trekkelgo

Fotók: Sygma

Varanasziból a világörökség listáján szereplő Szarnáthba – a buddhizmus egyik szent helyére – látogattunk. A történelmi emlékhely Varanaszitól mintegy 8-10 kilométerre, északra található, nevezetessége, hogy kr.e. 528-ban Buddha – megvilágosodását követően – ezen a helyen kezdte meg tanításait, itt tartotta első beszédét, melytől kezdődően az egész vallás világhódító útjára indult.

Buddha később itt alapította meg első szerzetesi közösségét, mely akkoriban India egyik legnagyobb kolostorokból és templomokból álló tudásközpontjává vált. Buddha élete során többször visszatért Szarnáthba, mely tanításainak fő centruma volt.

A romkert jelenleg buddhista régészeti múzeum és zarándokhely egyben, ahová a világ számos pontjáról érkeznek az emberek.

Szarnáth romjainak megmaradt központi építménye a Dhamekh-sztúpa, melyet Buddha első prédikációjának színhelyén emeltek. 

A sztúpa a kép közepén látható kiemelkedés, melynek tövében állandó a meditálók jelenléte.

Ott jártunkkor a Dhamekh-sztúpa árnyékában buddhista szerzetesek meditáltak. 

A helyet béke és nyugalom lengte körül, a romokat szép zöld fű és ápolt növényzet vette körbe. Indiai utam során itt találkoztam a leginkább Európára emlékeztető növényzettel, az egész park leginkább egy angol kertre emlékeztetett. 

A fű - természetes csapadék hiányában - nem hozza az eredeti angol gyep dússágát, ezt leszámítva azonban Angliában érezheti magát az ember.

Mi sem is tudtunk ellenállni a csábításnak, mindössze 10 perc szabad programot kaptunk, amit párommal a füvön heverészve töltöttünk. Jó lett volna itt aludni egy-két órácskát, erre azonban most nem nyílt lehetőségünk. 

 Szvasztika (nap kereszt)

A sztúpa oldalát faragások, elsősorban virágmotívumok díszítik, a falon található apró ablakok ál ablakok, szintén csupán díszítő elemként szolgálnak.

Az épület oldalán megtalálható az Indában oly sokat használt nap kereszt (szvasztika), ami Európában horogkereszt néven vált ismertté. 

A szvasztika szanszkrit szó, jelentése jó szerencse, ami bárhol szerepel, pozitivitást sugároz magából és a jólétet szimbolizálja. Éppen ezért Indiában szinte mindenhol megtalálható ez a szimbólum. Használják templomfalakon, vallásos iratokon, ajándéktárgyakon, ékszereken, járműveken, az élet minden területén. Mivel Buddha eredetileg hindu hercegként született, így rajta keresztül a buddhizmus a szvasztikát is megörökölte.

A képen egy indiai otthon bejárata látható. A kapu fölött jól megfigyelhető a szvasztika szimbóluma. Európában ezen motívum nyilvános alkalmazása elképzelhetetlen.

A szvasztika számos kultúrában egyfajta védelmet jelent, Kínában például gyakran hímzik gyerekek ruhájára, hogy megvédje viselőjüket a gonosz szellemektől, japánban pedig ezzel jelölik a vegetáriánus ételeket.

A dzsainizmus hívei nem használják az om szimbólumot, így náluk a szvasztika még a hinduizmusnál vagy a buddhizmusnál is nagyobb jelentőséget kap.

Először furcsa volt szemlélni a szent helyeken ezt a motívumot, mivel felénk – a náci  horogkeresztnek köszönhetően –  elég negatív jelentés társul hozzá, így használata, mint tiltott önkényuralmi jelkép, Magyarországon is korlátozott.

 India jelképe

Itt található India hivatalos jelképe, Asóka király oszlopának részlete. Az oszlop tetején négy ülő oroszlán van, melyből – sík ábrázolásban – egyszerre három látható. Alattuk kifaragva az indiai zászló közepén is megjelenő „Élet kereke”, melynek jobb oldalán egy bika, bal oldalán egy ló található. A szobor alatt az ország mottóját olvashatjuk, miszerint „Csak az igazság győzedelmeskedik”. 

A kép internetes forrása: https://www.google.hu

Ha valaki látta a Gettómilliomos (Slumdog Millionaire) című filmet, akkor abban az az egyik kérdés, hogy mi India mottója, mely India zászlaján is szerepel. A főhős, mivel nem járt iskolába, nem tanult, így a helyes választ csak a közönség segítségével tudta megadni. A zászlón nem találtam a mottót, a filmben biztos az egész szimbólumra utaltak.

 Asóka király

Asóka királyról nem sokat tudni, valamikor i.e. 274-232 között uralkodhatott. Törvényeit sziklákba, kőből készült oszlopokba vésette, melyekből 6 különböző helyszínen 14 Szikla-Rendeletet találtak. Ezeken az állatokkal való kegyes bánásmódtól egészen a Kalinga elleni háború történetéig sok érdekesség olvasható.

A Szarnáthban található oszlop az iszlám invázió alatt eltörött, a képen látható maradvány üvegfal mögött volt megtekinthető. Az oszlop hiányos darabokkal volt kiállítva, a tetején lévő szimbólumot nem tudtuk megtekinteni, azt külön tárolták.

Az oszlopon prakrit nyelvjárásban szerepelnek a feliratok. Ez a nyelvjárás régen kiveszett az indiai nyelvből, így a szövegek megfejtése nem volt könnyű feladat. Ma már a rendeletek szövege magyar nyelven is hozzáférhető az interneten (http://terebess.hu/keletkultinfo/asoka.html). Nagyon érdekes erkölcsi tanulságokat, útmutatókat tartalmaz, meglepően aktuális olvasmány.

A szabályok elsősorban erkölcsi érvényűek, valamint nem egyszer tartalmazzák Asóka király meditáció során megélt tapasztalatait. A törvények értelmezése megkívánják a befelé tekintést és a mások iránti feltétlen tiszteletet, a sziklába vésett szabályok semmiféle politikai vagy vallási tartalommal nem rendelkeznek.

 Budddhizmus és hinduizmus

„Légy alázatosabb a fűnél, béketűrőbb a fánál, adj meg minden tiszteletet másoknak, anélkül, hogy azt magadnak elvárnád. Ezáltal válsz méltóvá arra, hogy zenghesd Isten szent nevét.”

Vezetőnk a sztúpa árnyékában előadást tartott a buddhizmus kialakulásáról és bemutatta a buddhizmus és hinduizmus közötti különbségeket. A dharma (jelentése: a magasabb igazságok útja) különböző értelmezése különböző vallási irányzatok megjelenését eredményezte. Indiából négy fő dharma központú irányzat indult útjára, melyek a következők: hinduizmus, buddhizmus, dzsainizmus és a szikhizmus.

Bár Buddha soha nem tartotta és nevezte magát istenségnek, a hindu hagyomány szerint Buddha – a legfőbb istenség – Visnu 9. avatárja, reinkarnációja, legfőbb megtestesülése volt. Buddha a hindu vallást új alapokra helyezte, így indult a buddhizmus hódító útjára, mint a hinduizmustól különböző vallási irányzat.

A hinduizmus és a buddhizmus egy tőről fakad, a két vallás kapcsolatát úgy tudnám szemléltetni, mint a katolikus és református egyház viszonyát. A hinduk szent irata a Védák könyve, melyet Brahma Isten nyilatkoztatott ki a világ keletkezésekor és annak tartalmát a hívek azóta is feltétel nélkül tisztelik. A Védák könyve négy részből áll, keletkezését több ezer (4000-5000) évre datálják. A buddhizmus követői már nem a Védákat tekintik legfőbb értéknek, mivel Buddha szerint az abban foglaltakat többször módosították és az idők folyamán szövege a társadalmi pozíciók bebiztosításának eszközévé vált.

A buddhizmus követői isten személyéről sem nyilatkoznak, nem mondják, hogy nem létezik, de ennek az ellenkezőjét sem állítják. Egyes nézetek a buddhizmust a világ egyetlen ateista vallásfilozófiájának tartják.

A Szarnáthban tett látogatás a Varanasziban töltött napok lezárását jelentette, melyet követően indultunk tovább, hogy meghódítsuk a Himalája magasságait és megismerkedjünk az ott élő emberekkel, kultúrával, de erről bővebben a következő történetben mesélek majd.

