, mintha egy másik bolygóra csöppentem volna. Alig voltak emberek, minden meg volt szervezve, sehol egy kéregető, vagy egy rosszul öltözött arc. Úgy éreztem kaptam egy kis szusszanásnyi időt, hogy kipihenjem az elmúlt napok intenzív élményeit, a sok zajt, zsúfoltságot, amitől sokszor már úgy éreztem zsong a fejem. Felfoghatatlan és feldolgozhatatlan mennyiségű élmény és végre egy kis lélegzetvételnyi szünet.

A repülőtér belülről. Mintha nem is Indiában járnánk.

Fontos, hogy a belső járaton a maximum szállítható súly 15 kiló fejenként, aminek túllépését nagyon szigorúan veszik. Szerencsére senkinek nem volt gondja a csomagjával, ahol rezgett a léc, ott betettek néhány tárgyat Harijan bőröndjébe, aki mindössze egy laptopot és néhány apróságot hozott magával.

Kisméretű csomagjainkat főleg vezetőnknek köszönhettük, aki minden vásárlási láz alkalmával biztosította a csoportot, hogy Delhiben is megtaláljuk a korábban kinézett holmikat, így az ajándékvásárlást többnyire mindenki az utazás végére hagyta. Egyedül egy dolgot nem tudtunk megvenni, azt a macis plédet, amit még Darjeelingben néztünk ki magunknak. Az angol gyarmatosítás emlékeivel és ajándéktárgyaival, mint például a macis pléd, csupán a Himalájában találkoztunk.  

A repülés egyébként sima volt, két óra és már le is szálltunk Delhi Indira Gandhi repülőterén, mely egyszerre a kezdetet és a véget is jelentette számunkra...

 Fotók: Sygma

Délután 2 körül, pontosan indultunk Kalkuttából. A sok élménytől mindenki fáradtan szunyókált, nézelődött a vonaton. A szerelvény este 10 órakor percnyi pontossággal érkezett meg Puri állomásra.

A város India északkeleti részén, Orissza államban, a Bengáli öböl partján található, lakossága kb. 200.000 fő. Puriban európainak mondható környezet fogadott, az állomáson nem rohantak  meg kéregetők, mindenhol tisztasággal, rendezett körülményekkel találkoztam.

Orissza nagyon híres képzőművészeti alkotásairól, rengeteg festő, szobrász, író él ebben az államban, mely az építészet és a szobrászat ma is egyik legfontosabb szegmense. A városban lépten-nyomon csodálatos rajzokkal, festményekkel, szobrokkal, díszített épületekkel, templomokkal találkoztam.

Orissza tartományban sok ház volt festéssel, színes ikonikus képekkel díszítve.

Puriban nagyon magas a páratartalom, majdnem 90%, így a hőérzet még este  10 órakor is 30 fok körül mozgott. Ez már tényleg a nehezen elviselhető Bengália, amiről a Bengáli tűz című regényben is olvastam. Szinte hihetetlen, hogy néhány nappal korábban még a Himalájában hűsöltem, most pedig saját verejtékemben úszva, motoros riksával közeledek legújabb szállásomra.

Gondolatban alig vártam, hogy kicsit megmártózhassak a hűs tengerben, vagy beálljak egy frissítő zuhany alá. Természetesen most is figyeltem arra, hogy a vállam ne legyen szabadon, a hasam és a derekam viszont teljesen csupasz volt – ami elsőre szintén furcsa volt számomra – most azonban igazán jól esett a bőrömet simogató hűs fuvallat.

Később láttam, hogy a nagy meleg miatt sok nő lazábban öltözködik, sokszor alig fedi felsőtestüket egy-egy ruhadarab.

Sok nő a nagy meleg miatt még a mellett eltakaró kis topot sem viselte a kendője alatt.

Szálloda az Indiai óceán partján

Fáradtan érkeztem a Bengáli öböl partján lévő, Hotel Leo Castel nevű szállodánkba. A kilátás pazar, minden szoba a tengerre nézett.

Szállodánk kívülről.

