trekkelgo

Fotók: Sygma

Már évek óta vágytam ellátogatni Indiába. Nem tudom mi hajtott, miért éreztem vonzalmat az ország és kultúrája iránt, egyszerűen valami mágneses erővel hívott, amit racionális elmével a mai napig nem tudok megmagyarázni.

Valóban igaz az a mondás, hogy, ha az utadon haladsz, elhárul előled minden akadály.

Egyik nap beszélgettünk párommal arról, hogy utazni kellene, másik nap pedig már ott volt több – egy szerzetes által szervezett – indiai körutazás leírása az email fiókomban.

Korábban megismerkedtem az indiai mantrákkal, voltak ismereteim a hindu vallás területéről és többször kipróbáltam a jógát, aminek hosszú távú, emberi szervezetre gyakorolt pozitív hatása egyszerűen leírhatatlan. Ezen ismeretek birtokában az indiai utazásban elsősorban a spirituális élet, a kinn élő emberek hitvilágának felfedezése motivált.

Az utazás feltétele egy személyes elbeszélgetés volt, ahol a szervező – azóta már a kedvenc szerzetesem – elmondta, hogy ez nem turista, hanem zarándokút lesz, amelyen megismerhetjük a „real” Indiát, annak minden szépségével és viszontagságaival együtt.

Harijan, magyar-indiai vezetőnk

Elmondta, hogy az utazás során lehetőségünk nyílik megismerni az indiai kultúrát, vallást, bepillantást nyerhetünk a zene és tánc világába, valamint ellátogathatunk olyan helyekre, ahová európai külsővel, vagy egy turistacsoport részeként soha nem lenne lehetőségünk.

Ennek árnyoldalaként fel kell készülni az eltérő kultúrából adódó nehézségekre, a koszra, a szegénységre, szóval próbált minket elrettenteni, hogy a csoport érdekében végül csak azok az emberek maradjanak, akik nem akarnak az első kulturális sokk alkalmával visszarepülni Magyarországra. (Később vezetőnk elárulta, hogy útjai során erre valóban volt már példa.)

Közel három hetet töltöttünk Indiában, melynek során Vrindavant, Agrát, Varanaszit, Darjeelinget, Bharddamannt, Mayapurt, Kalkuttát, Purit, Bhuvanesvart, végül Delhit látogattuk meg. A szállásunk több alkalommal ashramban (hindu kolostor), éjszakai vonatozások alkalmával vasúti kocsiban volt. Étkezni teljes vegetáriánus módon étkeztünk, sok esetben a földön ülve, pálmalevélből készült tányérból, vagy fém edényből, szigorúan jobb kézzel, akár az indiaiak.

Az út során rengeteg élmény, hatás ért, többet láttam és tapasztaltam, mint itthon évek alatt, néha úgy éreztem, hogy nem is tudom feldolgozni az engem érő hatásokat, a minden percben zúduló benyomást.

Mégis, amikor hazaérkeztem és elkészítettük a fotóalbumot azt tapasztaltam, hogy szóban valahogy nem tudom átadni az élményeket, így egy idő után, ha valaki megkérdezte, hogy „Na milyen volt India?” csak annyi volt a válaszom, hogy „Jó.”. Pedig ez a három hét nemcsak egyszerűen jó, hanem leírhatatlan volt és valami megfogott Indiában. Ha meg kellene fogalmazni, akkor azt hiszem az emberek gondolkodása és élethez való viszonya volt a legmeghatározóbb számomra.

A kinn összegyűjtött élményekből, fotókból, videókból szeretném bemutatni, összegezni és másokkal is megosztani élményeimet.

A fényképek zömét párom készítette, a képeken sikerült elkapni számtalan tökéletes pillanatot, egy-egy arcban, vagy tekintetben sokszor egész India benne van.

Az „Ezerarcú India"

2015. október 10-én indultunk repülővel Budapestről, a Liszt Ferenc repülőtérről és másnap hajnalban – Dohában történő átszállást követően – érkeztünk meg Delhi Indira Gandhi Repülőterére.