Fotók: Sygma

Varanasziban első utunk a Gangesz partjára vezetett, ahol máris csónakba szálltunk, hogy minél gyorsabban közelíthessük meg a híres hindu halottégetések legnagyobb színhelyét. Nem volt sok időnk, hiszen vészesen közeledett a naplemente, így motorcsónakkal indultunk, melynek folyamatos zúgása a meghitt beszélgetésre sajnos nem sok lehetőséget biztosított.

A képen csoportunk és a csónakot vezető indiai férfi látható.

Vezetőnk (Zoli/Harijan) több alkalommal is kérte, hogy állítsák le a motort, hogy néhány mondatban bemutathassa a hinduk halálhoz való viszonyát, valamint elmesélje a hindu temetési szokásokat. Mondandóját Gárdonyi Géza „Ha meghalok” című versének szavalásával kezdte, ami kellőképpen megalapozta az egész csapat hangulatát:

Gárdonyi Géza
Ha meghalok

Ne nézzetek rám borzalommal, ha meghalok:
Az a halott a koporsóban nem én vagyok!

Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng – az voltam én.

Sorsomnak gyászán ne könnyezzetek
s ne mondja a pap: „Ímé porba hullt!”

Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult!

S mikor a szónok a sírnál beszél
s végül kiált: "Hát Isten veled!”

Ne a sírba integess nekem.
Fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!

Csónakunk a Gangesz vizén himbálózott, miközben a lemenő nap fényében érdeklődve figyeltük a part túloldalán zajló eseményeket. Mindenki elcsendesedve várta, hogy megérkezzünk a halottégetések színhelyére, a síri csendet csak motorcsónakunk újra beindult ritmusos berregése törte meg. 

Harijan figyelmeztetett, hogy a halottégetést ne fényképezzük, nagyon komoly konfliktusba kerül, aki megpróbálja. Egyébként is ez a tiszteletlenség jele, amit semmilyen kultúrában nem vesznek jó néven. Javasolta tegyük el fényképezőgépeinket, ha nem akarjuk, hogy lépten-nyomon megszólítson valaki, felhívva figyelmünket a fotózás tilalmára.

Természetesen titokban sikerült néhány felvételt készíteni, de nem volt könnyű dolgunk, mivel a helyszínen dolgozó indiai emberek árgus szemekkel figyelték csoportunkat. A felvételen egy halottégetés nyomait takarító férfi látható.

A halottégetés helyszínén vérnyomok, mindenfelé csontdarabok hevertek, a tehenek az emberi maradványokban turkáltak, ami - véres szájukat elnézve - elég groteszk látványt nyújtott.

 A halottégetés közvetlen közelében egy férfit láttam a földön ülve, akinek egész testét hamu borította. Ezt leszámítva teljesen meztelen volt, körülötte emberi csontok, koponyák hevertek. Heves mozdulatokkal igyekezett arrébb tessékelni minket, ugyanis állítása szerint megzavartuk meditációját.

Harijan látva döbbent arckifejezésemet elmesélte, hogy egy szerzetest látok magam előtt, aki fizikai szükségleteinek szélsőséges kielégítési módját választotta, így próbálja legyőzni az összes testéhez kapcsolódó anyagi kötőerőt. Ennek során nem riad vissza az emberi hús fogyasztásától sem, ha szomjas, emberi koponyát használ pohár gyanánt és szexuális szükségleteit is képes elhunyt embereken kielégíteni. A hallottaktól teljesen elrettenve igyekeztem minél távolabb kerülni a férfitól, csoporttársaimon átgázolva indultam az ellenkező irányba.

Szerencsére ez már olyan szélsőséges formája a fizikai kötőerők legyőzésének, amit Indiában is csak nagyon kevesen választanak a spirituális felemelkedés útjaként.

 Reinkarnáció

Harijan elmondta, hogy a hindu emberek a lélekvándorlásban (reinkarnációban) hisznek. Úgy gondolják a test időről-időre meghal, maga a lélek azonban halhatatlan.

Szerintük testünk csupán egy ruha, amit levetve, lélekként folytatjuk tovább utunkat egészen a következő újjászületésig.

Olyan ez, mint, amikor a kígyó levedli bőrét, mert a régit már kinőtte, elhasználta, a sok csúszkálás során lehorzsolta, megkérgesedett, egyszóval nem érzi benne jól magát, ezért újat növeszt és abban folytatja tovább a tapasztalatszerzést. A kígyó nem érez félelmet, mikor vedleni kezd, hiszen tudja, hogy a régi alatt az új bőre várja. A hindu emberek is hasonlóan viszonyulnak a halálhoz.

 Az újjászületés tehát a lélek új testbe költözését jelenti, melynek örökös körforgása (szamszara) addig folytatódik, amíg a lélek meg nem szabadul karmájától, elérve a nirvána állapotát.

 A szertartás menete

A háttérben a halottégetésben tüsténkedő emberek csoportja látható. Ezt a tevékenységet kizárólag férfiak végzik Indiában.

A halotti szertartás pontos leírását a Prétakalpa (hindu halottaskönyv) tartalmazza. Az abban foglaltakat az élő hagyományok a mai napig követik.

A halottaktól általában még otthon elbúcsúzik a család, haját, körmét levágják, a férfiakat tiszta fehér, a nőket színes lepelbe bugyolálják, majd valamely folyó partjára szállítják, ahol elhamvasztják a lélek által levetett testet.

Ezzel párhuzamosan az elhunyt legidősebb férfi hozzátartozója (általában fia vagy testvére) fejét szintén kopaszra borotválja, majd tiszta fehér ruhába öltözik, így kísérve utolsó útjára halott rokonát. Varanaszi szűk sikátoraiban gyakran találkozni a fehér ruhába öltözött hozzátartozók által vezetett gyászmenettel, melynek tagjai a „Rám nám szatja he!” ("Ráma neve az igazság!") rigmust kántálják. A gyászmenet a Gangesz partján, a hamvasztás helyszínén ér véget.

A távolabbról érkező elhunytakat – elsősorban a hosszú utazás jelentette költségek miatt – gyakran csak néhány hozzátartozó kíséri végső útjára, akik – gyászmenet helyett – messziről figyelik a hamvasztás folyamatát és várják, hogy a hamvasztás végeztével teljesíthessék utolsó kötelességüket.

A hindu hagyomány szerint, aki Varanasziban hal meg, vagy ott égetik el, az örökre megszabadul a lélekvándorlás véget nem érő körforgásától.

Éppen ezért a városban van a legtöbb halottégetés, a nap 24 órájában égnek a máglyák végig a folyó partján. Sétáink alkalmával gyakran láttunk a parton szunnyadó halottégetőket, azt az érzést keltve, hogy életük, minden szabad percét munkájuknak szentelik, ébrenlétük minden egyes pillanatában - talán még álmukban is - dolgoznak.

Az elhunytat rituálisan ötször fürdetik a Gangesz vizében, hogy a folyó minden bűnét lemoshassa. Sétánk alkalmával több hordozható ravatalon fekvő testtel találkoztam, melyek a Gangeszben fürdőzve várakoztak a hamvasztásra.

A halott ember nem siet, ahogy mondani szokták, egy halottégetőnek pedig csak két keze van, így a holttesteket sokszor akár harminc percig is a folyó vizében áztatják.

A rituális fürdőzést követően az elhunytat máglyára helyezik, melynek mérete a család vagyoni helyzetének függvénye. A fa elég drága, ezért gyakran a hordozható ravatal fáját is összetörik, hogy legyen elegendő tüzelő.

A Gangesz partján halomba állnak a farakások, melyet az ott dolgozó férfiak darabolnak. Fa tehát van bőven, a máglya nagysága csupán az adott család anyagi helyzetének függvénye.

A máglyát a legidősebb férfi rokon rituális módon többször körbejárja, végül meggyújtja a tüzet, miközben a hozzátartozók szent szövegeket recitálnak. A máglyára ghít, faforgácsot szórnak, gyakran tömjén füstölőt is használnak.

Egy test elégetéséhez körülbelül másfél-két órára van szükség, melynek során először a lágy részek, legnehezebben pedig a csöves csontok hamvadnak el. Ha a családnak nincs elég pénze tüzelőre, akkor a halott lábát az égés után ráfordítják a testére, hogy biztos legyen az elhamvasztás. A hamvasztás végén gyakran maradnak el nem égett csontdarabok. A megmaradt hamvakat a legidősebb férfi rokon széthúzza (bottal szétpiszkálja), hogy a lélek – a megmaradt részekből is – szabadon távozhasson.

