trekkelgo

Fotók: Sygma

Varanasziban első utunk a Gangesz partjára vezetett, ahol máris csónakba szálltunk, hogy minél gyorsabban közelíthessük meg a híres hindu halottégetések legnagyobb színhelyét. Nem volt sok időnk, hiszen vészesen közeledett a naplemente, így motorcsónakkal indultunk, melynek folyamatos zúgása a meghitt beszélgetésre sajnos nem sok lehetőséget biztosított.

A képen csoportunk és a csónakot vezető indiai férfi látható.

Vezetőnk (Zoli/Harijan) több alkalommal is kérte, hogy állítsák le a motort, hogy néhány mondatban bemutathassa a hinduk halálhoz való viszonyát, valamint elmesélje a hindu temetési szokásokat. Mondandóját Gárdonyi Géza „Ha meghalok” című versének szavalásával kezdte, ami kellőképpen megalapozta az egész csapat hangulatát:

Gárdonyi Géza
Ha meghalok

Ne nézzetek rám borzalommal, ha meghalok:
Az a halott a koporsóban nem én vagyok!

Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng – az voltam én.

Sorsomnak gyászán ne könnyezzetek
s ne mondja a pap: „Ímé porba hullt!”

Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult!

S mikor a szónok a sírnál beszél
s végül kiált: "Hát Isten veled!”

Ne a sírba integess nekem.
Fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!

Csónakunk a Gangesz vizén himbálózott, miközben a lemenő nap fényében érdeklődve figyeltük a part túloldalán zajló eseményeket. Mindenki elcsendesedve várta, hogy megérkezzünk a halottégetések színhelyére, a síri csendet csak motorcsónakunk újra beindult ritmusos berregése törte meg. 

Harijan figyelmeztetett, hogy a halottégetést ne fényképezzük, nagyon komoly konfliktusba kerül, aki megpróbálja. Egyébként is ez a tiszteletlenség jele, amit semmilyen kultúrában nem vesznek jó néven. Javasolta tegyük el fényképezőgépeinket, ha nem akarjuk, hogy lépten-nyomon megszólítson valaki, felhívva figyelmünket a fotózás tilalmára.

Természetesen titokban sikerült néhány felvételt készíteni, de nem volt könnyű dolgunk, mivel a helyszínen dolgozó indiai emberek árgus szemekkel figyelték csoportunkat. A felvételen egy halottégetés nyomait takarító férfi látható.

A halottégetés helyszínén vérnyomok, mindenfelé csontdarabok hevertek, a tehenek az emberi maradványokban turkáltak, ami - véres szájukat elnézve - elég groteszk látványt nyújtott.

 A halottégetés közvetlen közelében egy férfit láttam a földön ülve, akinek egész testét hamu borította. Ezt leszámítva teljesen meztelen volt, körülötte emberi csontok, koponyák hevertek. Heves mozdulatokkal igyekezett arrébb tessékelni minket, ugyanis állítása szerint megzavartuk meditációját.

Harijan látva döbbent arckifejezésemet elmesélte, hogy egy szerzetest látok magam előtt, aki fizikai szükségleteinek szélsőséges kielégítési módját választotta, így próbálja legyőzni az összes testéhez kapcsolódó anyagi kötőerőt. Ennek során nem riad vissza az emberi hús fogyasztásától sem, ha szomjas, emberi koponyát használ pohár gyanánt és szexuális szükségleteit is képes elhunyt embereken kielégíteni. A hallottaktól teljesen elrettenve igyekeztem minél távolabb kerülni a férfitól, csoporttársaimon átgázolva indultam az ellenkező irányba.

Szerencsére ez már olyan szélsőséges formája a fizikai kötőerők legyőzésének, amit Indiában is csak nagyon kevesen választanak a spirituális felemelkedés útjaként.

 Reinkarnáció

Harijan elmondta, hogy a hindu emberek a lélekvándorlásban (reinkarnációban) hisznek. Úgy gondolják a test időről-időre meghal, maga a lélek azonban halhatatlan.

Szerintük testünk csupán egy ruha, amit levetve, lélekként folytatjuk tovább utunkat egészen a következő újjászületésig.

Olyan ez, mint, amikor a kígyó levedli bőrét, mert a régit már kinőtte, elhasználta, a sok csúszkálás során lehorzsolta, megkérgesedett, egyszóval nem érzi benne jól magát, ezért újat növeszt és abban folytatja tovább a tapasztalatszerzést. A kígyó nem érez félelmet, mikor vedleni kezd, hiszen tudja, hogy a régi alatt az új bőre várja. A hindu emberek is hasonlóan viszonyulnak a halálhoz.