Delhi Indira Gandhi Repülőtér

„Namaste” (esetleg „Hare Krisna” vagy „Allah Akbar”)

India egész területén elfogadott köszönési mód a „Namaste”, és a „Namaskar” – mindkettő jelentése "Jó napot!". Arra már elég hamar rájöttem, hogy egy kedves mosoly és köszönés nagymértékben megkönnyíti a helyi emberekkel való kapcsolatteremtést. Akkor is kiválóan alkalmazható volt, amikor elkezdtek gyülekezni az emberek körülöttem. Ilyenkor úgy tettem, mintha nem értenék a magyaron kívül más nyelvet, elmormoltam egy köszönést és egy kedves mosoly kíséretében továbbálltam. Ez mindig bevált. Ha például megkérdezték angolul, hogy kérek-e idegenvezetést, csak magyarul kezdtem el válaszolni és pár perc után mindenki angolosan távozott.

Virágot áruló kislány, aki társaival együtt hamar megtalálta a csoportot.

A „Hare Krisna” szintén gyakori köszönési mód a hinduk körében, azt jelenti „Dicsőség Krisnának”. A Godrum szigetén lévő Gangesz parti települések meglátogatása alkalmával lelkesen köszöngettünk mindenkinek, amikor az egyik hölgy visszaköszönt, hogy „Allah Akbar”. Akkor tudatosult bennünk, hogy órák óta egy muszlim faluban sétálunk, ahol a „Hare Krisna” nem éppen a legkívánatosabb köszönési mód volt. Ezt leszámítva azonban ez a varázsszó kapukat nyitott meg számunkra, mindig kedves mosolyt és jellegzetes indiai biccentést kaptunk cserébe.

Az indiaiak egyébként mindenre jellegzetes fejingatással válaszolnak. Náluk az igen a nem és a nem az igen. Ha éppen beszélgetnek, és ki akarják fejezni metakommunikációs jelekkel az egyetértésüket, vagy csak azt, hogy figyelnek, akkor elkezdik máshol nem látható módon oldalra billegtetni a fejüket.

Kezdetben én is próbáltam nemet mutatni a fejemmel, de miután ezt több alkalommal sikerült összekeverni, így inkább egy idő után, ha valamire nemet akartam mondani felemeltem a kezem és rendőri kézmozdulatnak beillő állj jelzéssel igyekeztem érvényt szerezni akaratomnak.

Közlekedés

Autódudától hangos minden. Itt a duda nem az agresszió kifejeződése, nem azt szimbolizálja, hogy valamit rosszul csinálsz, vagy nem értenek veled egyet, hanem egyszerűen ezzel jelzik egymásnak, hogy ’ne mozdulj, mert érkezem’. Éppen ezért fontos, hogy a közlekedésben mindenki kerülje a hirtelen mozdulatokat és inkább előre, mint a háta mögé figyeljen, miközben igyekszik becsatlakozni a forgalomba.

Az utakon nincsenek felfestve útburkolati jelek, annyi jármű kerül egymás mellé, amennyi éppen elfér. Nincsenek jelzőlámpák, vagy csak nagy ritkán, de azok is főleg kikapcsolva.

Ez alól utunk során egyedül Delhi jelentett kivételt, ott forgalmi lámpákkal, útburkolati jelekkel, kevesebb dudaszóval egész európainak, de unalmasnak nem mondható közlekedéssel találkoztunk.

A gyengébb járműnek el kell engedni az erősebbet, az út belső oldalán általában a gyorsabb járművek haladnak.

Az úttesten és környékén bármikor felbukkanhat egy-egy kutya vagy tehén, akik gyakran az autópálya kellős közepén fekszenek, és édesded álmukat alusszák a legnagyobb dudaszó közepette. Emiatt nem lehet igazán gyorsan haladni, az autópályákon is maximum 70 kilométer per órával közlekedtünk.

A képen látható kutyus nem zavartataja magát, jóízűen falatozik a forgalom kellős közepén.