Ezt követően a hozzátartozó kannában vizet hoz a folyóból, amit – az lehunytnak háttal állva – a hamvakra locsol. Gyakran az egész kancsót a hátuk mögé dobják, melynek összetörésével végleg elvágják az elhunyt és  az itt maradó családtagok között fennálló rokoni szálakat. Ezzel igyekeznek segíteni az elhunyt lelkének átkelését, hiszen a test elégetésével és a rokoni kötelékek elmetszésével semmi nem köti már az anyagi világhoz a távozni készülő lelkeket.

A képen egy hamvasztás eltakarított maradványa látható.

Holttestek a Gangesz fenekén

Épp készültünk elhagyni a halottégetés színhelyét, amikor egy férfi "Rám nám szatja he!" kiabálás közepette bebugyolált csecsemő holttesttel karjában szaladt lefelé a folyópartra vezető lépcsőkön. Először csak játéknak tűnt az egész, de aztán láttuk, hogy ez nem a turistáknak szánt bemutató. A látvány teljesen sokkolt.

Harijan elmesélte, hogy a gyermekeket, terhes nőket, szent embereket, kígyómarásban elhunytakat nem égetik, ők ugyanis nem tisztátalanok, nincs szükség a megtisztításukra. Köveket kötnek rájuk és egyszerűen a Gangeszbe dobják a holttestüket, ahol a halak és a folyóban élő állatok teszik a dolgukat.

Állítólag néha előfordul, hogy csontokkal vagy egy-egy békésen úszkáló hullával találkoznak a folyóban csónakázó vagy a parton sétáló emberek.

Temetést követő szokások

A hozzátartozók a gyász évében havonta – szertartás keretében –, de később is évente megemlékeznek az elhunytról. Ennek vallási célja az elhunyt egyik életből másikba történő átsegítése, valamint az itt maradt hozzátartozók gyászfolyamatának segítése és az életben lévő családtagok összetartása.

Önkéntes idegenvezetők

A halottégetés helyszínén folyamatosan próbáltak idegenvezetőnké szegődni az ott dolgozó emberek. Vezetőnk figyelmeztetett, hogy saját érdekünkben ne figyeljünk rájuk, mert akkor fizetséget követelnek szolgálataikért. Ha csak udvariasan hallgatjuk őket -még akkor is, ha egy szót sem értünk mondandójukból -, jogosan tarthatnak igényt szolgáltatásuk ellenértékére.

Éppen ezért folyamatosan próbáltuk megtartani a három lépés távolságot, ami az indiai emberek kitartását ismerve, nem volt könnyű feladat. Rá sem néztünk az önkéntes idegenvezetőkre, mégis folyamatosan körbeálltak és beszéltek hozzánk. Olyan is volt, hogy valaki elénk senderedett és intett, hogy kövessük. Ha mi nem változtattunk útirányt, akkor ő máris idegenvezetőnknek tekintette magát és a markát tartotta. Végül, amikor már több volt kettőnél elővettem egyetlen fegyveremet és magyarul kezdtem el magyarázni, majd hátat fordítottam mindenkinek. Mivel azt gondolták nem beszélek a magyaron kívül más nyelvet, azt pedig nem értették, így előbb-utóbb csalódottan odébbálltak.

A halottégetést követően a parton sétáltunk hazafelé, ahol szintén folyamatosan igyekeztek vásárlásra bírni bennünket, alig tudtunk kibújni a minket követő árusok gyűrűjéből. A legleleményesebbek a kezünket akarták megfogni, hogy utána masszírozás címén felszámolják az általuk nyújtott szolgáltatás költségét. 

Muzulmán temetési szokások

Varanaszi egyik muzulmán negyedében tett látogatásunk alkalmával szemtanúi voltunk egy – európai hagyományokhoz hasonló – koporsós temetésnek.

Vezetőnk elmondta, hogy mivel az iszlám a test feltámadását hirdeti, ezért náluk tilos a hamvasztás. A gyászolók itt is fehérbe öltöznek, a halottat pedig - a mielőbbi feltámadás reményében - lehetőleg még halála napján eltemetik.

A holttestet rituálisan megmosdatják, halotti lepelbe csavarják, végül koporsóba helyezik, melyet négy sarkánál felemelve négy családtag visz az előre elkészített sírhelyig. A gyászmenet csak férfiakból állhat, akik teljes csendben követik a koporsót. A nők - a hindu szokásokkal ellentétben - a temetési szertartáson sem vehetnek részt.

Fontos, hogy a halottat jobb oldalára fektetve helyezzék a sírba, arcának pedig minden esetben Mekka felé kell néznie.

A sírt tilos fejfával, vagy bármilyen más módon megjelölni, gyakran csak egy-egy követ tesznek a sír két végébe. Ezzel akarják elválasztani az élőket a holtaktól és segíteni az elhunyt személy mielőbbi feltámadását.

A temetés folyamatát nem néztük végig, a gyászmenet elhaladását követően mi is indultunk további utunkra...

Fotók: Sygma

Éjszakai szállásunk egy órás kését öt órásra növelve futott be a Varanasziban található vasútállomásra, ahol megkönnyebbülve nyújtóztattuk ki tagjainkat és lelkesen indultunk csomagjainkkal új szálláshelyünk elfoglalására.

Az állomáson gyorsan beültünk a helyszínen bérelt terepjárókba, úticélunk az Assi Ghaton található Hotel Temple on Ganga volt.

Vezetőnk (Zoli/Harijan) szerint Indiában mindenhol kell egy elveszési stratégia, így terepjárónként egy-egy emberrel felíratta a hotel nevét, címét, hogy valamelyik autó elkeveredése esetén mindenkinek lehetősége nyíljon megtalálni a csoportot. Ettől kezdve – az autós utazások alkalmával – minden járműben garantáltan ült egy férfi és egy angolul jól beszélő személy, hogy a lediktált cím birtokában valóban kicsi legyen az elkeveredés lehetősége.

Harijan gyakran mondogatta, hogy Indiában mindenre fel kell készülni, nem árt az óvatosság. Azt mondják, aki egyszer megégette magát a hideg vizet is megfújja, így biztonsági intézkedésekből később sem volt hiány. Húsz év Indiában szerzett tapasztalat kétség kívül rutinossá és persze óvatossá is teszi az embert, ami a csoport épsége szempontjából nagy előnyt jelentett számunkra.

Hotel Temple on Ganga

A városban nyüzsgés, még Vrindavantól is nagyobb forgatag, ennek ellenére sofőrünkkel biztosan robogtunk új szálláshelyünk irányába, ahová kb. fél óra terepjárós utazást követően, mindannyian sikeresen megérkeztünk. Most először aludtam indiai szállodában, így izgatottan vártam a folytatást.

A szálláshely kívülről szépnek, belül is tisztának, rendezettnek tűnt, de azért már az első pillanattól kezdve hiányzott a vrindavani ashram meghitt, otthonos hangulata.

A viták elkerülése érdekében vezetőnk sorsolással döntötte el ki melyik szobába kerüljön. Mi egy harmadik emeleti lakosztályt kaptunk, ahol a szoba tágas, az ágy kényelmes volt, a fürdőszobában hideg, meleg víz. Nem is kellett ennél több, főleg egy éjszakai vonatozást követően.

A fölöttünk lévő szobából jelezték, hogy döglött egeret találtak a fürdőszobában, de ez már meg sem kottyant a szobát elfoglaló két lánynak. Lezuhanyoztak, mintha mi sem történt volna, majd ebédkor kérték a recepción, hogy vitessék ki az egeret. Hiába, India megedzi az embert. Elképzelem itthon mekkora sikongatást rendeztek volna hasonló esetben a vendégek.

A harmadik emeleti szobának az volt az előnye, hogy közel volt a tetőterasz, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Gangeszre. A reggeli és esti étkezések itt történtek, délben azonban, a nagy meleg miatt, ebédünket a szálloda földszintjén található ebédlőben fogyasztottuk, ami kilátás nélkül ugyan, de szintén tágas és kényelmes volt.   

Étkezés közben végig a Gangeszt csodálhattuk.