Az indiai szállodákra jellemző, hogy nem sokat törődnek a részletekkel, ezzel szemben az európai ember számára az ördög mindig a részletekben rejlik. A szálloda lépcsőzetét márványlapok borították, a szobákban igényes ágyak, gyönyörű kilátás a tengerre, de ehhez betették a legolcsóbb, legkopottabb, feketére égett – eredetileg fehér színű – műanyag széket, amit itthon már az udvarra sem tennénk. A fürdőszobában igényes mosdókagyló, ami alulról nincs bekötve, így minden alkalommal, amikor megnyitom a csapot a padlóra ömlő víz összecsapja a lábamat és a ruhámat, de olyan szoba is akadt, ahol a wc tartályból folyó víz árasztotta el a fürdőszobát.

Szállodai szobánk belülről. A kilátás egyenesen a tengerre néz, belül minden márvány, a bútorok és a fürdőszoba puritán, de tiszta.

Vezetőnk (Harijan/Zoli) eredetileg a negyedik emeletre foglalta szobáinkat, de némi kavarodás miatt – ez Indiában gyakran előfordul – átmenetileg a harmadik emeleten tudták a csoport nagy részét elhelyezni, de másnap reggel végleges helyünkre költözhettünk. A szobákban található klímával és az emeletre szerelt ventilátorral tettük elviselhetőbbé a rekkenő hőséget.

Érdekesség, hogy Harijannak már nem jutott hely az emeleten, így őt egy földszinti „olcsóbb szobába” helyezték el. Mellékesen megjegyzem, hogy innen nyílt a legpazarabb kilátás az öbölre, mivel az emeleteken csupán rácsozott, beépített teraszon keresztül csodálhattuk a természet szépségét, a földszinten viszont igazi, filmekbe illő nyitott erkély volt, ahonnan hallani lehetett a tenger morajlását és a természet csendjét.

A hullámzó Bengáli öböl

A képen jól látszik mekkor hullámok érkeznek a part felé, éppen ezért nem volt érdemes nagyon messzire merészkedni a vízben.

Gyorsan lepakoltuk a csomagokat, majd megrohantuk az Indiai óceánt. A víz nagyon sós volt és meleg, hatalmas hullámok mosták a partot, ami éjszaka még veszélyesebbnek tűnt. Ekkora hullámzással még sehol nem találkoztam, nem volt biztonságos nagyon messzire merészkedni a tengerben. Csak bokáig mentem a vízbe, de a hullámok miatt a derekamig eláztam, mindenem tiszta só és homok volt, amit később a szálloda elé szerelt csap segítségével igyekeztem lecsapatni magamról.

Másnap délután, már világosban, újra bemerészkedtünk a vízbe, de a hullámok most sem voltak barátságosabbak, csak mi voltunk bátrabbak a napfényben. Ennek köszönhető, hogy egyik társunknak a szemüvegét – ami már a vrindavani majmokat is túlélte – sodorták el a hullámok, a másik útitársamat pedig úgy fellökte az erős sodrás, hogy másnap sürgősségi ellátás keretében kellett a térdét megröntgenezni. Szerencsére azonban senkinek nem lett komolyabb baja, legalább volt, aki egy indiai magánklinikát is kipróbálhatott, a szemüveg pedig pár óra várakozás és néhány ezer forint kifizetését követően szintén pótolhatónak bizonyult.

Elég csak térdig belegázolni a vízbe, mégis mindenki teljesen megmártózott. Az erős hullámok könnyen ledöntötték az embereket a lábukról. Ha valaki elesett nagyon nehéz volt felállni két hullámverés között.

A parton állva figyeltem, ahogy az indiai emberek a tenger széléig merészkednek, egymás kezét fogva, összekapaszkodva állják a hullámok sodrását.

A parton sok zokogó nőt láttam, akik bemerészkedtek a tengerbe és úgy kellett őket partra húzni a végén. Látszott rajtuk, hogy halálfélelemmel küzdöttek.         Fotó: Klencsár Gábor

A parton önkéntes életmentők igyekeztek kimenteni a bajba kerülteket, akikből nem volt hiány. Volt, hogy egész családokat sodortak el a hullámok, szerencsére az ijedelem mindig nagyobb volt, mint a baj.