Ennek ellenére nem alakulnak ki nagy forgalmi dugók, a járművek lassan, de biztosan hömpölyögnek. Az utcákon kerékpáros és motoros riksák tömkelege várja, hogy biztonságosan eljuttathassa utasait A-ból B pontba.

A szent tehén

A szent tehenek mindenhol jelen vannak, a legszokatlanabb helyeken és pillanatokban bukkanhatnak elő, az utcákon pedig mindig nézni kell hová lépünk, mert, ha nem vigyázunk könnyen egy értékes tehénlepény kerülhet a talpunk alá.

A tehenet tisztelet és megbecsülés övezi, éppen ezért nagyon szelídek, nem félnek az embertől, nyugodtan kószálnak az utcákon és akár az utcai árusok készleteit is dézsmálhatják büntetlenül.

Nagyon sok a kóbor tehén, őket nem etetik, de nem is zavarják el, esznek, amit tudnak, sokszor a szemétben turkálnak, jobb esetben legelésznek, ha találnak zöld területet maguknak.

A hinduk a húsukat nem fogyasztják, kizárólag a tejét és az ürülékét hasznosítják. Az elhullott állatokat elviszik, megnyúzzák, a többit pedig a vadállatokra és a természet rendjére bízzák.

Nem ritka, hogy éppen egy autópálya kellős közepén forgalommal szemben sétálnak, vagy békésen szunyókálnak a két sávot elválasztó zöld övezetben. Olyan eset is előfordult, hogy egy templom kellős közepén, szőnyegen, szerzetesek társaságában találkoztunk a jámbor állatokkal.

A tehén ürülékét a házak falán, villanyoszlopokon, a legkülönfélébb helyeken szárítják, majd tüzelőként hasznosítják, azon készítik az ételt. A kiszáradt tehénürüléknek kellemes illata van, a házak falát is ezzel tapasztják, ezzel súrolják fel a padlót és a házak előtti teraszt.

Tehénlepényt szárítanak a napon.

Étkezés

Az indiai emberek nagy része vegetáriánus, generációk óta nem fogyasztanak semmiféle húst, vagy állati eredetű élelmiszert a tejen és a tejből készült termékeken kívül.

A hindu vallás alapja az élni és az élni hagyni. Hiszik, hogy a földön minden Isten teremtménye, ezért az embernek nincs joga elvenni más élőlények életét.

A reinkarnációnak köszönhetően ráadásul nem tudhatjuk ki milyen testbe születik újra, így lehet, hogy, aki állatot öl éppen valamelyik ősét fogyasztja jóízűen.

Az indiai emberek általában a földön ülve esznek, nem szeretik az asztalt, nem használják, legszívesebben minden tevékenységet földön ülve végeznek. Nem használnak evőeszközt, kizárólag jobb kézzel veszik magukhoz az ételt, mivel a bal kezüket tisztálkodásra használják. Úgy gondolják evőeszköz használata nélkül az élelem korábban kapcsolatba kerül testükkel, átveszi rezgéseiket, így rájuk hangolódik, mire a szájukba kerül.

Étkezés a vrindavani ashramban. Vegetáriánus menü felszolgálása és elfogyasztása.

Házasság asztrológiai képlet alapján

Indiát még mindig a kényszerházasságok, gyermekházasságok országával azonosítják, pedig az idők folyamán ezek a szokások sokat változtak. Számunkra furcsa, hogy nem a szerelem a döntő, hanem az esetek 70-80 %-ában a szülők rendezik el gyermekeik életét, itt azonban ez egy teljesen természetes, jól működő tradíció.

Ma már a fiataloknak jogukban áll nemet mondani a szüleik által szervezett házasságra, ez azonban a szülők iránti tisztelet és bizalom miatt nem jellemző, sok esetben meg sem kérdőjelezik a szülői döntést.

A szülők asztrológiai képlet alapján keresnek párt gyermekeik számára, ez az első szűrő annak eldöntésére, hogy a leendő pár milyen mértékben illik egymáshoz. Mivel India hatalmas, területenként eltérő népek, kultúra jellemzi, így az is fontos, hogy a leendő pár azonos szokásokat hozzon magával, hiszen hosszú távon egyre fontosabb a hasonló gondolkodás.