Szennyes ruháinkat a szálloda recepcióján hagytuk és egy nappal később, vasaltan kaptuk vissza valamennyit. Ezért mindössze kb. 700 forintnak megfelelő összeget fizettem, minden darabot mérettől függően, kategóriák szerinti áron tisztítottak. Viccesen megkérdeztem a ruhákat vasaló férfitól, hogy hol tisztították a szennyest.

Szerencsére a fiatalembernek volt humorérzéke, nevetve mutogatott felfelé, én pedig megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy nem a Gangesz felé integet, és nem kell újra az egész kupacot átmosnom. Harijan később elmondta, hogy természetesen már itt is mosógépet használnak, ami a tetőtéri részen van elhelyezve.

Éppen csak kifújtuk magunkat, gyorsan megebédeltünk és már indultunk is megnézni a várost, hiszen így is legalább öt órás késésben voltunk. Vezetőnk a nap hátralévő részében a Gangeszen való csónakázást és a híres indiai halottégetés megtekintését tervezte.

Erről bővebben a következő cikkben olvashattok.

Pudzsa (szertartás)

A képen látható férfi épp áldást oszt a körülötte összegyűlt embereknek.

A pudzsa szanszkrit eredetű szó, jelentése imádat, dicsőítés. Valójában istenhez intézett szertartást jelent, melynek során a hindu emberek szinte eggyé válnak az általuk imádott istenséggel.

Isten imádatát a hívek megtehetik otthonunkban vagy akár egy hatalmas nagyvárosi ünnepségen, ahol nem ritka a több milliós tömeg sem.

A mindennapi imádkozást a hindu emberek többnyire – a ház nyugati részén elhelyezett – házi oltáruknál (mandír) végezik. A házi oltár a legszegényebb családoknál is megtalálható, utunk során a legváratlanabb helyeken – például egy vasútállomás melletti nyüzsgő forgatag kellős közepén álló fa tövében – találkoztunk vele. Azt, hogy ki melyik istenséget tiszteli, az ajtó fölé ragasztott fényképpel jelzik a családok.

A pudzsa másik formája, amikor nem otthon, hanem közösen imádkoznak az emberek. Ilyenkor többnyire egy templomban, vagy az utcán gyűlnek össze és zenére mantráznak, énekelnek, dicsőítve ezzel az istenség általuk imádott megnyilvánulását.

A képen éppen egy minden este megrendezésre kerülő éjszakai Gangesz pudzsa látható. A férfiak zenére gyertyákkal és tollakkal, arccal a folyó felé vegzik rituális szertartásukat.

Varanasziban minden reggel és este pudzsát tartottak, ahol a Gangesz folyó istennőjét, Gangát ünnepelték. Ennek keretében néhány – narancssárga szárit viselő – férfi dobogón állva, gyertyával, füstölővel rituális mozdulatokat végzett a zene ütemére. A gyertyák imbolygó fénye nagyon látványos volt a sötétben, melyet a háttérből tömegek figyeltek. A szertartás végén a dobogón lévő emberek virágáldozatot mutattak be a folyónak.

Mi is próbáltunk figyelni a szertartás menetét, ami a körénk tóduló árusok és koldusok gyűrűjében elég nehezen sikerült. Úgy tűnt jobb folyamatosan mozgásban maradni és sétálni a parton párhuzamosan zajló pudzsák között, mozgásunkat csupán néhány fényképfelvétel erejéig szakítottuk meg.

A szaduk

A szhaduk indiai szent emberek, akik felhagyva világi törekvéseikkel, legfőbb céljuknak Isten keresését és a szellemi megvilágosodás elérését tartják. Gyakran meztelenek, testüket sárral, vagy hamuval kenik, arcukra különböző jeleket festenek. Visnu követői leginkább a homlokukra festett három függőleges vonalról, Siva követői pedig a homlokukon található három vízszintes vonalról ismerhetők fel.

Fotó: Bíró Blanka

Természetesen találkozhatunk eltérő külsejű szent emberekkel is. Vezetőnk például szintén szadhu volt, utunk során többször hallottam, ahogy szadhu maharadzsnak szólítják. Ő az utazás alatt végig sáfránysárga, Gandhi anyagból szőtt szárit viselt, a haja raszta, szakálla hosszú volt, amit elmondása szerint néhány évenként teljesen leborotvál, majd újra megnöveszt.

A szadhuk minden vagyonukat magukkal hordják, ami gyakran egy kis bőröndben elfér és leginkább a szükséges használati tárgyakból áll. Fogadalmuk része az anyagai dolgokról való lemondás, a szexuális önmegtartóztatás és sokan közülük egész életükben vándorolnak.

Indiában mindenkit tisztelnek, aki Isten felé törekszik, így a szadhukat is tekintély és nagyrabecsülés övezi országszerte.

A szent emberek meditációval, jógával igyekeznek megszabadulni karmájuk kötöttségeitől, hogy ezáltal kikerüljenek az újjászületés körforgásából.

Az indiai emberek közül sokan messze elmennek, hogy odaadásukat bizonyítsák. A dzsainizmus követői például olyan mértékig hisznek az erőszakmentességben, hogy arcuk elé kendőt kötnek, nehogy véletlenül megöljenek egy feléjük repülő rovart.

Napfelkelte a Gangeszen

Az érkezésünket követő reggelen hajnalban (fél öt körül) keltünk, hogy megcsodálhassuk a Gangesz fölött előbukkanó felkelő nap fényeit. A folyópartra leérve már láttuk, hogy elkezdődtek a reggeli pudzsák, azt az érzést keltve, hogy valójában véget sem ért a tegnap esti ceremónia.

Szokatlan volt ez a csend és nyugalom, végre kényelmesen sétálgathattunk, anélkül, hogy lépten-nyomon megállított vagy kiabált volna felénk valaki.

A szertartást követően reggeli jógát tartottak, melyhez bárki szabadon csatlakozhatott. Vezetőnk elmondta, hogy Varanasziban a jóga szervesen hozzátartozik az itt élő emberek mindennapjaihoz. Mi párommal inkább a városnézés mellett döntöttünk és a felkelő nap fényét csodálva indultunk meg a folyó mentén a város belseje irányába.

Még most ébredezett a város, nyoma sem volt a tegnapi tömegnek, a levegőnek friss illata volt. Végre nem nyomultak utánunk az árusok, csupán a partról kiabált néhány csónak tulajdonosa, olcsón kötögetve szolgáltatásaikat. Nem volt kedvünk csónakba szállni, szívesebben sétáltunk tovább, gyönyörködve a Gangesz és a felkelő nap látványában. Láttuk, hogy a halottégetőknél szintén nem állt meg az élet, folyamatosan rakták a máglyákat és készítették elő a testeket a hamvasztásra.

Nem volt kedvem újra végigsétálni a halottégetők tömegén, így egy idő után elindultunk a város szívébe, ahol szűk, sikátoros utcákat találtunk és rengeteg rendőr strázsált mindenfelé. Kiderült, hogy ebben a negyedben sajnos már többször fordultak elő robbantások, ezért volt szükség a nagyfokú rendőri jelenlétre. A rend őrei békésen üldögéltek, körülbelül 10 méterenként volt egy teázó, ahol nyugodtan kortyolgatták a forró italt. Természetesen oldalukon most is ott pihent a vonatozás során jól ismert fegyver.

A rend őrei legalább úgy bámultak minket, mint mi őket és egyszer ránk is szóltak, hogy nem lehet fényképet készíteni. Jelenlétük – a vonatos élménnyel ellentétben – semmiféle kellemetlenséget nem jelentettek számunkra.

A hinduizmus hívei minden körülmények között a békét keresik, egy másfajta új életet. Az angolok az oszd meg és uralkodj elvében bízva folyamatosan igyekeztek szítani a feszültséget a hinduk és az országban élő muzulmán lakosság között. A két vallás követői többször egymásnak ugrottak, jelenleg is előfordulhat muzulmán robbantás a hinduk spirituális fővárosában, amit a fegyveres erők jelenlétével igyekeznek megakadályozni, így a város belsejében  lépten-nyomon a rend őreibe botlottunk.

Fürdés a Gangeszben

Ahol a halottégetés véget ér, máris kezdődik a fürdőzők áradata. Az emberek – a Jamunához hasonlóan – itt is tisztálkodnak, mosnak és persze számtalan rituális fürdőzővel is találkozhattunk.