A vízimentők előszeretettel pózoltak az őket fotózó turistáknak. Aki igénybe vette a segítséget, annak meg kellett fizetnie a szolgáltatást.

Az volt a veszélyes, hogy nemcsak a part felé jövő hullámnak, hanem a visszafelé áramlónak is ereje volt és gyorsan kimosta az ember lába alól a homokot. Ha egyszer valaki elesett, akkor könnyen bepánikolt, mivel két hullám között nehéz volt felállni, a földön fekve pedig nem volt könnyű levegőhöz jutni. A térdemig ért a víz, mégis sikerült akkorát esnem, mint egy ólajtó, de szerencsére gyorsan fel tudtam állni. Kész mázli, hogy az iratainkat tartalmazó övtáskámat a parton várakozó páromra bíztam, különben mehettünk volna a nagykövetségre, hogy beszerezzük a hazautazáshoz szükséges papírokat.

Valószínű dagály volt, mivel a hullámok egyre fentebb nyaldosták a partot. Egy-egy nagyobb hullám gyakran sodort be papucsokat, kinn hagyott értéktárgyakat a vízbe, elég volt egy pillanat és gazdáik hiába keresték a biztonságban hitt lábbeliket.

Végigsétáltam a parton és figyeltem a tengerről visszatérő hajókat, akik komoly küzdelmet folytattak egy-egy biztonságos kikötés érdekében. A halászhajók nem voltak gépesítve, csak a rajta utazó emberek rutinjának és a természet erőinek segítségével voltak képesek szembeszállni a hatalmas hullámokkal.

A képen egy hullámokkal küzdő halászhajó látható. 

A Ramajana története

A szállodának volt egy félkész tetőterasz része, ami nem volt beépítve, csak beton és félbe maradt építkezés nyomait tükrözték. Harijan szerint ide még egy szint építését tervezték, de valószínű mire elkészülnek vele, addig a szálloda többi részét is fel kell majd újítani. Nem kapkodnak el semmit és Indiában nem jellemző, hogy valamit – a nyugati ember mércéje szerint – valaha is teljesen befejeznének.

A tetőterasz egyébként hangulatos volt és alkalmas egy-egy beszélgetés, reggeli jóga megtartására.

Az érkezésünket követő estén vezetőnk elmesélte Rama herceg –  Visnu hetedik inkarnációja – királlyá koronázását megelőző kalandjainak históriáját. Ez a történet – a Mahabharata mellett – egyike a hindu hagyományban szereplő két legfontosabb eposznak. A történet évszázadok óta szájhagyomány útján öröklődik egyik generációról a másikra. Az indiai emberek mesélőt fogadnak és mesedélutánokat tartanak, amikor a család akár napokon keresztül Rama herceg utazásainak történtetét hallgatja, majd adja tovább saját gyermekeinek.

Az egész történet Rama spirituális utazásairól szól, mely kalandokon keresztül ismertet meg alapvető erkölcsi szabályokkal és segít megérteni a dharma fogalmát. Rama herceg a trón várományosa, de furmányos módon száműzetésre kényszerül. Útja során elkíséri menyasszonya, Szíta és testvére Lashmana, akikkel számtalan kalandba keverednek. Szítát például elrabolja a gonosz Ravana, aki megpróbálja őt asszonyává tenni, de természetesen Rama időben kiszabadítja.  

„A rám bízott királyságot, mint letétet, visszaadom. Dicsőséged hatalmával megtízszereztem birtokod. Szemléld meg hadseregedet, kincstáradat, magtáradat.”        /idézet a Ramajanából, Barata ezekkel a szavakkal várja a hazatérő Ramat/

A történet vége tehát teljes happy enddel zárul, itt is a „jó”, az isteni tisztaság, erkölcsi értékek győzedelmeskednek a „gonosz” felett. Rámát királlyá koronázzák, elveszi kedvesét, Szítát és boldogan élnek és uralkodnak tovább.