A külsőségek kevésbé dominálnak, sokkal inkább meghatározó a békés természet és az intelligencia.

Vrindavanban egyik vendéglátónk ebéd után elmesélte házassága történetét. Elmondta, hogy mivel 28 éves koráig nem talált magának feleséget, a szülei elkezdtek aggódni érte. Ekkor édesapja elhatározta, hogy kézbe veszi a dolgokat és félévi keresgélés után talált rá a tökéletes arára. A fiatalok azóta is együtt élnek és 4 gyermek boldog szülei.

Lolita, indiai vendéglátónk.

Indiában mindenesetre még mindig elég furcsán néznek arra a nőre, akinek 30 évesen se férje, se gyereke nincs, ezt nem tudják megérteni egy olyan országban, ahol ennyire fontos a házasság és a család.

Kasztrendszer

Az egyik vonatozás alkalmával megismerkedtünk egy indiai sráccal, aki fogorvosnak tanult Varanasziban. A kasztrendszerrel kapcsolatban csak legyintett és azt mondta, hogy nincs jelentősége. Megkérdeztük, hogy szeretne-e más kasztba tartozni, de már a kérdést sem értette, nem értette meg miért kellene más kasztba tartoznia, hiszen ő elfogadta azt, amiben született.

Frissen megismert indiai barátaink várják, hogy begördüljünk az állomásra.

A kasztrendszer ma is létezik, jelentősége azonban egyre kisebb. Egy nő kasztja házasság révén változhat, a férfi kasztja állandó, nekik születésük határozza meg kasztbeli hovatartozásukat.

Kedvenc szerzetesem hangsúlyozta, hogy a rendszer lényege az átjárhatóság. Bár a kasztrendszer tényleg csoportosítja az embereket, ez azonban egyáltalán nem egy diszkriminatív fogalom. Itt a mesterségek sok esetben generációról generációra öröklődnek és a kasztok is inkább mesterségeknek megfelelően kerültek kialakításra. Gandhi élete során szintén hangsúlyozta az átjárhatóság fontosságát, fellazítva ezzel a korábban tényleg szigorú rendszert.

Isten a mindennapokban

Az egyik templomban egy termékenységi szobor (lingam) tejben, vajban fürösztése zajlik.

Indiában a különböző vallások jellemzően jól megférnek egymással. Az országban 850 millió hindu él, a lakosság 12%-a pedig muzulmán, a buddhisták aránya kevesebb, főleg a tibeti határ mentén, a Himalája hegyei között élnek.

A hinduizmusban egy istenhit van, Istennek azonban számtalan megnyilvánulását imádják. Az indiai emberek számára Isten létezése nem kérdés, hanem mindennapi életük legfontosabb, legtermészetesebb része. Isten körül forog minden, mindenhol, mindenkinél jelen van. Olyan akár egy élő családtag, akinek felajánlják az ételt, ünneplik a születésnapját, imádkoznak hozzá, beszélgetnek vele.

Az indiai hagyomány és kultúra 5000 év alatt szinte alig változott, a vallás nem intézményesült, a szokások generációról, generációra tanulás útján öröklődnek. A Rama jana történetét sokszor heteken keresztül mesélik, a történet szülőről gyermekre száll.

A nyugati ember nehezen érti, hogy mit miért csinálnak, így a szokásokat könnyen a babonás gyermek rajongásával azonosítják. Pedig lehet, hogy nem furcsább megfürdetni egy fallikus szimbólumot, mint autódudával megpróbálni megszüntetni a fennálló forgalmi dugót.

Indiában egyébként nagy hagyománya van az adományozásnak, nem tudsz olyan házba bekopogtatni, ahol ne adnának valamit, ha épp templom építésére, vagy szegények megsegítésére gyűjtesz. A templomokban folyamatosan énekelnek, egész álló nap ünneplik Isten jelenlétét, megnyilvánulásait.