A hinduk szerint a Gangesz a Föld legszentebb vize, melynek egyetlen cseppje is képes a zarándokok lelkének megtisztítására. Gyakran látni, ahogy a fürdőzők isznak a Gangesz vizéből, sokan ujjhegyük végéről csupán néhány cseppet csepegtetnek a szájukba, mások egész kortyokat nyelnek a tisztító folyadékból.

A folyó istene Ganga, aki a hindu hagyomány szerint a megtisztulás istennője. Azt mondják a folyó kezdetben a mennyben folyt, amíg Bhagiratha király le nem hozta, hogy ősei hamvait megtisztítsa általa. A bűneiktől való megszabadulás reményében minden évben beteg, haldokló emberek ezrei zarándokolnak a szent folyó partjára, hogy vizében megfürödve megtisztítsák testüket, lelküket egyaránt.

A Gangesz a város legnagyobb mosodája. A folyóban kitisztított ruhák kiterítve hevernek a parton, többnyire a földre leterítve, néhány esetben kötélre akasztva szárítják őket. Sétánk során párom felfedezte, hogy kórházi lepedők tömkelege szárad kifüggesztve, csak úgy lobogtatja a szél, sarkában a kórházi embléma és felirat.

A folyóban sokan horgásznak, állítólag minden 12. ember megélhetését a Gangesz biztosítja Indiában. A szent iratok szerint a folyó egyszer kiszárad, amit a duzzasztógátak megépítése az utóbbi években elérhető közelségbe hozott. A felmelegedés hatására folyamatosan csökkenhet a Himalájából érkező utánpótlás mennyisége, mely már a folyóban élő halmennyiséget – így az emberek megélhetését – is veszélyezteti.

A fotón egy épp halászó férfi sziluettje látható.

A parton csónakok várják, hogy csónakázni vigyék az érkező zarándokokat, ami szintén több család megélhetését biztosítja. Sétánk során szinte minden méternél kiabálva ajánlották szolgáltatásaikat a csónaktulajdonosok. Ahogy látták érdektelenségünket, úgy csökkentették áraikat, a végén már néhány száz forintnak megfelelő rúpiáért akár órákat is csónakázhattunk volna a Gangeszen.

Szövőnegyed Varanaszi szívében

India számos pontján a szövést muszlim emberek végzik. Felkerestünk a Varanasziban található iszlám negyedet és meglátogattunk egy ott működő szövőgyárat. Láttuk, ahogy gépekkel, emberi felügyelet mellett készítik a különböző mintájú és színű anyagokat. Az üzem két nagyobb szobából állt, oda voltak bezsúfolva a gépek és a feladatukat végző munkások egyaránt.

Az egész olyan érzést keltett bennem, mint egy időutazás, ahol közvetlen közelről fedezhetem fel az ipari forradalom kezdeteit.  

Fogmosás az utcán

Varanasziban szű két napot töltöttünk, hiszen a második nap délutánján ismét vonaton terveztük az éjszakát. Ezért nem volt értelme az összes szobát fenntartani, így két lakosztályt kértünk, ahol tárolhatjuk a csomagokat és lehetőségünk van az éjszakai vonatozást megelőző tisztálkodásra. Tekintve, hogy kb. 8-8 ember osztozott egy-egy fürdőszobán, az indulás ideje pedig sürgetett, így gyors váltásban át kellett adni a helyiséget egymásnak. Mi közösen fürödtünk, amivel szintén időt spóroltunk, a fogmosás azonban már így sem fért bele a fürdőszobai programba.

Párom felvetette, hogy indiai módra –  elvégre Indiában vagyunk –  próbáljuk ki az utcán való fogmosást. Eddig mindenhol láttunk fogat mosó embereket az utcán, volt, aki az ujját, volt, aki neem fa ágat használt, és elvétve akadt, aki fogkefét és fogkrémet. A fogmosás Indiában egy rituális közösségi program, melynek során magukban mantráznak, vagy egymással beszélgetnek az emberek.

Nekem először furcsa volt az ötlet, nem tudtam azonnal levetkőzni európai neveltetésemet és rögtön arra gondoltam vajon mit szólnak majd hozzá az utcán lévők. Jobb ötletem azonban nem volt, így egy üveg vízzel, két fogkefével és némi fogkrémmel kisétáltunk, hogy elkezdjük a rituális a műveletet.

Az első pár percben legszívesebben elbújtam volna, de egy kis idő elteltével megdöbbenve fedeztem fel, hogy senki nem néz ránk furcsán és senkit nem érdekel az, amit épp csinálunk. Ha valaki megbámult az csak a világos bőrszínünk miatt volt, bár úgy tűnt, hogy fogkefével a szánkba kevésbé vagyunk érdekesek. Az emberek jöttek, mentek, egy idős hölgy kedvesen páromra mosolygott, éppen csak vállon nem veregette. Soha nem kaptunk olyan kedves tekintetet, mint ettől az idős hölgytől, akinek szeme azt sugallta, hogy jól van, büszke vagyok rátok, most már ti is közénk tartoztok.

Ez szép búcsú volt Varanaszitól, bár azért a vasútállomáson töltött öt órás várakozás próbára tette mindannyiunk idegrendszerét. A kiszámíthatatlanság azonban szervesen hozzátartozik Indiához, utólag már nem is értem miért lenne éppen a közlekedés kivétel...

Építészeti szempontból a szépség és a Tadzs Mahal szinte egybeforrt egymással, az épület évszázadok alatt a szépség és szerelem megtestesítőjeként vonult be a köztudatba.

/Fotók: Sygma/

A szép épületek mindig is lenyűgözték az emberiséget, vonzódunk mindenhez, ami monumentális, valahogy ösztönösen elbűvöl, lélekben felemel azáltal, hogy szembesít bennünket saját mulandóságunkkal.

De lássuk milyen is élőbe körbejárni a világörökség eme csodáját...

Megérkezés Agrába

Három óra körül érkeztünk a városba, de buszunkkal nem lehetett a Tadzs Mahal épületét megközelíteni, így maradt a jól bevált motoros riksa.

A riksából kiszállva számtalan önkéntes idegenvezető, fényképész ajánlotta fel szolgálatait, amit alig tudtunk – a jegyvételre való várakozás közepette – elhárítani.

A felvétel a Tadzs Mahal bejárata előtt készült, vezetőnk épp belépőjegyeink beszerzésére indul.                                                                                                                         

Végül vezetőnk megvásárolta a belépőjegyeket. Érdekes, hogy a jegy az indiai embereknek 250, a külföldieknek pedig 750 rúpiába került. A magasabb árért plusz szolgáltatásként soron kívül – az indiai tömegen átfurakodva – engedtek be minket, nem kellett levennünk a cipőnket a sírboltba történő belépés előtt és a helyiekkel ellentétben a wc-t is ingyenesen használhattuk. Átszámolva, európai viszonylatban, így sem fizettünk sokat, hiszen mindössze 3.000,- forintért megtekinthettük a világörökség eme csodáját.

A beléptetés

A Tadzs Mahal előtt szigorú beléptető rendszer volt, nem lehetett bevinni semmiféle vágó, vagy szúró szerszámot, öngyújtót, cigarettát, rágógumit és még sorolhatnám a listát. A nőket és férfiakat külön sorokban vizsgálták át, még az övtáskámat is lecsatoltatták, minden holmimat átvilágítottak. Az egész egy reptéri beléptetéshez hasonlított, annak talán egy szigorúbb változatára, éppen a papucsomat nem tetették le velem. A férfiak hozzánk képest gyorsan haladtak, és türelmesen várakoztak a túloldalon.

A motozást követően az oldalt szürkén látható detektoros bejáraton kellett áthaladni, körbe fegyveres őrök figyeltek és várakoztak.

Végre – nem kis megkönnyebbülésemre – én is átjutottam. Éppen odaértem páromhoz, amikor egy indiai fiatalember lépett hozzánk és engedélyt kért Gabitól, hogy lefényképezhessen. Teljesen a múlt században éreztem magam, zavarban voltam, de próbáltam kedvesen mosolyogni. Láttam, hogy csoporttársaim közül többen szintén mosolyogva pózolnak, volt, aki mellett gyerekek, volt, aki mellett egész családok ácsorogtak.

Utastársaink egy-egy indiai csoport gyűrűjében. Mindenki türelmesen várta, hogy elkészüljön az áhított felvétel.