 Az újjászületés tehát a lélek új testbe költözését jelenti, melynek örökös körforgása (szamszara) addig folytatódik, amíg a lélek meg nem szabadul karmájától, elérve a nirvána állapotát.

 A szertartás menete

A háttérben a halottégetésben tüsténkedő emberek csoportja látható. Ezt a tevékenységet kizárólag férfiak végzik Indiában.

A halotti szertartás pontos leírását a Prétakalpa (hindu halottaskönyv) tartalmazza. Az abban foglaltakat az élő hagyományok a mai napig követik.

A halottaktól általában még otthon elbúcsúzik a család, haját, körmét levágják, a férfiakat tiszta fehér, a nőket színes lepelbe bugyolálják, majd valamely folyó partjára szállítják, ahol elhamvasztják a lélek által levetett testet.

Ezzel párhuzamosan az elhunyt legidősebb férfi hozzátartozója (általában fia vagy testvére) fejét szintén kopaszra borotválja, majd tiszta fehér ruhába öltözik, így kísérve utolsó útjára halott rokonát. Varanaszi szűk sikátoraiban gyakran találkozni a fehér ruhába öltözött hozzátartozók által vezetett gyászmenettel, melynek tagjai a „Rám nám szatja he!” ("Ráma neve az igazság!") rigmust kántálják. A gyászmenet a Gangesz partján, a hamvasztás helyszínén ér véget.

A távolabbról érkező elhunytakat – elsősorban a hosszú utazás jelentette költségek miatt – gyakran csak néhány hozzátartozó kíséri végső útjára, akik – gyászmenet helyett – messziről figyelik a hamvasztás folyamatát és várják, hogy a hamvasztás végeztével teljesíthessék utolsó kötelességüket.

A hindu hagyomány szerint, aki Varanasziban hal meg, vagy ott égetik el, az örökre megszabadul a lélekvándorlás véget nem érő körforgásától.

Éppen ezért a városban van a legtöbb halottégetés, a nap 24 órájában égnek a máglyák végig a folyó partján. Sétáink alkalmával gyakran láttunk a parton szunnyadó halottégetőket, azt az érzést keltve, hogy életük, minden szabad percét munkájuknak szentelik, ébrenlétük minden egyes pillanatában - talán még álmukban is - dolgoznak.

Az elhunytat rituálisan ötször fürdetik a Gangesz vizében, hogy a folyó minden bűnét lemoshassa. Sétánk alkalmával több hordozható ravatalon fekvő testtel találkoztam, melyek a Gangeszben fürdőzve várakoztak a hamvasztásra.

A halott ember nem siet, ahogy mondani szokták, egy halottégetőnek pedig csak két keze van, így a holttesteket sokszor akár harminc percig is a folyó vizében áztatják.

A rituális fürdőzést követően az elhunytat máglyára helyezik, melynek mérete a család vagyoni helyzetének függvénye. A fa elég drága, ezért gyakran a hordozható ravatal fáját is összetörik, hogy legyen elegendő tüzelő.

A Gangesz partján halomba állnak a farakások, melyet az ott dolgozó férfiak darabolnak. Fa tehát van bőven, a máglya nagysága csupán az adott család anyagi helyzetének függvénye.

A máglyát a legidősebb férfi rokon rituális módon többször körbejárja, végül meggyújtja a tüzet, miközben a hozzátartozók szent szövegeket recitálnak. A máglyára ghít, faforgácsot szórnak, gyakran tömjén füstölőt is használnak.

Egy test elégetéséhez körülbelül másfél-két órára van szükség, melynek során először a lágy részek, legnehezebben pedig a csöves csontok hamvadnak el. Ha a családnak nincs elég pénze tüzelőre, akkor a halott lábát az égés után ráfordítják a testére, hogy biztos legyen az elhamvasztás. A hamvasztás végén gyakran maradnak el nem égett csontdarabok. A megmaradt hamvakat a legidősebb férfi rokon széthúzza (bottal szétpiszkálja), hogy a lélek – a megmaradt részekből is – szabadon távozhasson.

Ezt követően a hozzátartozó kannában vizet hoz a folyóból, amit – az lehunytnak háttal állva – a hamvakra locsol. Gyakran az egész kancsót a hátuk mögé dobják, melynek összetörésével végleg elvágják az elhunyt és  az itt maradó családtagok között fennálló rokoni szálakat. Ezzel igyekeznek segíteni az elhunyt lelkének átkelését, hiszen a test elégetésével és a rokoni kötelékek elmetszésével semmi nem köti már az anyagi világhoz a távozni készülő lelkeket.