Egész évben „kenutúrán”

Az indiai ember, ahol elfárad ott piheni ki fáradalmait.

Kedvenc szerzetesem mesélte, hogy egyik útján egy vállalkozó elmondta, hogy ő minden évben elmegy legalább egyszer kenutúrára. Ez azért olyan fontos esemény, mert ilyenkor megengedheti magának, hogy ne vegye fel a telefont és kb. két hétig kizárja a külvilágot, csak azt tegye, amihez kedve van. Az első indiai látogatása alkalmával meglepődve mondta vezetőnknek, hogy az indiai emberek tulajdonképpen olyan, mintha egész évben kenutúrán lennének. Ők egész évben megengedhetik maguknak azt, amit ő csak évente néhány hétre.

Az európai ember Indiában látványosság

A fehér ember India nagy részén látványosság. Megbámulják, nagyon sokan szeretnének fényképezkedni vele, gyakran egész családok körbeállják egy-egy fényképfelvétel erejéig.

Mi fotózzuk őket, ők fotóznak minket...

Ilyen mértékű bámulást még soha nem tapasztaltam, sokszor kényelmetlenül éreztem magam, ezért európai ruháimat rövid úton indiai öltözékre cseréltem. Ez sokat segített, úgy éreztem jobban beolvadok a környezetbe, nem éreztem magamon olyan gyakran a vizslató tekinteteket, arról nem beszélve, hogy a melegben sokkal kényelmesebb viseletet jelentett bármelyik itthon használatos ruhadarabomnál.

Hosszú szoknyában, vállamon kendővel nem okozott problémát a templomlátogatás, fennakadás nélkül jutottam be mindenhová. Nagy melegben előfordult, hogy a kendőt a fejemen viseltem, annak érdekében, hogy elkerüljem a napszúrást. Ezt a ruhadarabot, mindenre tudtam használni, éjszakai vonatozás alkalmával még takarónak is megfelelt. Utam során a leghasznosabb holminak bizonyult.

Mindent egybevetve…

Egy biztos, Indiában minden lehetséges! Ami megtörténhet az meg is történik, és annak az ellenkezője is előfordulhat. Az ország kiszámíthatatlan és ezen a legprecízebb szervezés sem segít. Mindig fel kell készülni a váratlan helyzetekre, mint például, hogy felfegyverzett rendőrök alszanak az ágyadban a vonaton, vagy több órát várakozol egy útlezárás miatt, esetleg döglött egeret találsz a zuhanyzóban.

Indiai vezetőnknek hála azonban garantáltan minden körülmények között biztonságban érezhettük magunkat és olyan helyekre is eljutottunk, ahová egyedül nem mentünk volna, vagy nem mertünk volna elmenni.

Ha meg kellene fogalmazni mi fogott meg Indiában, akkor azt hiszem az emberek gondolkodása és élethez való viszonya volt a legmeghatározóbb számomra.

Európában mindenki az anyagi javakat hajszolja, ezáltal szkeptikussá válik a nem mérhető dolgokkal szemben. Indiában ennek épp az ellenkezője történik. Az indiai emberek minden pillanatban a spiritualitást, a szellemet és a vallást keresik. Nem a külsőségek, mint a divat és a pénz állnak a középpontban, mégis több mosolygós embert látni itt, mint a nyugati társadalmakban bárhol.

A másik dolog, amire rájöttem, hogy Indiára időt kell szánni. Nekem is szükségem volt néhány napra, hogy a kultúrsokk után elkezdjem élvezni az ország lüktetés, hangulatát. A három hét alatt olyan dolgokat ismertem meg, amiről nem is álmodtam és végül lenyűgözött az a mód, ahogy az emberek kifejezik hitüket és az a végtelen nyitottság, elfogadás, ahogy az élet dolgait szemlélik.

Indiai utunk során minden napnak azzal a tudattal vágtunk neki, hogy „Lássuk vajon mit ad ma nekünk India?”, de csak hazatérve látom igazán, hogy tényleg mennyi mindent adott.