A Tadzs Mahalnál az indiai emberek is kihasználják a fehér ember látványa nyújtotta lehetőségeket, így a későbbiekben is lépten-nyomon fényképezkedni akartak velünk. Nem voltak tolakodóak, egyszerűen csak érződött, hogy a helyi lakosok számára a Tadzs Mahal egybeforrt a fehér turistákkal, akiket egyébként klimatizált turistabuszokon, csupán messziről láthatnának. A fehér bőrű turista tehát – a helyi emberek számára – az épülethez tartozó látványosságnak számított.

Megpillantani a Tadzs Mahalt

Lélegzetelállító érzés a kapunk áthaladva egyszercsak megpillantani a Tadzs Mahal fenséges épületét.

Áthaladva a beléptető rendszeren és a fényképet kérő tömegen egy vöröskőből épült hatalmas kapuhoz érkeztünk. A kapu több kultúrában a mennyországot szimbolizálja és feladata, hogy segítse a belépő átszellemülését. A bejárat itt is elérte célját, főleg, hogy mögötte lassan kezdett kibontakozni a Tadzs Mahal hófehér sziluettje, melytől első pillanatban még a lélegzetem is elakadt. Az épület csodálatos látványt nyújtott, a nap fénye szépen játszott a fehér márvány teljes felületén, melynek egyes részeit szikrázó fehérség, más részeit pedig már aranyló koszorú díszítette. A márvány minden napszakban visszatükrözi a napsugarakat, így az épület színe a nap állásának függvényében változik. A napfelkelte és a naplemente nyújtja a legszebb látványt.

A bejárattól mesterséges tó vezet egészen a Tadzs Mahalig, a legtöbb felvétel a tó előtti korlátnál készül, így a háttérben szépen látszódik az egész épület. Természetesen mi is számtalan fényképet készítettünk, ami a nagy tömeg miatt nem volt egyszerű. Sorba kellett állni és nehéz volt olyan pillanatot elkapni, amikor rajtunk kívül nem volt más a felvételen.

Itt is rengeteg fotós várakozott, akik felajánlották szolgálataikat és igyekeztek egy-egy felvétel erejéig megtisztítani a területet. Többen készíttettek fényképet a csoportból, amit – a megállapodás értelmében – csak a kinyomtatott felvétel átadásakor kellett kifizetni.

A képek készítése után azonban a fotós hirtelen eltűnt. Többen hiába keresték, kisebb ijedelem futott végig az embereken, mindenki azt hitte művészünk felrúgta a megállapodást. Vezetőnk gyorsan mindenkit megnyugtatott, szerinte ugyanis Indiában nem fordulhat elő, hogy valaki önként lemondjon az előre megbeszélt rúpiákról. Kérte, hogy bízzunk az indiai emberek leleményességében, és higgyük el fotóművészünk időben megtalálja majd a csoportot.

A Tadzs Mahal története

Lassan sétálva végre elértük a mauzóleumot és leültünk az épület mögötti márvány lépcsőre, ahol vezetőnk elmesélte a Tadzs Mahal történetét.

A történet szerint a Tadzs Mahalt Sáh Dzsahán szultán – sáh a királyok perzsa megnevezése – szeretett felesége, Ardzsamend Banu és saját maga számára építtette mauzóleumként. Az uralkodó hitvese 36 évesen, 14. gyermeke születése közben halt meg és halálakor már 17 éve a „Mumtaz Mahal” (Palota Fénye) nevet viselte. Az épületet, szomorú történet miatt, az örökkévalóság arcának könnycseppjeként is szokták emlegetni.

A történet szerint a Tadzs Mahalt 20.000 ember 22 évig építette. 1653-ban készült el a mű, melyet 1983-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított.

Az uralkodó fia 1658-ban foglalta el a trónt, apját haláláig – a Delhiben található vörös erődhöz hasonló – az agrai erődben tartotta fogva, ahonnan kárpótlásként csodálatos kilátás nyílt a Tadzs Mahal épületére.

A Tadzs Mahal másik története

Később, az előttünk álló éjszakai vonatozás alkalmával megismert indiai fiatalember elmesélte, hogy a Tadzs Mahalnak van egy másik – indiaiak által ismert – története is. A muzulmánok ugyanis általában nem építettek mauzóleumot egy folyó partjára, így valószínűbb, hogy az épület eredetileg hindu templom volt, melyet aztán Sáh Dzsahán szultán megvásárolt és átalakíttatott. Ezt támasztja alá az is, hogy állítólag a levegőből a mauzóleum tetején világosan kivehető az om motívum, melynek jelentése „amit keresel, az létezik”.

A lemenő nap fényei csodálatosan megvilágítják az épületet. A nem látható negyedik toronyot épp felújították.

Újdonsült ismerősünk azt is elmondta, hogy az indiai embereket nem érdekli, hogy a külföldiek mivel azonosítják az épületet, hiszen egy ilyen szép történet csak hozzáad annak értékéhez. Ezt a szomorú szerelmi históriát ráadásul a muzulmánok is szívesen elfogadják, és a béke érdekében nem számít a múlt, vagy az, hogy ki mit gondol.

A néphagyomány szerint van a Tadzs Mahalnak olyan föld alatti része is, ami minden nyilvánosság elől rejtve van, ugyanis senkinek nem lenne jó, ha felszínre kerülnének a föld mélyén rejtőző titkok. Minden jól van úgy, ahogy van, a múltat pedig nem érdemes bolygatni.

A hinduk elfogadását és békés természetét – ezen a történeten túl – mi sem bizonyítja jobban, minthogy India jelképe egy muzulmán építészeti alkotás. A képet tovább árnyalja, hogy a híres Mumbai vérengzést pakisztáni muszlimok követték el, és jelenleg a világ legvédettebb határa India, Pakisztán között található. A hinduk azonban a muzulmán vallás híveit nem egy csoport szélsőséges terroristával azonosítják, vagyis képesek arra, hogy néhány ember tette miatt ne bélyegezzenek meg egy egész vallást, vagy nemzetet.

Az épület belsejében

Nem ugrom tovább előre az időben, még mindig a Tadzs Mahalnál járunk. Vezetőnk elbeszélését követően végre elindultunk, hogy belülről is megtekintsük az épületet. A papucsunkra – kórházakban használatos – cipővédőt húztunk és beálltunk a belépésre várakozók sorába. Természetesen itt is elég hamar – soron kívül – bejutottunk.

A hőségre és a papucs által kidörzsölt lábamra tekintettel én önként és dalolva vette le lábbelimet, amit aztán a kezemben vittem magammal tovább. Indiában egyébként a levetett cipőt semmilyen körülmények között nem szabad a szent helyre bevinni, még a táskából is kivetetik, ha meglátják. A magasabb belépődíjat fizető fehér ember azonban itt is kivételnek számít.

Az épületben nem lehetett fényképezni, aminek megszegését nagyon szigorúan büntették. Több biztonsági ember volt a teremben, melynek minden pontjáról szemmel tudták tartani a turistákat, síppal jelezték, ha valami szabálytalanságot észleltek.

A képen Mumtaz Mahal sírja látható. A sírt nem lehetett megközelíteni, kizárólag az ornamentikán átkukucskálva sikerült vetni egy-egy pillantást a díszes koporsóra.

Az épület falába gyönyörű ornamentikák, drágakövek, féldrágakövek találhatók. Ezek egy részét sajnos az idők folyamán ellopták, egy része azonban a mai napig fellelhető benne. Olyan csodálatos munkát végeztek az építők, hogyha valaki végighúzza ujját a falon, akkor nem érzi, hogy bármi kiállna belőle. A minták és a kövek teljesen a fal síkjában, abba tökéletesen belesimulva helyezkednek el. Az épület hagymakupolája az eget, alaprajza pedig a földet jelképezi.

Az épületben sötét volt, középen körbekerítve helyezkedett el Mumtaz Mahal sírboltja, melyből alig lehetett látni valamit. Hozzá kellett nyomnom arcomat a márványból készült kerítéshez, melyen csak a faragványok között lehetett átkukucskálni. Az épület belseje számomra nyomasztó volt, tényleg az az érzésem támadt, mintha kriptában járkálnék. Ezt enyhítette, hogy a biztonsági őrök elemlámpájukkal többször körbe sétáltak és átvilágították a falban található drágaköveket, melyek átlátszósága bizonyította eredetiségüket. A zöld, kék, vörös minden árnyalata megfigyelhető volt, csodálatos látványt nyújtott a köveken játszadozó lámpafény.