A Ramajana története számos kultúrában megtalálható, annak buddhista, indonéz, thai és burmai változata is ismert, Bali szigetén pedig szintén az egyik legnépszerűbb történetnek számít.

Vezetőnk Delhiben színházi előadást tervezett a csoportnak és az egyik lehetséges darab, amit megnézhettünk a Ramajana volt. Egy igazi szép szerelmes történet, tele harccal és ármánnyal, cselszövéssel, melynek végén természetesen a jó győzedelmeskedik.

„Semmi sem hihetetlenebb, mint a valóság.”

A történet a gyermekkoromban sokat hallgatott ártatlan mesevilágra emlékeztetett, hiszen egy felnőtt ember számára már ritkán vannak ennyire tiszta és szélsőséges karakterek. Minden sokkal összetettebb, ritkán ismerni fel valamit vegytiszta formájában. Néha az is megkérdőjeleződik bennem, hogy van-e tényleges, tiszta jóság, vagy teljes gonoszság, hiszen a sokszor minket érő rossz dolgok is lehetnek karmánk törvényeinek következményei és a nekünk kárt okozó személy később jót tehet valaki mással.

Dzsaganáth-temploma és a híres Ratha Yatra szekér fesztivál

Puri szintén híres zarándokhely a hindu emberek – elsősorban a vaisnava vallás hívei – körében. A városban Krishna Dzsaganath aspektusát imádják, aki tulajdonképpen a hívei szeretetében felolvadt Krishna és leginkább egy szétolvadó vanília-csokoládé fagylalt kombinációjára emlékeztet. Minden oltáron Dzsaganát mellett fivére Balarám és húga, Szubhadra is megtalálható.

A képen a Dzsaganáth templom bejárata látható.

Puri leghíresebb temploma a Dzsaganáth templom, ahová sajnos külföldi személy belépését nem engedélyezik. Szigorúan veszik az indaiak, még a külföldi származású szerzetesek sem léphetnek a szent helyre és az indiai születésű személyek közül is csak egy meghatározott csoportot engednek a templomba. Ennek célja a templom és a szent szobrok védelme. Harijan elmesélte, hogy korábban ő is megkísérelte a belépést, de nem jutott messzire. Valaki felismerte, hogy nem indiai születésű, így rövid úton kitessékelték az épületből.

A Dzsaganáth templom és az előtte található tér. Az épület kordonokkal, fallal van elzárva a kíváncsi tekintetek elől.

A templomot vastag várfal veszi körül, amin teljesen elzárja az épületet a kíváncsi tekintetek elől. Jelenleg körülbelül 6000 szerzetes él – az erődítményre emlékeztető – templom falai között. Állítólag az udvaron több, kisebb-nagyobb oltár található, melyen naponta több tonna ételt szentelnek meg és osztanak ki a hívek között.

Indiában nagy hagyománya van a felvonulásnak, körmenetnek, Puri pedig nagyon híres a Ratha Yatra néven ismertté vált szekérfesztiválról. Ez az egyetlen alkalom, amikor bárki élőben megcsodálhatja Dzsaganáthot és testvéreit.

Felvonulás a Dzsaganáth templom előtt.

Ezen jeles alkalomra évente körülbelül 15 millió hindu érkezik Puriba. A fesztivált megelőzően hatalmas – ember méretű kerekekkel rendelkező – szekereket készítenek Dzsaganáthnak és testvéreinek, akik külön, külön kocsikon utaznak. Ezeket a járműveket aztán kézi erővel vontatják a nyári rezidenciára, ahol 10 napot töltenek el az isteni szobrok, mielőtt visszaszállítják őket eredeti lakhelyükre.

A fesztiválon mindenkinek megvan a maga szerepe, meghatározott, hogy ki húzhatja a kocsikat, ki az, aki a harangot kongatja a szekéren. A hívek tülekednek, próbálnak minél közelebb kerülni az istenség szobor formájában megjelenő aspektusához, és mindenki arra törekszik, hogy legalább egy pillanatra húzhassa a szekeret, ezzel is szolgálva Dzsaganathot és testvéreit.