A képen egy hamvasztás eltakarított maradványa látható.

Holttestek a Gangesz fenekén

Épp készültünk elhagyni a halottégetés színhelyét, amikor egy férfi "Rám nám szatja he!" kiabálás közepette bebugyolált csecsemő holttesttel karjában szaladt lefelé a folyópartra vezető lépcsőkön. Először csak játéknak tűnt az egész, de aztán láttuk, hogy ez nem a turistáknak szánt bemutató. A látvány teljesen sokkolt.

Harijan elmesélte, hogy a gyermekeket, terhes nőket, szent embereket, kígyómarásban elhunytakat nem égetik, ők ugyanis nem tisztátalanok, nincs szükség a megtisztításukra. Köveket kötnek rájuk és egyszerűen a Gangeszbe dobják a holttestüket, ahol a halak és a folyóban élő állatok teszik a dolgukat.

Állítólag néha előfordul, hogy csontokkal vagy egy-egy békésen úszkáló hullával találkoznak a folyóban csónakázó vagy a parton sétáló emberek.

Temetést követő szokások

A hozzátartozók a gyász évében havonta – szertartás keretében –, de később is évente megemlékeznek az elhunytról. Ennek vallási célja az elhunyt egyik életből másikba történő átsegítése, valamint az itt maradt hozzátartozók gyászfolyamatának segítése és az életben lévő családtagok összetartása.

Önkéntes idegenvezetők

A halottégetés helyszínén folyamatosan próbáltak idegenvezetőnké szegődni az ott dolgozó emberek. Vezetőnk figyelmeztetett, hogy saját érdekünkben ne figyeljünk rájuk, mert akkor fizetséget követelnek szolgálataikért. Ha csak udvariasan hallgatjuk őket -még akkor is, ha egy szót sem értünk mondandójukból -, jogosan tarthatnak igényt szolgáltatásuk ellenértékére.

Éppen ezért folyamatosan próbáltuk megtartani a három lépés távolságot, ami az indiai emberek kitartását ismerve, nem volt könnyű feladat. Rá sem néztünk az önkéntes idegenvezetőkre, mégis folyamatosan körbeálltak és beszéltek hozzánk. Olyan is volt, hogy valaki elénk senderedett és intett, hogy kövessük. Ha mi nem változtattunk útirányt, akkor ő máris idegenvezetőnknek tekintette magát és a markát tartotta. Végül, amikor már több volt kettőnél elővettem egyetlen fegyveremet és magyarul kezdtem el magyarázni, majd hátat fordítottam mindenkinek. Mivel azt gondolták nem beszélek a magyaron kívül más nyelvet, azt pedig nem értették, így előbb-utóbb csalódottan odébbálltak.

A halottégetést követően a parton sétáltunk hazafelé, ahol szintén folyamatosan igyekeztek vásárlásra bírni bennünket, alig tudtunk kibújni a minket követő árusok gyűrűjéből. A legleleményesebbek a kezünket akarták megfogni, hogy utána masszírozás címén felszámolják az általuk nyújtott szolgáltatás költségét. 

Muzulmán temetési szokások

Varanaszi egyik muzulmán negyedében tett látogatásunk alkalmával szemtanúi voltunk egy – európai hagyományokhoz hasonló – koporsós temetésnek.

Vezetőnk elmondta, hogy mivel az iszlám a test feltámadását hirdeti, ezért náluk tilos a hamvasztás. A gyászolók itt is fehérbe öltöznek, a halottat pedig - a mielőbbi feltámadás reményében - lehetőleg még halála napján eltemetik.

A holttestet rituálisan megmosdatják, halotti lepelbe csavarják, végül koporsóba helyezik, melyet négy sarkánál felemelve négy családtag visz az előre elkészített sírhelyig. A gyászmenet csak férfiakból állhat, akik teljes csendben követik a koporsót. A nők - a hindu szokásokkal ellentétben - a temetési szertartáson sem vehetnek részt.

Fontos, hogy a halottat jobb oldalára fektetve helyezzék a sírba, arcának pedig minden esetben Mekka felé kell néznie.

A sírt tilos fejfával, vagy bármilyen más módon megjelölni, gyakran csak egy-egy követ tesznek a sír két végébe. Ezzel akarják elválasztani az élőket a holtaktól és segíteni az elhunyt személy mielőbbi feltámadását.

A temetés folyamatát nem néztük végig, a gyászmenet elhaladását követően mi is indultunk további utunkra...