Fényképezés a Jamunáról

Sokat nem időztünk, hiszen közeledett a naplemente és még a Jamuna folyó irányából is szerettünk volna néhány felvételt készíteni az épületről. Hamarosan elhagytuk a Tadzs Mahalt és a falakon kívül indultunk a folyópartra, ahová igyekeztünk naplemente előtt megérkezni.

Közben az első embernél jelentkezett a híres indiai "gyomorrontás", ami kicsit lassította haladásunkat. Biztosan nem sokan mondhatják el magukról, hogy körbe hányták a világörökség eme csodáját, bár szegény csoporttársamat elnézve, valószínűleg ő is szívesen kihagyta volna ezt az élményt.

Az örökkévalóság arcának könnycseppje a lemenő nap fényében csodálatos látványt nyújtott, igazán jó fényképet – elegendő természetes fény hiányában – azonban nem sikerült készíteni. Egy kis csónakban kuporogtunk, alig mertünk megmozdulni, nehogy felbillenjünk, már a beszállás is szervezett rendben történt. Kb. negyedórát töltöttünk a vízen, az elénk táruló kép pedig mindenért kárpótolt és a felvételeket a szívünkbe tárolva vittük magunkkal tovább.

A Tadzs Mahal épülete a Jamuna folyóról, pár perce még körbevonták a lemenő nap fényei az épületet.

Shopping

Visszafelé úton több apró üzletbe betértünk, néhányan hűtőmágnest, vagy kristályból, kőből, csontból készült ajándéktárgyakat vásároltak. Érdemes volt alkudni, az induló árnak sokszor töredékéért meg lehetett vásárolni a kinézett ajándéktárgyakat. Itt az alkudozás – csakúgy, mint az arab világban – a játék része, kicsit a pókerre emlékeztet. Jó, ha nem látják rajtad az érdeklődést, és bármire nemet tudsz mondani, mert akkor nyert ügyed van. Vezetőnk szerencsére előre tájékoztatott, hogy szerinte minek mi a reális értéke, így mindig kedvező alkupozícióból indultunk. Ha valamire nemet mondtunk, soha nem hagyták, hogy elhagyjuk az üzletet, már újabb ajánlattal kiabáltak utánunk.

Az általunk megvásárolt hűtőmágnesek vételára 600 rúpiáról indult, végül 300 rúpiát adtunk érte. Tovább is folytathattuk volna az alkudozást, de sietnünk kellett, tudtuk azonban, hogy ezzel az összeggel eladónk maximálisan jól járt.

Fotósunk felbukkanása

Legnagyobb meglepetésünkre fényképészünk buszunk mellett támasztotta robogóját és mosolyogva mutogatta a kinyomtatott képeket. Vezetőnknek igaza volt, mindenki időben megkapta és kifizette a megrendelt felvételeket. Nem tudom, hogy csinálta, de észrevétlenül a csoport minden tagjáról készített fényképeket, amelyeket – néhány extra rúpia reményében – szintén eladásra kínált. Nekünk több tucat felvétel volt a fényképezőn, így nem éltünk a vásárlás adta lehetőséggel, amit fényképészünk csalódottan vett tudomásul.

Végül elköszöntünk Agrától, felszálltunk buszunkra és indultunk tovább a vasútállomásra, hogy elfoglaljuk éjszakai szállásunkat, mely alvás közben következő állomásunk irányába repít majd bennünket.

Várakozás az agrai vasútállomáson.

Végül több órás késéssel érkeztünk Varanasziba, India spirituális fővárosába, de erről majd egy következő történetben mesélek tovább…

Fotók: Sygma és dr. S.J.

A Vrindavanban töltött negyedik nap reggelén korán lesétáltunk a Jamuna partjára, hogy a felkelő nap fényében is megcsodáljuk és megörökítsük a folyópartot. Teljesen kiélveztük a látványt, figyeltük a fürdőző embereket, vízben játszadozó gyerekeket, csak cél nélkül sétálgattunk, megnéztük, ahogy egy komp kiköt és emberek tucatjai árasztják el a partot. Sokan motorral, kerékpárral, nagy csomagokkal érkeztek és sietősen folytatták útjukat a falu irányába.

A komp pillanatok alatt átszelte a folyó két oldalát és annyira tele volt, hogy egy gombostűt sem lehetett volna elejteni rajta. Mindenki gyorsan igyekezett elhagyni a fedélzetet.

A napfelkeltét követően beültünk egy folyómederbe épített - kb. a következő monszunig fennálló - házikóba, melyben már korán reggel a mana mantrát énekelték. Az énekes előtt mikrofon, a parton messziről lehetett hallani a szent szavak lüktetését. Indiában bárhol, bármikor lehetőség volt csatlakozni a Hare Krisnát éneklők csapatához. Természetesen a parton végigkísérő gyerekek ide is követtek bennünket, így pillanatok alatt megtöltöttük az aprócska helyiséget. Leültünk és hallgattuk a zenét, miközben a fejünk felett amerikai mókusok szaladgáltak.

Ezekről a mókusokról mindig az amerikai "Chip és Dale" című Walt Disney mesesorozat jutott eszembe.

Elhagyva az épületet egy helyi teázóba tévedtünk, ahol egyszer használatos, félig kiégetett agyagcsuporban igazi indiai teát – teafű, tej, és cukor kombinációja – kóstolhattunk. Valódi ízélmény, a felforralt házi tej lágyabbá tette a tea aromáját, máshol nem tapasztalható ízt kölcsönözve a forró italnak.

Az indiai tea nagyon ízletes, általában egy indiai teakeverék, tej és cukor kombinációja. Vigyázni kellett, hogy olyan helyet találjunk, ahol nem kevernek vizet a tejhez, ugyanis csak így tudtuk elkerülni a nem kívánt "mellékhatásokat".

A csészék egyszer használatosak voltak, teázás után könnyedén össze lehetett törni valamennyit és az agyaból készült edény pillanatok alatt lebomlott.

A teázó elhagyását követően egy folyó mentén található ashramban reggeliztünk. A kolostor előtt bérelt buszunk várta, hogy búcsút vegyünk a településtől és folytassuk utunkat Agrában – ahová a megfelelő fények érdekében – mindenképpen naplemente előtt kellett megérkeznünk.

Az utazás nem volt unalmas, főleg, hogy útközben betértünk egy ájurvédikus farmra, ahol néhány órában az indiai népi orvoslás alapjaival ismerkedhettünk.

Ájurvéda

A farm tulajdonképpen egy ájurvédikus egészségközpont volt, ami több orvosi rendelőből és néhány kórházi elhelyezésre szolgáló szobából állt. Egyszerű, de tiszta körülmények, nyugodt, zajmentes környezet fogadott. Berendezés alig volt, arra nem nagy hangsúlyt fektettek a központot kialakító orvosok, a külsőségeknek – Európától eltérően – Indiában egyébként sincs túl nagy jelentősége.

Az egyik kezelésre szolgáló szoba belseje. Puritán, akár az indiai otthonok nagy része.

Az intézetet működtető orvos nagyon barátságos fogadtatásban részesített minket. A férfi megjelenése, mozgása fiatalos volt, pontos életkorát nem lehetett meghatározni. Kiegyensúlyozottnak, mosolygósnak tűnt, a bemutatkozást követően rögtön gyógynövénykertjébe invitált, ahová elmondása az évek alatt alapján több ezer élőlényt telepített.

Fűben, fában orvosság

A kertben található növényekről elmondta, hogy mindegyik más gyógyhatással rendelkezik, sőt még az sem mindegy, hogy a növény mely része, milyen napszakban, vagy évszakban kerül begyűjtésre, illetve azt hogyan használják. Az asztrológiai képletek alkalmazása szintén szerepet játszik a kezelések során, a növények ültetésénél az égtájak és bolygók mozgását is figyelembe veszi. Mindennek szigorú rendje van, amit a megfelelő gyógyhatás érdekében fontos betartani.

Az ájurvéda farm udvara, ahol szinte minden gyógynövény megtalálható.