A felvonulás közben „Orissza királya” aranyból készült seprűvel tisztogatja az utat a szekér előtt, a szobor mellett gyakran rendőrök utaznak, biztosítva ezzel a kegytárgyak védelmét és saját V.I.P helyüket.

Olvastam olyan eseteket is, amikor zarándokok az ünnepi szekerek kerekei elé vetették magukat, ami egyenlő volt az üdvösséggel.

Indiában még mindig nagy hagyománya és vallási szerepe van a szolgálatnak, ami a hinduk szerint a szeretet legmagasabb formája. A szívből jövő szolgálat során nem magadért, hanem mások boldogulásáért, mások segítéséért, önzetlen szeretetből teszel valami fontosat.

Ezen hozzáállásnak köszönhető például az is, hogy Indiában nincs éhezés. Sokszor a gazdagabb emberek munkába menet megetetik szegényebb társaikat, hiszen, akinek több van természetes, hogy másoknak is adjon belőle. Ez az önzetlen szolgálat része, mely Isten felé hatványozottan megnyilvánul. Az indiai emberek imádják isteneiket, ezt a fajta rajongást egy európai ember elképzelni sem tudja. Talán ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, amit Európában vagy az Egyesült Államokban egy sztár vált ki a rajongókból, az indiai ember vallási rajongása azonban az Európában ismert mérték sokszorosa.

Chetana Mahaprabu és a Tota Gopinath templom

A templomban tilos volt a fényképezés, ezért csak néhány elmosódott felvételt sikerült készíteni. A képen épp egy indiai férfi imádkozik, arcal a föld felé borulva.

Motoros riksával érkeztünk a híres Tota Gopinath templomhoz, mely az Orisszában található épületekhez hasonlóan színes, előtte szobrok, benne színes – Krisna életének mozzanatait ábrázoló – festmények találhatók. A templomban asszonyok ülnek és virágfüzéreket készítenek Dzsaganáth istenség számára.

A képen a templom bejárata látható.

A templom arról is híres, hogy itt tűnt el Chetana Mahaprabu, akiről már a Mayapurról szóló cikkemben is írtam. A mester és tanítványai épp kírtant (Isten szent neveinek ismétléséből álló meditáció) tartottak az udvaron, amikor Chetana váratlanul felugrott és szinte extázisban a templomban álló istenség szobrához rohant. Ahogy belépett a templomba az ajtó azonnal bezárult mögötte. Tanítványai mesterük után siettek, de hiába keresték, ő nyomtalanul eltűnt. Egyetlen nyom mégis maradt utána, egy repedés, mely templomban lévő, márványból készült istenség lábán keletkezett és azóta is látható.

Jelenleg kb. 30-40 szerzetes él a templomban, amit szintén zarándokok ezrei látogatnak. Az oltáron ételt szentelnek, ott jártunkkor mi is kaptunk belőle néhány falatot. Harijan elmesélte, hogy az indiai emberek először Istennek ajánlanak fel mindent. Az ételt emiatt nem kóstolgatják, első a felajánlás és csak azt fogyasztják, amit Isten meghagy és megszentel számukra. Ez ismét a végtelen tisztelet, rajongás, önfegyelem és alázat pozitív példája.

Látogatás Raguradzspurban

A képen a település főutcája látható. 

Orisszában számtalan kis falu található, ahol még mindig élnek az ősi mesterségek, mint a pálmalevelekre való festés, kéziratok készítése, ezzel ápolják az indiai hagyományokat. Az állam támogat néhány települést – köztük Raguradzspurt is – annak érdekében, hogy a fiatalok továbbvigyék ezeket az ősi mesterségeket.

Szobrokat készítő és áruló indiaia férfi. A faluban még mindent kézzel készítenek.

Minket egy helyi művész család látott vendégül, akik bemutatták hogyan készülnek az egyes képek és természetesen vásárolni is nyílt lehetősége a csoportnak.

Ilyen és ehhez hasonló kézzel festett képeket vásárolhattunk. A képet nagyon apróra össze lehetett hajtani, így praktukus ajándék volt, ami könnyen szállítható.