Vendéglátónk több növényt bemutatott részünkre. Megmutatta például azt, ami nőgyógyászati problémákra, szív és érrendszeri betegségre vagy sebgyógyításra szolgál. Az aloe verát nagy mennyiségben felismertem, a nőgyógyászati problémára pedig a szemérmes mimózát javasolta, ami olyan érzékeny volt, hogy a legkisebb érintésre is becsukta leveleit. Elmondta, hogy az egyes növények hasonló energetikai tulajdonságokat hordoznak, mint az a szerv, amire hatásukat kifejtik. Ha jól értettem, akkor itt a növények energetikai rendszerre gyakorolt hatását, energia minőségét használták, és minden egyes növény – a legjobb gyógyhatás elérése érdekében – igényeinek megfelelő gondoskodásban részesült.

A kert megtekintését követően vezetőnk egy hatalmas terembe vezetett és ülve folytatta hivatása bemutatását.

Magyar-indiai vezetőnk és indiai vendéglátónk.

Elmondta, hogy az ájurvéda több ezer éves hagyományra visszatekintő gyógyító rendszer, szanszkrit jelentése az élet tudománya. Lényeges, hogy a test, szellem, lélek egységét hangsúlyozza, és azt vallja, hogy a betegség oka mindig az egyensúly valamely irányba történő felborulása, melyet újra ki kell egyenlíteni. Éppen ezért a fizikai kezelés mellett a probléma kialakulásának lelki, szellemi folyamataival is foglalkozni kell.

Mindenki saját természete alapján cselekszik

Hippocrates: „Fontosabb azt tudni, hogy pontosan milyen alkatú a beteg egyén, mint azt, hogy milyen betegségben szenved.”

Az ájurvéda az emberek három csoportját, illetve ezek kombinációját különbözteti meg egymástól.

Vendéglátónk feltette azt a kérdést, hogy ki mit tenne abban a helyzetben, ha hirtelen egy kobra bukkanna fel a terem közepén.

Ez természetesen költői kérdés volt és ő maga meg is válaszolta. Elmondta, hogy biztosan lenne, aki elszaladna és elbújna, amíg valaki megoldja a helyzetet, lenne, aki segítséget kérne és olyan is akadna, aki a veszély megszűnése érdekében szembeszállna a kígyóval. Egyik megoldás sem jobb vagy rosszabb a másiknál, a lényeg, hogy mindenki fogadja el saját habitusát és annak megfelelően cselekedjen.

Ennek alapján az ájurvéda az emberek három csoportját különbözteti meg egymástól:

• vannak a vata (levegő) típusú emberek, akik a futást választanák,
• vannak a kapha (víz) típusúak, akik elszaladnak ugyan, de segítséget hívnának, és
• vannak a pitta (tűz) típusúak, akik szembeszállnának a kígyóval.

Az emberek típusának megismerése nagyon fontos, hiszen ez dönti el, hogy mi a jó és a kevésbé jó étel, energia, kezelési módszer az egyén számára. Az egyes típusok beazonosítását a testalkat, beszélgetés és pulzusvizsgálat együttes figyelembevételével végzik.

Mindenki meggyógyíthatja önmagát

A test, szellem és lélek minden esetben megbonthatatlan egységet alkotnak. Az egyén felépítése születését követően genetikusan meghatározott, így élete során szinte változatlan marad. Éppen ezért mindenki meggyógyíthatja önmagát, ha megérti saját testét, megismeri elméjét, és elsajátítja energetikai rendszere egyensúlyi állapota fenntartásának képességét.

„Legyen az ételed a gyógyszered, és a gyógyszered az ételed” és maradj gyógyszerek nélkül egészséges.

A másik fontos dolog, amit a módszer hangsúlyoz nem más, mint a táplálkozás. Az ájurvéda szerint az agni, vagyis az „élet tüze” és az emésztőrendszer állapota befolyásolja az anyagcsere folyamatait, az emésztőrendszer zavarai, vagy megfelelő működése szervesen hatnak egészségi állapotunkra. Még a tökéletes emésztés során is keletkeznek méreganyagok, a rosszul megemésztett táplálék azonban már a belekben elkezdi felszívódását és ezzel hatványozottan mérgezi szervezetünket. A bélrendszerben felszabaduló méreganyagok felszívódás által a véráramba kerülnek, majd eljutnak a test különböző pontjaira, ahol - csökkentve immunrendszerünk működését - felhalmozódnak, ezáltal különböző betegségeket idéznek elő testünkben.

Hippocrates: „Soha nem fogjuk megérteni a betegségek mibenlétét, amíg meg nem értjük az étel helyes megválasztásának fontosságát.”

Mindenki tudja, hogy az égéshez levegő szükséges, ezért is fontos, hogy úgy táplálkozzunk, hogy a gyomorban maradjon elég levegő, mely elengedhetetlen az elfogyasztott élelmiszer tökéletes elégetéséhez. Ezért soha ne együk tele magunkat és lényeges, hogy személyiségtípusunknak, energetikai rendszerünknek megfelelő táplálékot válasszunk, hiszen ezzel segítjük a tökéletes emésztés megvalósulását és egészségünk megőrzését.

Mint mindenben, itt is legfontosabb a megelőzés

Vendéglátónk elmondta, hogy az ájurvéda elsősorban a betegségmegelőzést hangsúlyozza, különböző módszerekkel igyekszik a test fiatalságának megőrzésére, az élet meghosszabbítására, az orvoslásban alkalmazott gyakorlatok pedig nemcsak egészségünk megőrzését, hanem önmagunk mélyebb megismerését is szolgálják. Rendszeres gyakorlással harmóniát és egyensúlyt alakíthatunk ki önmagunkban és környezetünkben egyaránt.

A fiatal és az idős generáció, mindketten harmóniát sugároznak.

Az ájurvéda nem a nyugati tudományhoz hasonló alapokon nyugszik, az ősi tudás többnyire apáról fiúra száll. Egy ájurvédával foglalkozó orvos egész életén keresztül tanul, felhasználja az asztrológia és számtalan más tudományterület tanait, próbálja komplexen szemlélni a világot és az abban tapasztalt jelenségeket. Az egész világ egy rendszer, egy szerves egész, melyben senki és semmi nem független egymástól. A növényekre, csakúgy, mint az emberi szervezetre különböző energiák hatnak, mint például a bolygók mozgása, a Hold állása, stb. Egész más hatása van egy növénynek, amit telihold és egész más annak amit fogyó hold idején szedtek.

Itt nem lehet a nyugati orvosláshoz hasonló tömeggyógyításról beszélni, minden ember, minden eset más és más, ezért a kezelés sem feltétlenül egységes.

„Nem azzal kell foglalkozni, hogy mi lesz, hanem azzal, hogy mi van.”

Vendéglátónk elmondta, hogy arra a kérdésre, hogy valaki meggyógyul vagy meghal, nem tud válaszolni. Nincsenek tudományos bizonyítékaik, de neki nem is azzal a kérdéssel kell foglalkozni, hogy mi lesz, hanem azzal, ami jelen helyzetben van. Természetesen ő sem utasítja el a nyugati orvoslás vívmányait, a kezelések megkezdése előtt bemutatott röntgenfelvételek, egyéb vizsgálati anyagok megkönnyíthetik munkáját, a két terület szemléletmódja azonban mégis eltér egymástól.

Állapotfelmérés

Az elhangzottakat követően lehetőség volt teafű, gyógynövényolaj vásárlására és aki szerette volna egyéni konzíliumot kérhetett. Vezetőnk előzetesen elmondta, hogy az idő rövidsége miatt ne számítsunk mélyreható elemzésre, egy tapasztalatot viszont megér annak, aki szeretné kipróbálni a vizsgálatot.

A kíváncsiság természetesen engem is hajtott, így jelentkeztem és az analízis – európai mércével mérve - jelképes összegbe került. Az orvosnál kb. öt percet tartózkodtam, megmérte pulzusomat, megállapította személyiségtípusomat, kicsit beszélgettünk, tettem fel néhány kérdést, sok információt azonban nem kaptam. Persze nem is ez volt a cél és szerencsére konkrét problémával sem rendelkeztem, a kíváncsiságom kielégítése pedig megért ennyit. Végül vásárfia gyanánt masszázsolajjal és egy doboz gyógyteával távoztam.

Innen folytattuk utunkat tovább és izgatottan vártam, hogy megpillanthassam a Tadzs Mahal fényképeken monumentálisnak tűnő épületét.

Bérelt buszunkkal indultunk tovább Agrába.