Emellett megismerhettük egy indiai család életét, ahol több generáció él egy fedél alatt. A három szintes épület földszintjén az idős szülők, az első emeleten az egyik fiú, a másodikon pedig a másik él családjával. Az apa elmondta, hogy három fiuk született, de nagyon szerettek volna egy kislányt is, így örökbe fogadtak egyet, akit fiaikkal együtt neveltek és ki is házasítottak. A lány azóta új családjához költözött, a harmadik fiúk pedig jelenleg külföldön él.

Indiában továbbra is hagyomány, hogy több generáció él egy fedél alatt, bár az idősebbik fiú elmondta, hogy egyre többen akarnak szüleiktől külön életet kezdeni. Ő és testvére nem vallja ezen modern nézeteket, tisztelik szüleiket és szívesen osztoznak velük otthonukon. Neki, mint művésznek, sokat kell utaznia és megnyugtató számára, hogy testvére és szülei révén biztos kezekben tudhatja családját.

Ebédre a család vendégül látta csoportunkat, tisztára mosott pálmalevélen szolgálták fel az ételt. Mi már előzetesen készültünk evőeszközzel, a Dzsaganáth templom melletti piacon – kb. 200 forintnak megfelelő rúpiáért – két darab rézkanalat vásároltunk. Most hasznát vettük, bár már az sem zavart volna, ha kézzel kell elfogyasztani a finoman elkészített ételeket.

Indiai ebédünk pálmalevélen tálalva.

Ebéd után sétálgattunk a faluban, több házba invitáltak minket, mindenki meg akarta mutatni az általa készített alkotásokat.

Séta Raguradzspur főutcáján. Itt sem lehetett észrevétlennek maradni, mindig körbevettek minket a helyi emberek.

Láttuk, hogy számtalan, néprajzszakos indiai hallgató sétál a településen, akik beszélgettek a helyi iparosokkal és felméréseket végeztek a hagyományos épületekről. Házról házra jártak és mérőszalagokkal vizsgálták a bejáratot, ablakokat, valamint felvételeket készítettek a házak falán lévő festményekről.

Az odisszi gotipua tánc

Indiában nagy hagyománya van a táncnak, melyek közül egyik leghíresebb a kizárólag 15 év alatti fiúk által táncolt gotipua tánc. A tánciskolák főleg állami támogatásokból és egyéb adományokból tartja fenn magukat. 

Sötétedés után értünk a faluban található gotipua tánciskolába, ahol egy Indiában tanuló magyar lány is csatlakozott csoportunkhoz. Az épületben gyertyával világítottak és a tánc újra élesztőjének, mesterének fia mutatta be ezt a hagyományos műfajt és beszélt az indiai zenéről is. Képeket mutatott az egyes fellépésekről, majd kezdetét vette a bemutató.

A fiúk lábán csörgő, melyekkel dobbantottak, minden csengettyű egy ritmusban szólt. Egyszerre mozogtak, a tánc tele volt nehéz akrobatikus elemekkel, formációkkal. A hosszú hajú fiúk teljesen úgy néztek ki, mint a lányok, általában ők álltak a piramisok, emelős gyakorlatok tetején, ők formálták meg a női karaktereket. Fantasztikus látványban és élményben volt részünk ebben a pici, isten háta mögötti falucskában.  

Harijan később elmesélte, hogy a tánciskolák általában a szegényebb családok gyermekei közül választják ki a tehetségesebb fiatalokat, akiknek a tánc nagyon jó kiugrási és karrier lehetőséget kínál. Ezek a gyerekek napi háromszori étkezésben részesülnek és nem lézengnek vagy dolgoznak, hanem megtanulnak keményen küzdeni a tánc segítségével. Sokan csak hétvégéken járnak haza, részükre szállást, tisztálkodási lehetőséget is biztosít az intézmény.  

A gyerekek nagyon ügyesek voltak, a tánc pedig látványos. A műsor után elcsendesülve indultunk vissza tengerparti szállásunkra.

Másnap reggel még készítettünk néhány felvételt a tengerparton, majd busszal indultunk utunk következő állomására, hogy megtekintsük a világörökség részét képező Konarki Naptemplomot.